Pilinszky János – Amiként kezdtem
Pilinszky János: Fabula
Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.
Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.
Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.
Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.
Pilinszky János (Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas. A Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, ún. „újholdas” nemzedékének tagja Nemes Nagy Ágnessel, Örkény Istvánnal és Mándy Ivánnal együtt, lévén a Nyugat, s szellemi utódának, a Magyar Csillagnak megszűnése után az Újhold (folyóirat) körül csoportosultak,[1] mely lapnak 1946. és 1948. között társszerkesztője is volt; mindemellett munkatársa volt mind a Vigília, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapoknak is.[2]
Pilinszky János: Az alázatról
Az alázat, az igazi tudás és az igaz megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi erőfeszítés előfeltétele. Már a dolgok természetéből fakad, hogy aki feladatán elmélyül – „megfeledkezik önmagáról”. A hiúság, az önzés, az érdek, nem csak erkölcsi rossz, de szellemi akadály is, s nem egy kitűnő alkotást fosztott meg attól hiú tökélye, hogy valóban közkincs, halhatatlan alkotás legyen.
A nyelv, kollektív, ősi bölcsességével (s szinte minden nép nyelve) tud erről. A magyar például így mondja: „eszembe jutott”. Nem kitaláltam, mert ez kevesebb. „Hirtelen eszembe jutott”: az igazi felismerések, kivétel nélkül így születnek. Nyelvünkben rejlő ősi tudásunk arról tanúskodik, hogy bármi, amit alkotunk, lényegesen személytelenebb valami, mint azt hisszük. Sőt: igazi tudásunk ott kezdődik, azon a határon, ahol személyiségünk átér a személytelenbe. A jó művészek mindig vallották, hogy az alkotás, az igazi kreáció mennyisége egybeesik a véletlennel. Egyik kitűnő szobrászunk mesélte, hogy egyszer az út mellett heverő, különös kődarabra talált. „Ez az én legjobb szobrom” – mondotta a felismerés ámulatában, amint a követ a kezébe emelte. S meg is mutatta a szobrot, amin egyetlen karcolást sem végzett. A kő nyers, természetes burka alatt csodálatosan törékeny madonna rejtezik, karján a gyermekkel. Utánozhatatlan csoda. Egyszerre nyers kő, csak kő – s tökéletes szobor! S kétségtelenül annak az alkotása, aki rátalált és felismerte. De az is igaz, aki felismerte, s volt bátorsága „magáénak” vallani, az a „saját” szobrairól meg azt tudja, hogy minél jobbak, annál kevésbé az övéi.
Alázat nélkül, nincsen alkotó.
Pilinszky János: Vesztőhely télen (Latinovits Zoltán)
Botár Attila: DIES NATALIS
(Pilinszky Jánosé)
A vallató
közel az áldozathoz
nem esik szó közöttük
felül Vigalom Völgye
lent a siralom-néma fennsík
közbül a pólyák égnek
Fehér zászlóval küld a tenger
a téli tömlöc ablakáig
szabad hullámokat
Aztán a párolgó kés
emléke kő és ég között
felmutatásban
Édesapja, idősebb Pilinszky János révén katonagyerek volt, szigorú, kemény elvek mentén nevelte fiát. Gyakran ütötte, olykor nővére helyett is állta a pofonokat, lévén apja eszményei közé nem férhetett a nők bántalmazása. Mindezek következtében apja iránt félelemmel vegyes tisztelettel emlékezett vissza.[3] Nővére, Veronika (a családban Erikának nevezték) csak akkor volt hajlandó a szerény és visszahúzódó Pilinszkyvel játszani, ha megígérte, hogy az adott játékokban hagyja nyerni.
A törékeny, érzékeny gyermeket nagynénjei gyámolították, akik Pilinszkyre még felnőtt korában is erős érzelmi befolyással voltak. Verseinek egyik első értő olvasója nővére, Erika volt, akinek öngyilkossága 1975 decemberében jóvátehetetlen őrt hagyott a költőben, s talán szerepet játszott abban, hogy nem írt több verset.
