Csillag Endre : Hajdú kovács fizetsége

Az út szélén, árkok partján, mindenütt, amerre ellátok mil- és bil-pengőket hajt maga előtt a szél.

 

Az útkaparó megvakarta a feje búbját:

– Fene se látott ilyen világot!  Az út szélén, árkok partján, mindenütt, amerre ellátok mil– és bilpengőket hajt maga előtt a szél. Egytrillió bilpengőért tegnap még lehetett a deportálásból éppen csak visszaérkezett Grünwaldnál, egy doboz Szikra feliratú gyufát vásárolni. Ma meg már semmit sem ér. Szemétté vált. Még az a szerencse, a községházáról természetben kapom a kenyérnek valót, másként felkopna a család álla. Otthon, a konyhakertben versenyt dagadozik a rózsa- és babakrumpli a fészkekben, amiket a minap töltöttem fel idén harmadjára; óriásra nőtt a sárgarépa, főzőtök. A baromfiudvarban, az asszony jóvoltából, karicsál a sok tyúk, nyújtogatják combjukat a rántani való csirkék, kacsák fecsernek az ivósban, ami nagyon jól esik a tengeridarával kevert, apróra vágott csalánlevél után. A tartalmas mosléktól szépen gyarapodik a hízó, karácsony előtt fogjuk levágni.

Ahogy ezt végiggondolta, megakadt a szeme két gyerkőcön: egy kislányon, és  egy nála is kisebb fiún. A gyerekek fekete fejű libát tereltek.

– Ilyet se láttam még – gondolta az útkaparó – a liba hófehér, de a sárga csőre töve, meg a búbja gyanúsan fekete, az istennek sem akar arra menni, amerre a testvérek hajtják.

– Hogyne lenne fekete a tollam a fejem tetején – gágogta a tojó a maga nyelvén –, amikor a Hajdú kovács felesége úgy bekente kocsikenőccsel, hogy még az orromba is jutott belőle. A szárnyamat is megmetszette. Tudom istenem, úgy hazarepülnék a Török portára, Hajdúék a híremet sem hallanák többet.

Az útkaparó megszólította a gyerekeket:

– Tán´ legelni vinnétek ezt a libát?

– Oda hát, a gyepszélre – mondta Irénke, Misi pedig felelősségteljes aggodalommal bólogatott hozzá.

– Oszt´, mitül ilyen fekete a jószág feje teteje?

– Anyánk megkente kenőccsel, szem elől ne tévesszük a sok száz liba közt a legelőn.

– Hiszen csak legyünk kinn a füvesen, úgy eltűnök én a szemetek elől, hogy bottal üthetitek a nyomom! – fogadkozott a liba.

– Ez az egyetlen libátok van csak?

– Csak ez – válaszolt most Misi, a nénje szoknyája mögül előbújva. – Török Sándor bátyámtól kapta apám fizetségként.

– Igen – folytatta Irénke – apánk hordáshoz megreparálta Török bácsi szekerének saroglyáját. Oszt´ azír.

– Na, jól van, kislány. Vigyázzatok osztán a gúnárokkal, mert azok hamisak ám! – azzal folytatta soha be nem fejezhető munkáját a makadámút zúzott kavicsainak igazgatásával. Szerszámai a talicskában pihentek a gereblye kivételével. A talicska meg az út szélére takarosan felhalmozott kavicsgúla mellett árválkodott. Arra várt, mennének már haza, kenné meg gazdája egyetlen tengelyét kocsikenőccsel.

 

*

A libalegelőn sok száz liba csipegette a sovány füvet. A legeltetési társulat gondozásában a falu legrongyabb földjeit jelölték ki erre a célra. Általában közvetlenül a falvak szélén terültek el azok a térségek, amik ezen a hajdan szeszélyes vízjárások által szabdalt vidéken elszikesedtek. Libalegeltetésen kívül ezek nem igen voltak másra jók. A szárnyasok, melyek otthon még a gondosan font sövénykerítéseket is „megették”, rendben tartották és trágyázták a legelőt, majd jókat ittak az elfogyasztott porcsinra az artézi kút vizéből, vagy a rendszerint vályogvető gödrökből kialakult sástavakban. Ezeket a vizeket ugyanis részben visszavette az egykor volt nádas növényvilága. 

