Nagy Horváth Ilona : Tintaló

 

Mélyszántás.

Mogorva férgek

a hant tetején,

al-literatúra.

Szikes gondolataim közt

keresek

valami régi,

körülrajongható

kacatot.

 

Szájszagú,

műfogas

panaszok,

lilás hátterek.

Rossz volnék,

bár úgy fest, rossznak is rossz vagyok,

egyszer majd újratelepítenek,

de addig

alant kinyilvánítom magam,

néha indokolatlanul káromkodom is,

miszerint

menj a picsába

(beste nyestje folyton nyakam rágná)

– száguld velem

a tintaló,

s messziről nézve

teljesen olyan,

mintha jó

volna,

hát az is,

hajam lobog,

szélnek feszülök,

vállamon zászló

(mekkorát szólna, ha kérdenétek).

Mit nekem kereszthalál,

megtalálom még,

akit akarok,

gazdagon rakott

takonylakkos asztalok mellett

mormogom

asszonyos

átkaim.

 

Papírkőcöt

játszó álgonddal viselős

túlkoros hyperkőc,

otromba tréfa

még a krétakorból,

amikor fehér pofával

hallgattam

magam,

mi zajlik odabenn,

fent győz

vagy odalenn

a vértolulás.

Ma?

Ridegtál.

Ványadt saláta,

egyen, akinek

tíz anyja volt.

Elme reng,

egykori gondolatréteken

evásott

emlékfüvek,

cigit csavarok,

elszívom utolszor.

Férgek és

kacatok.

Aztán

indulás tovább,

vágtat

megest

hű hátasunk,

nyergéből

vesztes int

hiteles

holnapot

lehelve,

hétköznapi

hős.

Porból lettünk,

s korrá leszünk,

kacat ok

a fél geg,

de nesze nektek

al-literatúra,

nagyot lódul

velünk

– kapaszkodj,

a szőr reális –  

újra a

tintaló.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 304 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.