A Cukor utcai elemi iskolában (1927–1931) kezdte tanulmányait, ahol kitőnő tanuló volt, majd a budapesti Piarista Gimnáziumban (1931–1939) folytatta, ahol már főként csak a magyar óra érdekelte, s itt is kezdett el, 1935-től, tizennégy évesen verset írni.
Gimnáziumi évei alatt szerzett, későbbi életszemléletére is ható, hittani ismereteit Schütz Antal piarista szerzetes középiskolai tankönyvcsaládjából szerezte; az említett többkötetes könyv 1937-ben még megélte második kiadását, majd a fordulat éve után kiépült rendszer következtében egészen 1977-ig nem született hasonló volumenű magyar nyelvű könyv.[4] Első osztályban rendre közepes tanuló volt, nem akart tanulni, pedig már ekkor jóval több ismerettel rendelkezett, mint társai, ezentúl már az Élet című folyóirat publikált költője volt. Második évében ismerkedett meg Dosztojevszkijjel az 1861-ben megjelent Megalázottak és megszomorítottak című regényét olvasván, amikor is először fordult figyelme az emberi szenvedés felé.[5]
(…)kialakult az a szoros, öttagú baráti társaság, mely sokáig kísérte a költőt; ennek tagjai maga Pilinszky János, Honffy Tivadar, Rékey Tibor, Takáts Vilmos s Rényi Oszkár voltak. Pilinszky ötödik-hatodik osztályos korukban, miután a német Thomas Mann személyében közös témára találtak, egyszerűen megszólította a nála jobb tanulmányi eredményű Rékeyt – akivel a későbbi csoportból Rényi már első gimnazista koruk óta jóban volt –, hogy lesznek-e barátok. Ehhez a hármashoz társult később Honffy (Foxi) és Takáts. Velük együtt járta a kocsmákat, vagy hajnali órákig filozofáltak egymás lakásán. Egyszer Rékey és Takáts elvitték a solymári barlangba, ahol – még Rényi számára is ismeretlenül – eltévedtek, lévén a főbejárat helyett hátulról közelítették meg. Pilinszky ekkor felszólította az irodalomban szintén jártas osztálytársait, hogy szavaljanak verseket a nagy sötétben. Ott szembesült először azzal, hogy azok a szerzők, akiket korábban nagyra tartott, érvénytelennek hatnak az ilyen jellegű pillanatokban; később katonaévei alatt élt át egy hasonló szűrőerejű hatást, amikor is csupán a Bibliát tartotta meg magánál, minden más haszontalannak bizonyult könyvét hátrahagyta.
A középiskola befejeztével a Pázmány Péter Tudományegyetemen a jogon kezdte, majd a bölcsészkaron, magyar–olasz–művészettörténet szakon folytatta. Az egyetemet 1944-ben befejezte, de diplomát nem szerzett.
Aranymadár (1957)
Első versei 1938–1939-ben jelentek meg a Napkelet, az Élet és a Vigilia nevű lapokban. 1941–1944-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1944 novemberében behívták katonának. 1945 februárjában került a németországi Harbach faluba, ahol – itt és más lágerekben betegeskedve – megláthatta a koncentrációs táborok szörnyű világát, ami meghatározta egész életét és a költészetét. 1945 őszén térhetett vissza szülővárosába. 1946–1948-ban az Újhold társszerkesztője volt, de erős kötődések főzték a Vigilia és a Válasz csoportulásaihoz. Az utóbbi és a Magyarok közölte verseit. Első verseskötetét a Szent István Társulat adta ki 1946-ban, mellyel a következő évben Baumgarten-díjat kapott. 1947–1948-ban római ösztöndíjjal több hónapot Olaszországban töltött. 1949-től nem publikálhatott. Ez idő alatt verses meséket írt, és egy ilyen típusú könyvvel (Aranymadár) térhetett vissza az irodalmi életbe. 1955. október 12-én feleségül vette Márkus Anna festőművészt, de néhány hónap múlva el is váltak. (Anna az 56-os forradalom után Párizsba emigrált, ahol újból férjhez ment, de Pilinszkyvel mindvégig jó barátságban maradtak.) 1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó lektora. 1957-től az Új Ember katolikus hetilap belső munkatársa volt. Nagyrészt itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái.