Ide igyekezetek hát hőseink az akaratos tojóval, aki meglátva fészektársait, suta szárnycsapások segedelmével szedte hártyás papucsait a libacsapatok felé. Irénke és Misi alig tudták követni. A lúd elvegyült a többiek között. A két gyerek látta, az övék összetéveszthetetlen fekete feje búbjával, és megnyugodott, nem fogják szem elől téveszteni. Önfeledt játékba kezdtek a velük, egyívású süvölvényekkel.

A kislányok a mályva gyenge száraiból, több szálra, smaragd(zöld) gyűrűket, karpereceket, nyakláncokat fontak egymásnak. Pogácsáját meg kalácsként fogyasztották. Ment ott a „Pórumozás”, a „Körben áll egy kislányka”, bigézés, „Aggy király katonát!”*, de legnagyobb nézőközönsége a nagyobbacska fiúk „pukkantó” játékának volt. Ez a játék abból állt, hogy a suhancok minél nagyobb, de még megemelhető agyagdarabokat vájtak ki a sástó medréből. Ezekből négyzetes téglákat formáltak, a közepébe nyomták meztelen sarkukat, akkurátusan beleköpdöstek az így kialakult mélyedésbe, és az ujjaikkal hártyavékonyra lapogatták, kenték a nyom alját. Az agyag hőségesen engedelmeskedett. Ha elkészült a pukkantó, akkor sorjában a fejük fölé emelték, és egyetlen lendülettel úgy csapták a földhöz, hogy az nagy erővel, pontosan az így alulra került lapjára essen. A gondosan kialakított mélyedésekbe beszorult levegő nagy, akár ágyúlövésre emlékeztető robajjal tört utat magának az agyaghártyán keresztül. Az nyert a versengésben, akinek pukkantója legnagyobbat szólt. A falu szélén lakó Lidi néni időnként azt hitte, visszajöttek az oroszok.

 

Eljött a koradélután. A gyerekek megéhezetek, haza akarták hajtani a ludat. Igen, de sehol sem látták a libarengetegben. Kérdezősködtek, ám az ő kenőcsös fejű jószágjukat senki sem látta a sok libapásztor közül.

– Most mi lesz, ha liba nélkül megyünk haza? – ijedezett Irénke.

– Az biztos, hogy elnadrágolnak bennünket – tódította a kislány aggodalmát Misi.

Valami okosat ki kellett eszelni. Azt sütötték ki, kifognak találomra egyet a sokadalomban legelészők közül, és azt hajtják haza. A többiek még segítettek is, jó mókának tartva a vadászatot. Ez azonban nem ígérkezett olyan egyszerűnek, mint ahogy kigondolták. Némelyik repült, a gúnárok harciasan sziszegtek, csíptek. Végül csak bekerített a viháncoló gyerekhad egy termetes ludat.

– Na, jó. Ezt hazahajtjuk, de nem fekete a feje. Mit szól édesanyánk, hogy nem a miénket tereljük haza? – vetette fel Misi.

– Úgy settenkedünk haza, ne vegye édesanyám észre. Titokban megkenjük kenőccsel a fejét őkelmének. Jól áll majd neki a kék szeméhez. Akkor már senki sem jön rá a turpisságra – nyugtatta meg öccsét Irénke.

A gyerekek édesanyja egy kicsit csodálkozott:

– Mintha súlyosabb, nagyobb volna ez a lúd, mint reggel volt. Ráadásul tojós is! – A lúd másnapra tényleg meg is tojt.

– Ma az artézi kút felé menjetek legeltetni, ott szebb a sarjúfű! Hadd tömje meg a begyét ez a liba, ha már ilyen jó tojó! – az ifjoncok mindent megígértek, és úgy érezték, az összes viharfelhőt elfújt a szél kis világuk fölül.

