Az öreg „angol” – ha nem angol lett volna, mint ahogy nem is volt -, éppen úgy nézett ki, mintha nem egy „angol” öreg lenne. Pocakos, hasa alatt derékszíjjal rögzített, esztelenül útnyűtte, vacak nadrágja, semmiben sem különbözött egy nem angol öreg, enyhén totyakos nadrágjától. Beteg lehetett, vagy kispénzű.
„Angol” létére, az is lehet, hogy egy egész szállodát kibérelt az üdülőtelepen… Sosem tudjuk meg. Talán gyógyulni vágyott, vagy a kies, minden látószögéből kieső, jól körülbarikádozott, ellenszenves rendszer dédelgette ország, kultúrája vonzotta.
Végül is, magányosan, alacsony köpcös árnyék gyanánt, Bábel tornyát leradírozta és derűsen nézett a nagy, sárgára dagadt, hőgutakeltő nap vakítása alatt, amikor mindenki pólóban, a gátlástalan ifjak félmeztelen tikkadtak. Nyakig zakóban, szoros nyakkendőben vajon, hogy csinálta, hogy még csak nem is lihegett és labda formájú feje, amin homloka tarkója közepéig ért, egy fia verítékcseppet sem volt hajlandó produkálni. A buszmegállótól átsugdosó két fiatalnak, valamiért mégis feltűnt az öreg „angol”.
– Fogadjunk egy biliárdgolyónyi semmibe, hogy ez külföldi!
Próbálkozott a magasabbik.
– Keress magadnak szőkébb pancsert, nem látod, hogy ki van írva a homlokára?
– Ja, teli van NDK-sokkal ez az egész telep, még az erdőt is kiirtották miattuk, de ilyen kis kövér, protokollnyakkendős idegenlégiósba még nem botlottam.
Az öreg „angol” közeledett, már csak pár lépésre volt tőlük és érthetetlen beszédhibával, udvariasan mosolyogva megkérdezte, hogy beszélnek-e angolul. A negyedik kísérletre – a már második éve Shakespeare nyelvét elsajátítani próbálók -, ezt a bonyolult mondatot meg is értették, és a magasabbik, egy kerek „yes” mondattal válaszolt. Őt ez a beszédgyakorlat ki is merítette, jobban mint egy három órás edzés. A másik, egy kerek „jesz ö littlö” választ produkált büszkén.
– Haver, ezt a szerencsétlent fogalmam sincs, hogy érti meg a többi angol, még azt is alig tudta megkérdezni, hogy tudunk-e angolul. Pedig hát tudunk, nem?
– Már hogy a fenébe ne!
A „yes little”, udvariasan nem borította ki az öreg „angolt”, hanem elszűkült szemű, kövér mosolyában derűlátóan – a korábbinál mindenképpen derűlátóbban – látta jövőjének alakulását.
– Lennétek szívesek megmondani, hogyan juthatok a citybe!
No, ez a már bonyolultabb mondat, a beszédhiba alapkoncepciót, véglegesre hangolta, az előbb még lazán pengő gitárhúrként megfogalmazott gyanúból, szépen szóló bizonyosságot tett.
– Öregem, ez a pasas köhög és varjúcsibe hangokat, átrecsegéssel és ajtónyikorgással elegyít, ahelyett, hogy beszélne. De az egyik szó, szerintem city volt.
– Én is úgy értettem.
A busz különben közeledett, de ha már folyt a nyelvgyakorlás, akkor gyakoroltak, még ha egy beszédhibással hozta is őket össze a sors. Legfeljebb leszoktatják a beszédhibáról gondolták.
– Bász námber fortín. Na látod, lehet rendesen is beszélni kisöreg, próbálkozz!
– Én azt hittem, hogy halláskárosodott is, de nem, mert ezt egyből megértette.
– Látod, ha tisztességesen beszélnek neki, azt érti, de ő maga nem hajlandó, csak keréknyikorgást és kipufogó pöfögést utánozni.
Befutott a busz, feltüremkedtek úgy négyszer annyian, mint amennyien a legoptimistább becslések alapján is felfért volna és az öreg „angol” nem volt hajlandó izzadni.
A kisebbiknek eszébe jutott egy mondat.
– Verr ár jú from?
Szegény, csak nézett ki golflabda nagyságúra guvadt, pupilla nélküli szemekkel fejéből és a huszadik tagolt ismétlésre valamit mondott. Szintén, egy olyan nyikorgósat, amit nem értettek, mert hát beszédhibás volt szegény és őt természetesen az angolok sem értik.
– Te, kérdezd meg, hogy Angliában vagy Amerikában lakik, össze-vissza laknak ezek az angolok.
– Kérdezd meg te!
– Ne viccelj, te jobban tudsz még nálam is – állította a magasabb.
– Oké, nem gond. Árr jú from Inglend orr Amerika?
Mondta, gyönyörű szépen formált, magyar érthetőséggel. Az öreg „angolon”, ekkor mutatkoztak az idegesség első jelei. A buszon mindenki hallgatott és figyelte az eseményeket. Önérzetesen válaszolt, megint egy nyikordulósat. Többszöri ismétlés után megértették, hogy beszédhibával azt mondja, Amerika.
Ez annyira érthetetlen volt neki, hogy csak nézett, nézett, gondolkodott és nem a melegtől, hanem a koncentrálástól tényleg elkezdett verítékezni, megint a beszédhiba hibájába esett. Ez már tényleg érthetetlen volt. Csak ismételte nyugodtan, nyugalmat parancsolva magára, egyre pirosabb fejjel.
– Megőrülök, ez a pasas egyre rosszabbul beszél, azt hajtogatja, hogy Ke’fnjö, de sosem jöttem volna rá, hogy Kalifornia. Szerintem nem is értik, ha ezt mondja.
Az öreg „angol” – aki végül is az Amerikában lakó angol státuszába sem került -, hiszen aki angolul beszél, az angol, nem… azt hiszem nem, de úgy 75 környékén, az a két fiatal, nagyjából így érezte a dolgok logikáját -, enyhén oldalt fordult és megpróbált további locsi-fecsi társalgást mellőzni. Pedig a két fiú, már a logopédusi rehabilitációs tervét készítette elő, hogy majd leszállás után megtanítják rendesen, érthetően angolul beszélni, úgy hogy mindenki megértse, még a barátai is. Hát ezt elszúrták, mert a tömeges ömlesztett leszállás után, úgy eltűnt az öreg „angol”, mintha soha nem is létezett volna.
– De, hogy fog ez visszamenni? Szerintem ebben a városban, senki nem tud angolul ilyen szinten mint mi.
Az öreg „angolról” – utána évekig meséltek -, hogy itt-ott felbukkant és már egész jól beszél minden helyi nyelvet. Akkor, nagyjából húsz év után, mikorra majdnem mindenki megtanult rendesen angolul – megfelelő, nyikorgón érzékelő hangsúllyal beszélni-, megérdeklődte, hogyan juthatna vissza az üdülőtelepre, ahol húsz év után a szobája természetesen úgy várta, mintha soha ki nem tette volna belőle a lábát. Hogy, hogy nem, ő sem öregedett időközben semmit, így kirándulását, vagy gyógykezelését onnan folytathatta, ahol abbahagyta.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.15. @ 19:15 :: Boér Péter Pál