Harmadnapon (1959)
A második világháború utáni magyar líra egyik legnagyobb teljesítménye a Harmadnapon 1959 című kötet. Eredetileg a Senkiföldjén címet viselte, de Pilinszky kénytelen volt megváltoztatni, mert megjelenését ehhez kötötték.
A hatvanas évek elejétől többször utazott Nyugat-Európába (Lengyelország, Svájc, Belgium, Újvidék, Bécs, London, Róma), főleg Párizsban töltött hosszabb időt, sőt még az USA-ba is eljutott. Nemzetközi elismerését kiváló versfordításaikkal olyan költőtársak segítették, mint az angol Ted Hughes és a francia Pierre Emmanuel. (1976-ban Ted Hughes vendégeként aratott sikert Londonban.) A hetvenes évek végén ismerkedett meg Jutta Scherrer német vallástörténésszel. Szerelmük idejére esett utolsó költői korszaka, amely a Szálkák 1972 című kötettel kezdődött és a Kráter 1976 című gyűjteménnyel zárult. Életképek című színművét 1980-ban mutatták be az Egyetemi Színpadon. 1971-ben József Attila-díjjal, 1980-ban pedig Kossuth-díjjal tüntették ki. 1978-ban ismerkedett meg Párizsban Ingrid Ficheux-vel, akivel 1980 júniusában házasságot kötött.
Míg az ötvenes években viszonylag szűk körben ismerték, a hetvenes években már általános elismerés övezte – 1971-ben József Attila-díjat, 1980-ban Kossuth-díjat kapott -; ám a felé forduló figyelem részben megzavarta, fokozta szorongásait. Önéletrajzaim címmel „vertikális regényt” készült írni, ennek egyik fejezetéből filmet rendezett volna, Kocsis Zoltán társaságában operát akart írni. E terveiből semmit sem tudott megvalósítani.
1981. május 27-én Budapesten elhunyt, június 4-én hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára a Farkasréti temetőben.
Lírai beszélgetés Pilinszky Jánossal
1965, rendező: Maár Gyula, operatőr: Koltai Lajos
A hetvenes évektől kezdve Pilinszky gyakran nyilatkozott a költészetét meghatározó életrajzi tényekről. A gyermekkori vakációkat a nagynénje által vezetett leányátnevelő intézetben töltötte. Itt tanulta meg a minden emberi jelenséggel szembeni alázatot és megértést. Másik nagynénje betegsége folytán felnőtt korában sem tudott normálisan beszélni. Tőle tanulta meg a locsogás elvetését, a megszólalás, az artikuláció lelki és fizikai gyötrelmét, de egyúttal fegyelmét is.
Pilinszky János: A mélypont ünnepélye
Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?
Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindig akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörű arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?
Ki tud
nyugodt szívvel belesimúlni
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
keservein s a tengert
marék vízként arcához emeli?
A koncentrációs tábor élménye szintén meghatározta líráját. Pilinszky a század botrányának nevezte a megsemmisítő táborok létrejöttét. Egész életében nem szabadult ettől az élménytől.
Önmeghatározása szerint: „Én költő vagyok és katolikus”. Azaz elhatárolja magát a kegyességi, ájtatossági, vallásos költészettől, s különválasztja a művészetet a hitbeli-vallási meggyőződéstől. Ugyanakkor költészete katolikus a szó eredeti értelmében, amennyiben a század egyetemes kérdéseit, problémáit veti fel, s azokra egyetemes érvénnyel akar válaszolni. Költészete katolikus abban az értelemben is, amennyiben legfőbb témakörei – a bőn, a szenvedés, a megváltás – egyúttal a dogmatika és az üdvtörténet problémái is.
Főleg korai költészete jellemezhető az egzisztencializmussal, az ember tragikus világba vetettségének gondolatával. Nagy erővel hat rá Simone Weil bölcselete. A haláltáborokat is megjárt filozófusnő elveti a legfőbb kérdésekre eddig adott válaszokat, félresöpri a filozófiatörténetet, s újra felteszi a legalapvetőbb kérdéseket. Ez a szent naivitás ragadja meg Pilinszkyt.
