H.Pulai Éva : Nyolcvan éves lenne…

“A művész kínok között ismeri fel a művészet nagyságát. Amikor aztán felismerte, akkor már nem nyúlhat hozzá tisztátalan kézzel…” Idézte Latinovits mesterei és tanítói közül a legfontosabbat: Sztanyiszlavszkijt

 

 

Még negyvenöt éves sem volt, mikor elszerződött egy visszautasíthatatlan szerepre.

Talán már unja, és morgolódik a mellette játszó tehetségtelen „ifjakon”, a rosszakaratúakon, miközben nagy füstgomolyagot fúj cigarettájából. Mosolyogva hallgatja zsörtölődéseit Ruttkai Éva, és öccse Bujtor István is.

Aggódóan, óvón nézi őket – imádott fiait – „Mamikájuk”.

 

„Vissza, vissza Anyukához. Ó, Istenem, bár lehetnék újra gyerek, Anyám fia! Nem tudok a lábamon megállni. […] Ha beteg voltam, Anyám ágyamhoz ült, ölébe vette fejem, szeme szomorú volt, de Anyám szeme volt. Istenem, mit jelentett nekem ez a szem, a simogatás. Mindent, egy egész világot. Benn fájdalom és öröm, szenvedések megtört fénye. Anyám, én visszavágyom hozzád. […] Ugye vigyázol rámő Vasárnap templomba megyünk, és kérjük, hogy az Isten segítsen meg bennünket. Légy mellettem, Anyám, ne hagyj el. Elvisz a nagy fehér ruhás rém. Jó Mamikám, ne hagyd fiadat…”

 

Latinovits Zoltán: Drága jó Mamikám! Levelek Édesanyjához

Szerk.: Balatoni Monika

Magyar Thália 4.

Kairosz Kidó

 

Filmmúzeum:

Színészmúzeum – Latinovits Zoltán

 

„A legnagyobbak közé sorolom. Ha nemzedékének öt óriási színésze van, ő versenyben van velük. Egyetlen olyan alakítására sem emlékszem, amely ne lett volna megrázó. Műveltsége rendkívüli volt, előadóművészek között különösen ritka (mások gondolatainak közvetítésében az ő egyéniségük gyakran lekopik). Férfiszépség volt, ami megnyerő modorral, mindenki iránt megnyilvánuló figyelemmel párosult, teljes egyéniségével becsülte meg, akivel csak egy szót is váltott. Célozgatnak feldúltságára, lelki zavaraira, szeretnék itt egy alapkérdést tisztázni: vannak, akik a józanság nevében lenézik Csontváryt, Hölderlint, mondván, ami jó bennük, azt lelki zavaraiknak köszönhetik, ettől nagyok. Ám közöttük is éppúgy találhatunk tehetséges, becsületes és tehetségtelen, hitvány embereket, mint a többiek között. Különben a velük foglalkozó gyógyintézetekből tucatszám lehetne kivezetni a rendkívüli írókat, művészeket. Az alaptétel mégis az, hogy Hölderlin vagy József Attila már földúlt lelkiállapotuk előtt is rendkívüli tehetségek voltak, ezek közé tartozott ő is. – Az Örök művek világa című versemmel megírása idején meg voltam elégedve, de bonyolult volt, nem az első vonalba soroltam. Egy álmos délután, nem is nagy igényű közönség előtt ő elmondta, és akkor értettem meg, mi van ebben a versben. Óriási hatású művész volt, hihetetlen módon tudott belemélyedni a műbe. Forrt, gőzölt belőle a tehetség, ha megjelent a színpadon, onnan már semmi sem hiányzott. Tele volt emberi – égi? – adottságokkal, megsiratni való, hogy mint a többi veszélyes zsenit, őt sem tudtuk megtartani.”

(Illyés Gyula, 1976)

 

 

Latinovits Zoltánról készített összeállításom – amelyet nagy tisztelettel válogattam, megtalálható az alábbi linkre kattintva:

 

In memoriam Latinovits Zoltán

 

 

„Akinek a titkát megfejtik, azt el is felejtik, az ő titkukat nem lehet megfejteni, ezért emlékezünk rájuk”(Szigethy Gábor)

 

 

Gábor Júlia – Szigethy Gábor: Álomszínészpár

 (részlet)

Emlékszem a röpülés boldogságára

 

 

Ezerkilencszáznyolcvannégy áprilisában tudatosodott bennünk: Éva elindult az ég felé.

