Betegeddé lettem, már akkor, mikor a világ befogadott.
Tej híján méreggel etettél, és lásd, anyám –
múltam még ma is kísér. Miattad maradtam asszonyokon
csüng? kolonc, bújtam esténként szajhákhoz,
poshadt szívem téged remélt mindannyiban.
Vállukon zokogtam el minden gyászomat,
de ha kellett férfiként tapadtam izzadt combok belsejéhez,
h?sként óvtam törékeny lelkeket, ám végül
mindig zokogva aludtam el. Nincs oly n?, ki ne
szeretett volna. Még ha csak néhány pillanatra is.
Olyankor az voltam, akinek látni véltek.- Szindbád,
utam az égbe visz. – Jöttek velem sajgó
szívvel, és én kötést váltottam, ha kellett.
Csak… csak az enyémre nem figyel oda egy sem,
s a gyolcs már átázva foszlik le napjaimon.
Neked kéne, anyám, és bár tudom,
a földb?l csontod nem tud kinyúlni értem,
mégis, bárcsak így tennél.
Így lenne végem.
Legutóbbi módosítás: 2011.09.08. @ 08:27 :: Jagos István Róbert