Nagy hatással van Pilinszkyre Dosztojevszkij világa, elsősorban az orosz író istenkereső-pokoljáró hősei, akik rendkívül széles spektrumban keresik az igazságot. Zoszima sztarec, Aljosa Karamazov alakján kívül az Ördögök hőse, Sztavrogin bukkan fel többször verseiben.
Az Újszövetségből különösen a szenvedéstörténet, a Jelenések könyve és a példabeszédek ragadják meg. „Minden igazi mű a tékozló fiú történetének megismétlése” – vallotta.
Költészetének hatása részben nyelvének rendkívüli tömörségével, s ebből fakadó művészi erejével magyarázható. A nyelv mint filozófiai és művészi probléma a XX. században került előtérbe. Ennek társadalmi-politikai okát George Steiner abban látja, hogy az a nyelv, mely képes volt közvetíteni és hitelesíteni az embertelenséget, az szükségképpen kompromittálódott és alkalmatlan az ellenkezője hirdetésére. Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. A század költészetében a nyelvprobléma kihívására két válasz születik. Az egyik a locsogás, mely a posztmodern szövegalkotásban teljesedett ki, a másik a költészetnek a csönd, az elhallgatás felé való közelítése, mely Pilinszky líráját is jellemzi. Ezeken túl Pilinszky törekvése, hogy megtisztítsa a szavakat a rájuk rakódott irodalmi asszociációktól, felidéző voltuktól, s helyette a szavak megnevező funkciója kerüljön előtérbe.
Költészetének első korszakát az egzisztencializmus problémaköre, a magány, a jéghideg őr motívuma jellemzi, mely József Attila kései költészetével mutat rokonságot. (1946. – Trapéz és korlát című kötet.) A „tanúk nélkül dolgozó pokol” megszólaltatói; magányosságra ítélt és kárhoztatott lélek szólal meg bennük, akit a szenvedés sem válthat meg; bűntelenül is bűnös, akinek a bűnhődése is céltalan. Még a szerelem is „kegyetlen, néma torna”, kettős magány, közös elítéltség.
A megváltatlan ember tragikuma, a krisztusi szenvedéstörténet és a lágerélmény egymásba játszása jellemzi második költői korszakát. 1959. – Harmadnapon; 1970. – Nagyvárosi ikonok.)
Végkifejlet (1974)
A megváltott ember gondolata hatja át utolsó korszakát, mely egyúttal katolicizmusának felerősödését is jelenti. (1972. – Szálkák; 1974. – Végkifejlet; 1976. – Kráter) „A Szálkák versei lávaömlésszerűen születtek, saját vallomása szerint két vagy három hét alatt írta meg őket, míg az egész előző életmű több mint húsz esztendő termése. Az 1971 után írt versek töredékesen kihallgatott monológok benyomását keltik, naplószerűek, pillanatnyi lét- és közérzethíradások. A Szálkák költészete az Isten nélkül maradt evilág ürességéről szól.
A Végkifejlet versei sűrített belső történéseket, szimbolikus jeleneteket rögzítenek. Míg a korábbi, második korszakot a megváltatlan ember tragikuma, a harmadikat a megváltott ember üdvözülésének gondolata hatja át.” (Veres András)
Bár történtek újra- és átértékelő gesztusok, költészetének legértékesebb része az 1959-es Harmadnapon, annak is Egy KZ-lager falára ciklusa. A ciklus meghatározó verseiben Pilinszky egybemontírozza a szenvedéstörténet motívumait a lágerélmény képeivel. Ez adja a versek feszültségét, egyúttal üzenetét is: a század botránya valójában a jézusi passió megismétlődése, mint ahogy a XX. század emberének tragikus magánya és a szenvedéstörténet visszfénye.
A Francia fogoly 1947 a magyar költészetben népszerű s kissé lenézett műfajt, az életképet újítja meg. Valójában kettős dráma zajlik le a versben: az epikus módon elmesélt történet a fogolytáborból szökött francia rabról és a másik, a lírai én, az emlékező drámája, aki a látott élménytől, az emberi esendőség és kiszolgáltatottság látványától nem tud szabadulni.