 

Felkerestem Kardos Györgyöt, a Magvető Kiadó igazgatóját. Amíg kérésemet, javaslatomat előadtam, rezzenetlen arccal, némán hallgatott.

 

– Éva rettenetesen szeretné – próbáltam nagyon határozottan viselkedni –, ha Zoltán írásai, a Ködszurkáló és mindazok, amelyeket a nyilvánosságnak szánt, megjelennének. Az anyag egybegyűjtését, a kötet szerkesztését, az előszó és a jegyzetek megírását természetesen boldogan vállalom.

 

Kardos hosszú ideig összehúzott szemmel hallgatott. Szinte alig hallhatóan kérdezte:

 

– Mennyi időnk van?

 

Válaszolni akartam, de torkomon akadt a hang: a pártközpontban mindent tudnak?

 

– Nem tudom. Nem sok. Szeptember elejére el tudok készülni a kézirattal.

 

Úgy éreztem, órákig hallgatunk. Aztán Kardos nagyon csendesen, nagyon barátságosan búcsúzott.

 

– Várom a kéziratot.

 

Azon a nyáron éjjel-nappal dolgoztam. A Ködszurkáló 1972-ben megjelent szövegét összevetettem a kézirattal, javítottam az elírásokat, sajtóhibákat. A Bagó story Vigiliában itt-ott csonkítva, átírva megjelent szövege helyett a kéziratot készítettem elő kiadásra, azokat a fejezeteket is, amelyek Zoltán halála után már nem jelentek meg. Rádiófelvételeket hallgattam meg és írtam le, mert Zoltán nyilatkozatainak kéziratát sehol nem találtam. Az itt-ott megjelent írásokat is igyekeztem az eredeti kézirat alapján újragépelni. Feltúrtam az egész lakást, Éva minden papirossal telepakolt fiókját átforgattam. Minden cetlit, jegyzetet, fellelhető újságot elolvastam. Amit Éva – kéziratot – nagylelkően elajándékozott, visszakunyeráltam a barátoktól, színészkollégáktól. Próbáltam rendet teremteni a papírkáoszban. És szeptember elejére elkészült a kézirat: Emlékszem a röpülés boldogságára – Latinovits Zoltán összegyűjtött írásai.

 

Éva kezelésekre járt, de folyamatosan színpadon volt, játszott, új darabot próbált, átmenetileg megerősödött, jobban volt. Lehet, hogy ezt is pontosan tudták a pártközpontban, mert Kardos nem siettette a nyomdai munkát. A kötet végül 1985 májusában, a könyvhétre jelent meg 96 000, azaz kilencvenhatezer példányban. És néhány hét alatt eltűnt a boltokból a könyv.

 

Zoltán édesanyja a jogdíjból gyönyörű sírkövet emelt fiának a szemesi temetőben. Polyák Imre, a „baltás ember” – Éva és Zoltán közös felfedezettje, ők nevezték így a kecskeméti fafaragót – fába véste (átírva a vers első sorát) Nagy Gáspár siratóversét, s a sír melletti fára szegezte. Aki arra jár, ma is olvashatja.

 

[Vándor, ki erre jársz]

Te erre járó

sírj vagy nevess

zokogó víz

Balatonszemes:

fái görcsben

a tóra hajolnak

hatalmas nagyfia holtán

ki voltál

Latinovits Zoltán.

Pünkösdi lángnyelv

júniusi szélben

lecsap a habokra

hazányi vakokra

boldog vagonokra.

Napfogyatkozás

egy júniusi éjben.

 

 

A verset, Nagy Gáspár kézírását Éva haláláig őrizte, 1985. június 2-án, Dombóváron, a könyv bemutatóján a Ködszurkáló kézirata mellett ezt a megsárgult papírlapot is kiállítottam.

 

Tanítványom kérte, tartsunk Dombóváron könyvbemutatót. Éva vállalta. Megkértem, írjon néhány sort, mesélje el, miért boldogság számára ez a könyv. Arra számítottam, diktálni fog, de – meglepetésemre, örömemre – másnap kétoldalas kéziratot adott át. Nem ajánlást írt, inkább vallomást. Megajándékozott.

 

Elutaztunk Dombóvárra. Éva néha elhaló hangon, betegségtől gyötörten, fáradtan, de boldogan olvasta fel Latinovits Zoltán írásait, és mesélt. Zúgó-recsegő amatőr magnófelvétel őrzi megrendült csendet teremtő hangját.