A kút kifolyó árka mentén sokan itattak. A Hajdú gyerekek libáját ugyancsak kerülgette Jézus Nagy Gyula. Elment mellette, majd megint visszajött.

– Ilyen fajta, nagytestű libát csak én tartok itten körül. Hibádzik is egy a csapatból. Hogy kerülhetett ez Hajdúékhoz. A kovács felesége, Juliska nem tart libákat – szögezte le gazduram a tényállást, majd a gyerekekhez fordult:

– Hunnan a liba, Juliska?

– Irénke vagyok – felelte a kislány – és a ludat Török Sándor bácsitól kapta édesapám munkadíj fejében. Édesanyám azért kente be kocsikenőccsel fején a tollakat, hogy megismerjük legeltetés közben – mondta a kislány megszeppenve. Érezte, visszajöttek a felhők.

– Na, a községházán majd lerendezem én ennek a Töröknek a sorsát. A csendőrök elhúzzák a nótáját!

 

*

Hívatták a kovácsot a községházához. Az ezekilencszáznegyvenötben a csendőrség mintájára alakult rendőrség régi-új parancsnoka megkérdezte a kovácsmestert:

– Csináltatta-é mostanában a szekerét a maga műhelyében Török Sándor gazdálkodó?

– Igenis, őrmester uram. Csináltatta.

– Aztán, mivel fizetett?

– Egy tojó libával, parancsnok úr.

A parancsnok összesúgott a bíróval, majd a kovácshoz fordult:

– Most elmehet, mester uram, de számítson arra, hogy Török Sándorral szembesíteni fogjuk.

Vége volt hát a kihallgatásnak, a mester abban a biztos tudatban ment haza, amiben jött, ő mit sem vétett a törvény ellen. Ezekért a milpengőkért senki sem köteles többé dolgozni.

Még aznap hívatták a törvény elé Török Sándort és feljelentőjét, Jézus Nagy Gyulát. Emez azzal vádolta be Törököt, ellopta volna az ő fajlibáját, hogy azzal egyenlítse ki tartozását Hajdú kovács munkájáért. Török makacsul tagadott az előjáróság előtt.

– Nem loptam én semmit ettől a vádaskodótól. Hisz´ vagyon nékem is libám, egy egész csapatnyi.

– Effajta néked soha nem vót! – replikázott a feljelentő, és csaknem nekiment a vádlottnak.

– Csillapodjanak mindketten! Itt csak nekem van jogom felemelni a hangom. Nagy, maga most menjen ki! – csattant a vezényszó, majd a benn maradotton néhány pofon.

– Még most is azt állítja, nem lopott libát Nagy Gyulától?!

– Azt én, őrmester és bíró uram – válaszolta a megszégyenített ember. – Én a saját nevelésemből vittem a kovácsnak egy tojót, amiben előzőleg megalkudtunk. Annyiban vagyok bűnös, hogy nem azonnal vittem vissza Hajdú úrnak a még aznap délután magától hazajött jószágot. De szándékomban volt. A feleségem is tanú erre.

 

Ezzel vége lett ennek a kihallgatásnak is. Az ügyben érintett három ember szembesítését másnapra tűzték ki, amin minden turpisságra fény derült. Jézus Nagy visszakapta a híres tojóját, a kovács az eredeti fizetségét, Nagy és Török megbékélten parolázott egymással. A volt csendőrből lett rendőr, és a bíró azzal a biztos tudattal hajtotta aznap álomra a fejét, az ő falujukban érvényesült a törvényesség.

A két gyerek találékony csínytevését nem követte büntetés. A család apraja-nagyja jókorát nevetett a történteken.

 

Az afféron igazán jól csak a helyi kocsmáros járt, mert a kibékülés örömére Török, és a Jézus képű Nagy gazduramék úgy berúgtak a csapszékben aznap este, hogy annak az árát négy liba bánta.

 

 

*Helyesen: Adj király katonát

 

 

Legutóbb szerkesztette - Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 140 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.