A Ravensbrücki passióban 1959 a cím egyszerre általánosít és konkretizál, s ily módon a rab kivégzés előtti utolsó pillanatának ábrázolása mindenfajta szenvedés magába sűrítője és jelképe. Pilinszky nem a halált jeleníti meg, azt az utolsó versszak hétköznapi sorai szinte csak mellékesen jegyzik meg. Ami a költőt foglalkoztatja, az a halállal való szembenézés pillanata, a végtelen magány, mely borzasztóbb és tragikusabb a fizikai megsemmisülés hirtelen bekövetkezténél.
Fotó: Eifert János
A Harmadnapon 1959 című költeményben a passió és a megsemmisítő tábor képeinek, utalásainak egymásba játszása nem fejeződik be a tragikum kimondásával, hanem –
Pilinszkynél ritka módon – a feltámadás reményét sugallja.
Az Apokrif 1956 a Pilinszky-világkép nagy, összefoglaló verse. A cím a nem kanonizált iratra utal, műfaját tekintve valójában apokalipszis, a végítélet személyes leírása. Az atomhalál képei keverednek a lágerversekből ismert motívumokkal, az individuum kozmikus magányának képeivel a kései József Attila hangját is idézve. A második rész szervező gondolata a tékozló fiú példázatára épül, egyszerre a hazatérés reményét és reménytelenségét sugallva. Ugyanitt bukkan föl az emberi kommunikáció lehetetlenségének problémaköre, a szó, a beszéd elégtelensége. A harmadik egység Isten és ember viszonyával foglalkozik talányosan. Egyszerre értelmezhetjük elidegenedett kapcsolatként, passzív viszonyként, s hangsúlyozhatjuk a sor elejére vetett állítmányt is, azaz a kapcsolat meglétét.
Jegyzet:
1 Czifrik 2007, §3.
2 Magyar életrajzi lexikon, Pilinszky János.
3 MAITKE 2010, §2.
4 Hankovszky 2006, 81. o.
5 MAITKE 2010, §4.
Az életében megjelent könyvei:
Halak a hálóban (1942)
Trapéz és korlát (1946)
Aranymadár (1957)
Harmadnapon (1959)
Rekviem (1964)
Nagyvárosi ikonok (1970)
Szálkák (1972)
Végkifejlet (1974)
A nap születése (1974)
Tér és kapcsolat (1975)
Kráter (1976)
Beszélgetések Sheryl Suttonnal (1977)
Válogatott művei (1978)
Pilinszky János Hideg szél című versének kézirata (a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárának gyűjteményéből)
Pilinszky János: Hideg szél
lakatlan kő, hever a hátam,
emlékek nélkül, nélkülem,
az évmilliók halott hamujában.
Hideg szél fújdogál.
Fotó: Eifert János
Arcképvázlat Pilinszky Jánosról
(…)
Szombatonként ő volt az ügyeletes szerkesztő, neki kellett foglalkoznia az alkalmi költőkkel, a tanácstalanokkal és a dühödten reklamálókkal. Alkatától messze állt, és meg is viselte ez a kötelme, de küzdött vele becsülettel. Más fronton is küzdenie kellett: Saád Béla, az akkori felelős szerkesztő ösztönzésére cikkeket kezdett írni, s áradni kezdtek a levelek, melyeknek írói jobb esetben értetlenségüknek adtak hangot, az indulatosabbak egyszerűen eretnekséggel vádolták némelyik gondolata miatt. Pedig Pilinszky János épp ezek okán lett a gondolkodó, felelős keresztényi gondolkodás határainkon túl is elismert képviselője, itthon pedig a múlt század egyik legnagyobb írója. Pontosan, fegyelmezetten írt, mégis egyik alapvető érdeme, hatásának talán legfontosabb eleme, hogy a 20. század második felének racionalizmusán rést ütve az istenélménynek egy addig alig-alig ismert változatát szólaltatta meg. Középpontjában a szeretet vágyával, amelyet a háborúk, gyilkosságok, embertelenségek, tehát a század botrányai sem csökkentettek. A KZ-oratórium döbbenetes sorai idézik e magatartást. Divat még a nagy költők pályáját is szakaszolni. Bizonyos, hogy Pilinszky a Szálkák című kötet verseiben új kifejezésmódra talált, amely némiképp különbözött a Trapéz és korlát költeményeinek hangvételétől. Ennek leghatásosabb, ma is gyakran emlegetett látomásai a háború áldozatait idézik, egyenrangú részeiként a világlíra hasonló törekvéseinek. Pilinszky egyik nagy újdonsága abban rejlett, hogy a szenvedő emberbe beleláttatta a keresztjét hordozó Krisztust. A Harbach 1944 facipős menetének tagjai vagy a Francia fogoly éhségét csillapítani vágyó hőse