 

„Itt van közöttünk. Lehetséges, hogy sokkal jobban, mintha élne. Mert amikor élt, nem figyeltek rá, és mindaz, amit ő ránk hagyott, az maga az élet… mert tele van energiával, tele van gondolattal, tele van erkölcsi és szellemi sugárzással… és az, hogy most én itt ülök, ez… tulajdonképpen akkor is itt ülnék, azt hiszem, ha nem éltem volna vele. Mert a kettőnk kapcsolatának fontos része az volt, amiben hittünk, és amit szerettünk. Én nagyon szerényen ülök itt, én csak szolgálója voltam ennek a munkának, szellemnek, amit ő képviselt, és erre igazán csak akkor jöttem rá, amikor meghalt. Itt maradtam, rettenetesen megijedve attól a ténytől, hogy milyen felelősség hárult rám. Én továbbvinni… ahhoz én kicsi vagyok. Erre kellett rájönnöm. Amíg együtt futottunk, nem éreztem. Azt hittem, hogy persze, mi… De annál fontosabb volt nekem, hogy megmaradjon és éljen tovább. Ez volt az én terhem, és ez most az én boldogságom… hogy ez most megvan. Ne vegyék túlzásnak, én nagyon fontos dolognak tartom, hogy színésznő vagyok, és hogy én én vagyok, és a színház szerelmét ugyanúgy érzem, mint ő. De… most… most már meghalhatok.”

 

Kezében a könyv, másik kezével megfogta a kezem.

 

Nagyon sokáig volt néma csend a teremben. Nem tudtam megszólalni. Aztán Éva – minden porcikájában színésznő volt –, hogy oldja a szavai teremtette feszült csendet, elkezdett engem dicsérni, s olyan gyönyörűeket mondott rólam, hogy boldogan, felszabadultan nevetni kezdtünk – mindannyian.

 

Már csak csillogtak, nem könnyesek voltak a szemek: Éva boldogságünneppé varázsolta a könyvbemutatót.

 

Nem sokkal később telefonon keresett Kardos György. Most ő kért és javasolt: próbáljam meg rábeszélni Évát, hogy írjon, bármit, színházról, életről, Zoltánról.

 

Írj, az több a színészetnél – sokféle formában idézte Éva ezt a gondolatot Mezei Mária 1975. június 27-én Zoltánnak küldött táviratából, s többször elhatározta: leírja mindazt, amit megörökítésre érdemesnek tart az életéből, tapasztalataiból.

 

Színésznő volt, nem író. Ritkán szánta rá magát, hogy tollat ragadjon, s ha néhanapján megtette – jobbára külső kényszer, alkalom diktálta feladat szorította erre –, rendkívül tömören fogalmazott.

 

Írásban nem, csak élőszóban szeretett mesélni.

 

De érezte, tudta: írni több – s többször tervezte életrajzának, emlékiratainak megírását. Arra gondoltunk, hogy magnószalagra mondja mindazt, amit fontosnak vél, történeteket és adatokat kétéves korában kezdődött színésznői pályafutásáról, s a hangfelvételek alapján általam leírt, megszerkesztett kéziratot fogja majd végső formába önteni.

 

Ám mindezt csak tervezgettük. Éva egész életében jelenben élő, jövőre figyelő ember volt. A múlt soha nem foglalkoztatta. Színészként jelen időben, a színpadon akart élni, nem hajdani szép napokra emlékezni.

 

Betegsége súlyosbodása azonban szakmai tétlenségre kárhoztatta 1986 nyarán, s akkor mentőövnek látszott a szellemi munka: emlékiratai megírása.

 

A Magvető Kiadónál elintéztem a szerződést.

 

Hamarjában vásároltunk egy tucat magnókazettát.

 

Elkéstünk.

 

Töredékek sem készültek el a tervezett könyvből.

 

Ránk maradt a feladat: egybegyűjteni Éva írásait. 1989-ben jelent meg a karcsú kötet, a címe Éva kétéves korában, a színpadon elmondott első mondata: Parancsolj, tündérkirálynőm!

 

A munka elkezdése pillanatában szomorú szívvel vettem tudomásul: a kézirat elkészültekor nem kérdezhetem meg Évát, vajon elfogadja-e hiteles arcképnek az írásaiból egybeálmodott könyvet.

 

Csak reménykedtem. Csak reménykedem.

 

Örökségem Éva tekintete: rám bízta az életét, hogy őrizzem, amit őrizni kell, és meséljek… meséljem el hogy élt, s halt – közöttünk és értünk az álomszínészpár – Romeo és Júlia.

 

Gábor Júlia – Szigethy Gábor: Álomszínészpár

Helikon Kiadó, 2010

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1141 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva