Vandra Attila : Dobermann

Kórházból írom e sorokat…

 

Mivel nejemnek a térdét meg kellett m?teni, az utóbbi id?ben kissé kimaradtak a szokásos hétvégi kirándulásaink. A m?tét el?tt azért, mert fájlalta a térdét, utána pedig érthet? okok miatt. Ma végre eljött a pillanat, amikor megszavazhattam egy kocatúrát. Gondolom, ez a kifejezés kissé fordításra szorul, magyarból magyarba. A kocaturista egy er?sen pejoratív kifejezés, amellyel a vérbeli természetjárók szoktak olyan személyeket jellemezni, akiknek a nevéhez a „turista” szó csak idéz?jelben csatolható.

A név onnan ered, hogy egy ilyen kirándulásra még egy jól hízott anyakocát is ki lehet terelni. Ha nem fogalmaztam volna elég érthet?en, a klasszikus kocatúra abból áll, hogy beülünk az autóba, némi flekkenalapanyaggal felszerelve, valahol lehajtunk az aszfaltos útról, egy ideig kínozzuk a kocsit, majd az autótól látótávolságban található tisztáson letelepszünk. R?zsét gy?jtünk, tüzet rakunk, megsütjük a húst, s a sof?r kivételével, sörrel alaposan meglocsoljuk, ebéd után kipihenjük fáradalmainkat, majd azzal a jelszóval megyünk haza: „Jujj, de jót kirándultunk!” Fogyókúrázóknak nem ajánlott. 

Nejem m?tött térde miatt most sajnos Shakespeare-i választás el?tt állunk: „kocatúrára menni, vagy nem menni.” Megszavazzuk a Rétyi Nyírt célpontnak. Ott remélünk egy kis csendet és jó leveg?t. A hetek óta a házba börtönözve állapot helyett még egy kocatúra is felemel? élmény.

Találunk egy szép, csendes helyet, kedvünkre valót. Bár h?siesen vállalom nejemmel a szolidaritást, Marikám, amint elhelyezkedik a tábori széken, el?veszi könyvét, m?tött térdét alátámasztja, majd a gombaszed? kosár felé mutat.

– Deee… – m?akadékoskodok én. Ismerem negyven éve, nem kockáztatok semmit, csak szerzek egy piros pontot. Jól számítok:

– Menj csak. Nem esznek meg a kutyák.

Mármint ?t, ha egyedül hagyom. Ezért a kijelentéséért örök hálám üldözni fogja, döntöm el, hiszen annyira, de annyira mehetnékem volt… Lelkiismeret-furdalásom hamar elpárolog, s máris baktatok a láp közepe felé vezet? úton. Nehogy meggondolja magát.

Az erdei ösvényen egy terepjáró is elférne. Vajon Marikám nem tudna elsétálni egy darabon? Ha visszamegyek, megpróbálom elcsalogatni, csak egy icipicit. Olyan gyönyör? itt! Miközben ennyire empatikus vagyok vele, még a gombák hiánya se zavar. Kárpótlásul tömöm magamba a málnát és a szedret. Ebben még a csihány sem tud megakadályozni. Az út a tavacskáktól távolabb vezet. Belátom, nem érdemes odáig verekednem magam a szeder és a csihány között, tavirózsát esélyem sincs látni. Miközben óvatosan kerülgetem a békákat, s egyre bennebb haladok, a hangzavar er?södik. Pihentet?bb zajt el sem tudok elképzelni. A békakuruttyolásra tücsökcirpelés kontrázik rá, rigó füttyög, szarka csörög, vércse vijjog, fakopács dobol, csivitel? kismadarak húzzák hozzá a háttérzenét. Még a varjú károgását is tudom élvezni. Hej, miért adtam kölcsön a fényképez?gépem! – sopánkodok, de ez egyetlen bánatom. Sajátos hangulata van ennek a mocsaras erd?nek. Talán még Aotaroa-Új-Zélandon se hallottam ily madárkoncertet. Mintha álomból ébrednék, úgy pillantom meg az „?s”-erd? közepén a sorompót egy útelágazásnál. A következ? pillanatban már kutyaugatást is hallok. A belém épített hangszínvizsgáló elemzése alapján pincsiméret? kiskutya lehet a tettes, nem tör?dök vele. „Vajon mi végett van itt sorompó? Ennek utána járok!” – döntöm el. Hajt a kíváncsiság, mely nem mindig jó tanácsadó…

Az ugatás er?södik, s a hangelemz?m jelzi, nem egyetlen kiskutyáról van szó, akad valamivel nagyobb hangforrás is. Egy társaság, több kutyával? A mocsaras erd? közepén lenne egy szép tisztás, ahova letelepedtek? Már elég közelr?l hallatszik a kutyakoncert, amikor egy öblösebb hang késztet megállásra. „Eh, mellettük a gazdájuk. Sohase féltem a kutyáktól. Még a juhászkutyákkal se volt különösebb vitám.” E briliáns logikára utaló következtetés után nyugodt lélekkel haladok tovább.   