az örök emberi nyomorúság jelképei, a KZ lágerek döbbenetes tapasztalatai pedig meggyőződésévé tették, hogy a szavak elveszítették hitelüket. A szenvedés és kiszolgáltatottság emberi érzéskörét még kísértetiesebbé és hitelesebbé tette azzal, hogy verseinek a halál, az éjszaka és a magány lett közege. Ebben az éjben vonják a roppant szereket az elé fogott emberek, kiknek törzse „már a némaságé”, és Magasba mártják arcukat, feszülten mintha szimatolnák a messze égi vályukat. Az égi vályuk felé haladók nem beszélnek. Némák, nem hazudnak, az igazság fojtogató, mégis feloldó bizonyossága hatja át őket, abban a tudatban, hogy az igazak Harmadnapon elnyerik jutalmukat, a hamisak pedig büntetésüket, amely kijár nekik, hiszen megölték a Bárányt, s lefokozták, megbecstelenítették az Isten képmására teremtett embert, kinek szenvedését a költő sosem feledte, s ezt a lelkiismeretünket ébresztő döbbenetet gondolkodásunk szerves részévé tette. A világot nem sikerült jobbá tennie, de életünkbe bámulatos erővel szőtte bele a feloldozás reményét és hitét.
Rónay László
Pilinszky János: Francia fogoly
Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.
S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!
Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!
Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, – azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!
Minek folytassam? – őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
„Csak azt feledném, azt a franciát…”
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:
„Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.
Fotó: Eifert János
Nemes Nagy Ágnes: Valaki más
(1981)
Pilinszky más. Mindenki más, de vannak másabbak. Pilinszky ilyen másabb a magyar költészetben és a költészetben, vagyis csakugyan más, igazi más, mélyen eltérő, ritka, valószínűtlen. Egy fehér antilop, egy transzurán elem. Ha végigment az utcán, az ötvenes évek sötét, pesti utcáján, rövid, szűk vállú kabátkájában, úgy ment, mint egy üldözött legenda. Az is volt. Üldözött, az irodalomból kitaszított és teljesen ismeretlen legenda; legfeljebb katakombatársai suttogták szájról szájra, fülből fülbe.
Mindenkinek joga van a saját fiatalkori arcképéhez. Ahhoz a pillanathoz életében, amely a fiatalság és az érettség aranymetszési pontja, amelyben azonosulása és azonosítása önmagával legélesebb; joga van identitása delelőjéhez. Most, amikor a költő állítólag meghalt – bár én nem hiszem –, azt a pillanatot célzom meg, azt a pontot próbálom bemérni. Azt. Ott. Ott fent vagy inkább lent vagy hullámzóan, a rosszul kövezett Molnár utca járdáján vagy a Kékgolyó utcai lakás buckás matracán, ahol járt, ült, élt, a belvárosi gangokon, mindig homályos eszpresszók szimpla feketéi mellett. Fehér keze, fehér arca úgy világított az ötvenes évek alagútjain, mint a bányalámpa.
Lent volt tehát ez a delelőpont, az arckép kiválasztott pillanata, amit dülöngő vonalakkal próbálok rögzíteni, minduntalan kifutva a papírról saját életembe, az ő életébe, keserves kanyarokkal kényszerítve vissza magam erre a nevetséges papírfecnire, amin írok – lent volt a delelő, valahol mélyen, alagútban, bányában, kanálisban, egybeesett külső nadír és belső zenit, ha ugyan a „külső” és a „belső” ilyen megkülönböztetése éppen az ő esetében helyes. De előbb még a külső nadírról. A körülményeknek ez a mélypontja már a második volt Pilinszky életében. Az első volt a világháború. Katonáskodással, légvédelmitüzér-szolgálattal, éhínséges németországi bolyongással haláltáborok romjain át – ahogy ki-kiugranak a rongyos magyar katonák az országútra, és könyörögnek a dzsipeknek, hogy fogják el őket, de nem fogják el, mert nincs helyük, el kell napolni a falatnyi kenyeret, a kéz mozdulatát, mely „úgy tapadt a szájra, és úgy adott, hogy maga is evett”. A második mélypont pedig ez volt, az ötvenes évek periódusa; a kettő közti rövid szünetben jelent meg a Trapéz és korlát.
A Trapéz és korlátban, első kötetében, a költő már kész, már – bizonyos értelemben – végleges. Már ott van a kötetben a Harbach 1944 és a többi, jó néhány leendő alapverse a magyar irodalomnak. De legfőképpen ott van – és természetesen ott lesz nagy kötetében, a Harmadnapon-ban – a megtalált tematika, amellyel Pilinszkyt elsősorban szokták körülírni: az antifasizmus köre, a haláltáborélmény hasonlíthatatlan költői foka. Hiszen ez volt a mi élményünk, mindnyájunké, nemzedékünké és az egész világé; kínzó feladatunk volt, hogy Auschwitz után verseket írjunk, hogy felmérjük, elhebegjük a háborút és annak legmélyebb bugyrát, mintegy jelképét, a KZ-láger emberen túli sebeit. Meg is tettük a magunkét. Rendszerint úgy, ahogy tulajdonképpen kell is, a mondatok taréján egyensúlyozva, egy kődarabnyi hallgatással megdobva, költői tekintetünk szeme sarkával súrolva, ami csak így tehető láthatóvá. Remekműveket sorolhatok az e nemű világköltészetből. Nem így Pilinszky. ő képtelen dologra vállalkozott, költőileg életveszélyesre. Belement egyenesen a dolgok közepébe. Fogta magát, és leírta, hogy az milyen. „Kilép a többiek közül, / megáll a kockacsendben. – Térdig gázolnak botladozva / facipőiknek alacsony, / sötéten zörrenő zajában, / mint láthatatlan avaron. – Mint tagolatlan kosárember, / csak ül az idő szótalan – a négykézlábra ereszkedett éhség – hamunéma fal – alvó szegek a jéghideg homokban…” Nem idézetnek szánom az idézeteket, csak emlékeztetőnek, eldünnyögött félszavaknak. Hogy aztán mi kell az ilyen „leíráshoz”, hogy olyan legyen, amilyen, arról könyvtárnyit lehet beszélni. Kell mindenekelőtt az ő szél emelte soványságának vadállati ereje, mert erős volt természetesen; keskenyen erőszakos, mint a lézersugár. És kellett szövegeihez a vagonmondatok rendkívül tömött rakománya, a költői sínrendszer vasbeton gerendái, főleg pedig a választás képessége, a szavakról való állandó, aszketikus lemondás, az „egyetlen szó” hajszolásának hónapokig, évekig, évtizedekig tartó görcsös fényűzése. „Keveset írt”, vagyis rengeteget írt, beletömve a „sok” dimenzióját a kevésbe.
