Vandra Attila : Székely Hirosima

“Ki tudja merre, merre visz a…”

    Nagykede egy kis falu Székelykeresztúrtól nyolc kilométerre. Rogánfalváig még aszfalt visz. A további négy kilométernyi utat már a GPS sem ismeri csak a Google maps tud róla. A további út köves. Egykor rendben tarthatták, most tele van kátyúkkal. A fest?i táj vigasztalja az arra vet?d?t. Madarak röppennek fel az autó zajára, ?z futamodik meg el?lünk. Els?ként egy árva unitárius templom t?nik elénk, félúton Kiskede és Nagykede között. Két falu temploma. Bár elég messze van az úttól, varjút riasztunk meg.

    – Kár, kár! – mondja már röptében. Nem ingyen mondja. Az épület romos, elhagyatott. S ez csak a bevezet?. A falunak van saját temploma is, református. Hasig ér? gyom veszi körül, az ajtón lakat…

A Házak között az út szélét nem ajánlatos megközelíteni. Nem látszik az árok, ben?tte a gyom csak a sás lengeti barna virágait figyelmeztet? gyanánt. Leparkolunk. Gyalog megyünk tovább.

Közelr?l, a kerítések fölött az udvarokra bepillantva még lehangolóbb látvány tárul elénk. A házakon málló vakolat, tetejük megroggyant, leomlott falakat is láttam. Ajtót nyikorgat a szell?. Kilincs? Zár? Nincs. Minek? Az egyik udvaron a kultúrnövények sem az életre utalnak. Tavalyi magból keltek ki. A budinak ajtaja sincs. Mellette tágas istálló, és hatalmas cs?r árválkodik. Jó gazda lakhatott itt. Még sejlik szorgalmának nyoma. Bár kell hozzá fantázia.

Egyik ház mellett már kerítés sincs. Mi se tudjuk mi vesz rá, hogy bemenjünk, és körülnézzünk. Az egykori kerekes kútnak fa része elkorhadt. A kerék maradványai a káva mellett hevernek. Elkelne egy kasza, hogy megközelítsük. A víz oly közel a földfelszínhez, hogy bele lehet érni. Még napsütötten is jó h?vös. Lapik és ágak úszkálnak benne. Birtokában háborgatott békával nézek farkasszemet. Ki tudja mi eshetett még bele? Nem merem megkóstolni.

A gaz között egyetlen szál elárvult kardvirág még vívja küzdelmét a túlélésért. Egykori gazdáitól tanulhatta. Az öreg almafa kérge hámlik, alatta nyüvek, mégis roskadozik gyümölcse súlya alatt. Rég feledett munkát hálál. Kinek?

A faluban lehet vagy ötven ház, de csak húsz állandó lakosa van. Abból kett? gyermek. Pedig saját iskolája volt valamikor. Kés?bb diáktáborként próbálták hasznát venni az épületnek. Most üresen tátong, betört ablakait huzat zörgeti.

A kultúrház el?tt hever? cserepek figyelmeztetnek, nem ajánlatos megközelíteni. Hol van már a zeng? muzsika emléke! Az 1848-as emlékm?vet csihány n?tte be.

Kimenekülünk a házak közül, fojtogat a látvány. Ugar, amíg szemünk ellát, elvadult kaszálók látványa fogad. Kutyák csaholását, és kolompok hangját varjak károgása váltotta fel.

– Kár, kár! – Egyetértek. Hol vagytok föld hátán is megél? székelyek? Hol vagytok törpefeny?k?

„Nem éri meg?” – merengek. A tehet?s brániak hasonló hegyes-dombos vidéken élnek. Juhászatból szerezték vagyonukat. Itt miért ráfizetéses az állattartás? Hát megm?velni a földet? Miért el?nyösebb ugaron hagyni? „Tuuudom, tuudom, Uniós elvárások, olcsó görög krumpli…” E vidéket szerintem biogazdaságnak teremtették. Bár tévedhetek, én nem vagyok szakért?. A gyümölcstermesztés vajon nem lehet nyereséges? S ha másból nem, faluturizmusból nem lehetne megélni? Csend, nyugalom, csodálatos táj vonzhatná a turistákat. A Sóskút gyógyhatású vize öt kilométerre van, ahol egy bebútorozott szálloda jutott hasonló sorsra. A völgyben található halastó húsz percnyi séta. Ott horgásznak most is.

Került volna ennél jobb sora a székelynek? A kérdéseim gy?lnek. Visszatérünk a faluba. „Mégis talál valaki fantáziát e faluban!” pillantom meg reménykedve az egyetlen épül? házat, mely inkább palota. Ez is csak addig kecsegtet némi reménnyel, amíg közelebb nem megyünk. Kíváncsian köszönök be az udvarra. ?k miért építenek az elhagyatott faluban? Szóba elegyedek egyik munkással. Itt született, Nagykedén. Vándorol. Ahol akad munka.

– Megfizetik?

– Minimálbér…

– Nu mai staÃ?£i la taclale, nu pentru aia vÃ?Æ? plÃ?Æ?tesc![1] – szól rá egy nyakkend?s alak. Az új tulaj. Inkább rabszolgahajcsár.

A többieknek vajon mi a sorsa? Moszkva tér? Rákóczi út? Tényleg ott jobb?

– Kár, kár! – köröz a varjú a falu fölött. Érzi a dögszagot.

„Több is veszett Mohácsnál?” Vajon? Azután még élt a Remény. Még Trianon után is maradt valami. De ez több mint Mohács és Trianon együtt. Székely Hirosima. Innen nincs visszaút.

És ha ?szinték akarunk lenni, még b?nbakot is hiába keresünk…

 

Ki tudja merre, merre visz a…” 

 

[1]  Ne dumáljatok annyit, nem azért fizetlek!

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.08.08. @ 13:38 :: Vandra Attila

Szerző Vandra Attila 717 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.