Ahogy beveszem a kanyart, egy hatalmas, emeletes épület tárul elém. „Mi ez itt? Vikkendháznak túl nagy. Vendégl?, hotel itt? Ahol a madár se jár?” Nincs id?m sokat merengeni, mert drótsz?r? foxterrier ront rám teli torokból üvöltve, akarom mondani ugatva. Felismerem, a távolból is az ? hangja hallatszott. „Na, mi van, te vagy a tolvajok réme?” – ugratom. Attól nem félek, hogy a nadrágszáramból kiszedi a fércet, mert rövidnadrágomat még ugorva sem érné fel. „Nicsak, milyen dühös!” – állapítom meg, miközben egy uszkár csatlakozik hozzá. Kevésbé heves vérmérséklet?, de teszi ? is a ház?rz? tisztét. Ám az ?t követ? törpe snauzer már legalább olyan dühösen ugat és vicsorog, mint a foxterrier. Olyan közelr?l és olyan mérgesen teszik tisztüket, hogy már végiggondolom a lehet?séget, hogy ezek akár a lábikrámba is kóstolhatnak. A délceg dalmát eb már megállásra kényszerít. Mi van itt? Fajkutyatenyészet? Ha itt van ember, az már biztos rájött, hogy valaki érkezett. Ha a kutyák tényleg veszélyesek lennének, akkor már el?jött volna lecsendesíteni ?ket. Tehát feltehet?en nincsen itt senki. Merengésemben két öblös kutyahang szakít meg. Jól megtermett farkaskutyapár közeledik fenyeget?en. Impozáns jelenségek és lehet látni rajtuk, nem viccelnek. Ennek fele sem tréfa!

„Kiáltsak a gazdákért?” – villan át agyamon. – „Ha kétségbeesetten kiabálnék segítségért, támadásra ingerelné a kutyákat.” – Már egy rizsszem se férne a seggembe. Óvatosan hátrálni kezdek, ami nem is olyan egyszer? m?velet, mert a hátam mögött ?rjöng? törpe snauzer vagy foxterrier lábát bármikor leléphetném. Az azt követ? fájdalmas vonítás pedig végzetes lehetne. Úgy döntök az utóbbiak szemmel tartása fontosabb a békés visszavonulás biztosítása érdekében, s rákszer? haladásom közben csak a szemem sarkából tartom szemmel a két farkaskutyát.

Lassú farolás közben figyelek fel arra, hogy a két farkaskutya mintegy parancsszóra elhallgatott. Reménykedve fordulok oda, hátha a kutyák gazdája jelent meg. Embert nem látok, de a két hatalmas állat tisztelettudóan nyit utat. A látványtól még a talpamon is feláll a sz?r. A falkavezér nem más, mint egy dobermann. A náci németek vérebnek használták. Rajta van a „veszélyes kutyák” feketelistáján, melyekkel még szájkosárral se szabad román autóbuszra szállni. Ennek nincs…

Arra sincs er?m, hogy elsüssem a kedvenc kutyás viccemet: „Ne félj kutya, nem harap a bácsi!” A barátságos hang általában megnyugtatja a veszettül dühös ebeket. Hangszálaim felmondják a szolgálatot. A dobermann nem ugat, csak határozottan közeledik. „Nézz a szemébe, ez utolsó esélyed!” – jut eszembe a tanács. Mellettem a földön egy vastag faág fekszik. Jó lenne, ha legalább az a kezemben lenne… Vagy mégse? Van kutya, melyet a bot látványa támadásra ingerel. A foxterrier olyan közel vicsorog, hogy lábszáramon érzem leheletét. Nemhogy lehajolni, de már hátrálni sem merek. A „f?nök” pedig egyre közeledik. „Vajon a torkomnak, vagy a hasamnak ugrik?” Nem tudom eldönteni, mimet is védjem a kezemmel, így tehetetlenül csüngetem magam mellett. Kétségbeesetten vetek még egy pillantást a ház felé, hiába. A farkaskutyák ismét vadul ugatni kezdenek.

A „farkasszem” mit sem ér. A dobermann állja a tekintetemet. Nem rohan rám, nem siet, mint aki tudja, áldozata úgysem menekülhet. Hangtalanul. Azt mondják, hogy a kutya, amelyik ugat, az nem harap. A foxterrier és a törpe snauzer ugatnak a legjobban. A farkaskutyák nem folytonosan. De ez hallgat, mint a sír. Csak közeledik, mint a biztos végzet. Elém ér, felágaskodik. Még mindig hangtalanul. A gyomrom elszorul, a kutya pedig a mellemre teszi a fejét. Simogatásra várva. Tizedmásodpercig tart bennem a kétely, majd a parancs, az parancs, engedek a felszólításnak. A farkaskutyák is elhallgatnak, és hozzám ballagnak. Nem másznak rám, de nekik is kijár a simogatásból. Erre már csend lesz.

– Üügyes kutyák vagytok! – dicsérem meg ?ket. – Szép kutyák! Sajnos semmim sincs, amit adjak nektek.

Mindegyiknek kijár a simogatásból. Abban a pillanatban imádtam a kutyákat. Egy állat pedig megérzi, ha szeretik… A hatalmas szerelem ellenére se kockáztatom, hogy kíváncsian közelebb menjek a házhoz. Miután kiélték szeretetéhségüket, elegánsan távozok. Bátran hátat fordítok nekik. A kis foxterrier még utánam vicsorog néhányat, lehet, úgy gondolta, ? kevesebbet kapott. Már távolodás közben jutottak eszembe a feleségem szavai:

– Ne félj, nem esznek meg a kutyák!

Vajon honnan tudta? Ej, ezek a n?k mindig kétértelm?en fogalmaznak!

 

Hogy miért írtam a bevezet?ben, hogy „kórházból írom e sorokat?” Mert onnan írom. Ügyeletes vagyok, s van egy kis szabad id?m, megírtam. Könny? lett volna neked, ha már megírtam, persze, hogy túléltem! Hadd izgulj, te is! Ha nem, szégyelld magad!

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 698 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.