Mindez kellett hozzá – és ezenkívül temérdek más is –, hogy megírja a haláltábor-tapasztalat legmagasabb költészetét. De ez sem volt elég. Miért éppen Pilinszky tudta leginkább elmondani a század botrányát, aki nem is volt jelen benne? Nem, nem a részvét a kulcsszó itt. Hanem az azonosság, alkatának eleve való elkészítettsége erre a tapasztalatra. És itt az ő különössége, mássága, transzurán mivolta: úgy ismer rá a haláltáborra, mint megtestesült képzeteire, mint őrlény az őr hidegére. Ahogy József Attilának a proletariátus testi-lelki vidéke bizonyos fokig „formája” volt, úgy volt formája Pilinszkynek a láger. A tábor volt az ő berendezett közérzete. Olyan kevés köze volt a mindennapi világhoz, olyan idegen volt az antropomorf földön, amennyire ember lehet, vagy talán nem is lehet, és éppen itt, ez által ért bele, úszott bele lénye a táborok nem antropomorf végítéletébe, abba, ami túlesik a felfoghatón. Dantéra mutogattak a firenzeiek úgy, ahogy mi rá: egy ember, aki megjárta a poklot. De ő nem megjárta, hanem benne élt; éles sugarú kegyelemmel át-átsöpört sötétben. Benne élt a tapasztalás előtt és a tapasztalás után, kútbörtönét magával hordozta a Váci utcán, Párizsban, londoni szállodákban. Voltaképpen egyetlen mondanivalója volt, egyetlen és hatalmas: a szenvedés. De mivel a szenvedésnek is sok fajtája, furfangja, kínzófülkéje van, a poklok közül az övé a kitaszított, az árva, a szélsőséges és világszéli, a határszituációs, voltaképpen megnevezhetetlen szenvedés volt; sem köz-, sem magánjellegű nevek ki nem merítik. Ne, ne siessünk a címszavakkal megcédulázni a kreatúra kínjait. Talán csak a vallás ad példát – és szót – efféle helynélküliségre; katolicizmusa volt az a hatalmas, tárt karú analógia-rendszer, amelyben egyáltalán elfért.
Ez a lét-szenvedés, ez a pokollá szállt alkat, ez találkozott a huszadik század háborújával, gázkamráival. És ezáltal, a találkozás vad cserebomlása által vált az extrém, a más, a nincs helye alkat példává, Pilinszky költészete égető közüggyé. Kitűnt, hogy a világ hasonlít Pilinszkyre, az ő dimenzióira, fegyenceire, apokalipszisára. Az, amit csak az égbolt, egy sötét mennyország látszott képesnek magába fogadni, egyszerre általánossá vált, mint a főszál, mint a tehervagon, mint a seb. A költő összecsatolódott századával, annak legsötétebb közepével, érvényessége történelmivé lett. Aztán azon túlivá.
Megírta ugyanis az Apokrifot. Az Apokrif kötetekkel ér fel, mindnyájan tudjuk, ő is tudta. Költészetének rezgő, de alapjában nem mozduló, statikus mivoltában az Apokrif vers váratlan, új moccanásokat hordoz, előzményeket és következményeket sűrítve magába. Asszociációk, jelző és jelzett távolsága, a szerkezet tektonikus vetődései, egyáltalán a „honnan beszélek” újmódi síkja egy egyszemélyes avantgarde sugallatát közvetítik, miközben egy milliméternyit el nem hibban a vers a hitelesség költői kősziklájáról. A végítélet perzselő nyugalma árad ebből a végítéletversből, és ennek már századunk csak a díszleteit adja kölcsön, ebben már egymásba zuhan aktuális és mindenkori, eszkatologikus és személyes, emberi és emberen túli. A túlit nyújtja nekünk Pilinszky, a túli költője, a metaköltő, valamely magasan elhelyezett kétségbeesést, mintegy megcserélve az ember ősi térélményét, amelyben fent van a fényes és lent a sötét. Ahogy akkor, az ötvenes évek alján egymásba ejtette a zenitet és a nadírt, ráborítva a szenvedésre a szenvedés szakralitását, a Pilinszky-kéz vékony, fehér mozdulataival vezetve be minket abba a kétségbeesésbe, amely a kegyelem előszobája.
Egy dimenziót csatolt hozzá Pilinszky az életünkhöz (most már mindnyájunk életéhez, a költészet életéhez), meggazdagított a hiánnyal, elveszettséggel, az egzisztencia csontig, képletig letisztított ínségével. Költői hatalmának kivételes katarzisa ilyen ínségre boltozódott. Most volna jó benézni oda, ahova ő nyitott rést, benézni az előszoba bentebbi ajtaján, most volna jó oda, ahol a pusztulás úgy terül el, mint egy égbolt.
Nemes Nagy Ágnes: A magasság vágya
Budapest, 1992. Magvető
Petőfi Irodalmi Múzeum, Digitális Irodalmi Akadémia
Pilinszky János: Magamhoz
Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.
Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.
Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.
S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:
az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.
Forrás:
pim.hu
enciklopedia.fazekas.hu
magazin.ujember.katolikus.hu
sulinet.hu
tanit.hu
hu.wikipedia.org
eifert.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:38 :: Adminguru
