Pápay Aranka : Örvények felett III._2.

Amit a vihar lerombolt…

 

A világ vihara elvonult, de ahogyan minden más pusztításnak, a háborúnak nyomai is kitörölhetetlenül megmaradtak. A szétbombázott építményeket majd újjá lehet építeni, de patinájuk a romjaikkal együtt örökre elveszett.

Lehet új városokat létrehozni, az évszázados fák helyére csemetéket ültetni, de a lelkekben keletkezett sebeket nem tűntetheti el semmi. Hány nemzedéknek kell felnőnie, akikbe már nem öröklődnek át a beidegződött félelmek, és az előröl kezdés kényszerű szorítása?

Az „új” lehet jobb, rosszabb, lehet időszerűbb, szebb, egyszerűbb vagy gazdagabb. Lehet, lehet… Minden lehet, csak egy nem. Többé semmi sem lehet olyan hegek nélküli, mint volt. Az évezredes normák váltak – túl hirtelen – érvénytelenné.

Ahelyett, hogy megszűnt volna a nyomor, a társadalmi különbségek mosódtak egybe, minden előkészület nélkül. Mintha a színárnyalatok folytak volna össze bizonytalan szürkévé. A lelkek mélye vált a legszíntelenebbé.

Nem számított, hogy becstelenül vagy szorgalmasan igyekeztél a felszínre törni, elítéltettél, gyanús lettél a kiemelkedéssel, hát várakozni elbújtál a homályba, miközben az ismeretlen új élettel vajúdott a világ. A torzszülött újvilágban csak a nagyon gazdagok tűntek el, de a szegénység bekúszott mindenüvé, terjedt, fertőzött, mint a pestis.

A nép gépiesen vagy dacosan, de harcolt az életért, tudata hátsó kamráiba száműzte a rémisztő reménytelenséget, fel akart végre állni a romok porából, de erre hosszú évtizedekig kellett várnia.

A régi, termelői tudással rendelkező nagygazdák messziről figyelve a fejleményeket, inkább visszahúzódtak, sejtve, hogy a fenyegető hírű ”kolhoz-rendszer” már nem az ő világuk lesz.

Amíg az ország felett az Ideiglenes Kormány próbált rendelkezni, addig a vidéket is mérhetetlen szegénység és káosz uralta. A pénz rohamosan értéktelenedett, ügyeskedés nélkül nem lehetett beszerezni semmit.

Ezt, a rendnek nem nevezhető állapotot használhatta ki Plávics papa. Míg szívük mélyén jól elásva ott bujkált a rettegett igazság – önmaguk előtt se vallották be igazán, hogy Gyuri soha többé nem jöhet vissza –, várták, reméltek…

A pékségnek pedig be kellett indulnia, mert a kenyér az élet. A két lány mellé beállt a papa, és olyan kenyeret sütöttek, hogy le a kalappal! Zsótér ott lakott a kiskamrában és mindenessé lépett elő.

Az elöljárósághoz Gyuri bácsi ment be.

– Ha én, az aptya nem lennék itt, akkor is ott van a kiskorú gyereke, akit megillet a fiam joga! Vegyék el tüle, ha tuggyák! Én magamtú senki emberfiának oda nem adom a sütödét. A falu meg nem maradhat kenyér nékű, ezt maguk is tuggyák! – ütött az asztalra a vakmerő szó, amit az ököl azért mégsem mert volna megtenni…

Érvei ellen – úgy látszik – nem lehetett apelláta, a törvényt úgy értelmezték (félre), amennyire csak ki lehetett facsarni. Hát facsarták, és mindenki jól járt.

Mindenki?

Egy nap az öregek nem voltak otthon. Zsótér egy távolról szűrődő, de félre nem érthető hangra lett figyelmes. Elindult a kihalt lakásban megkeresni a forrását.

A lefüggönyözött szobában, Mariska az asztal fölé – egy fényképet körbeölelő karjaira – borult, egész testét zokogás rázta. Gyuri dacos szája nem vigasztalta, papírról is átható tekintete csak némán tűrte a ráomló könnyeket.

A férfi csendesen megállt mögötte. Keze elindult a rázkódó váll felé, de meg-megállt a levegőben. Végül mégis rásimult finoman a tenyere. Mint amikor apró madárka száll le az ágra, könnyű súlya alig mozdít rajta, mégis határozottan kapaszkodik meg ott…

Az érintés áramütésként hatott. A lány felugrott, fordultában csak felvillant a mögötte álló alak. Két, könnyektől maszatos karja már fonódott is annak nyaka köré.

A férfi mellén ott zokogott a régen vágyott lény.

– Mariskám! – nyögte. Karjait előbb csak széttárta, majd bezárta, mint egy kalitka ajtaját. Úgy ölelte magához, hogy egy pillanatra eggyé vált a forró asszonytesttel.

Aztán eszmélt Mariska, hogy a biztos menedéknek érzett, erős karok valójában idegen ember karjai, akit ő nem akarhat. Kibontakozott.

– Menjen. Ezt nem szabad – törölgette az arcát, nem nézett fel. Nagyon józan lett.

– Miért nem szabad? Akit maga vár, az régen nem él már, vallja be végre magának!

– Nem tudom… nem tudom… de most menjen innét… menjen szépen – kérte szeliden.

– Megyek, de jegyezze meg, hogy nekem maga az életem része már, és addig nem nyugszom, amíg ki nem szabadítom ebből a börtönből!

”Börtön”… – tűnődött el Mariska. A minap hallott néhány szót a papa szájából, ami pont ezt a meghatározást juttatta akkor az ő eszébe is.

– Meglássd lányom, arany életetek lesz itt, ha kialakul az új világ. Senki nem szóhat bele az életünkbe többet. Mink, az anyjukommal segítünk néked főneveeni, ezt a kis gyönyörűmet… miha te is a mi gyerekünk lennéé… 

Ki az a mink? Hát a papa már a Gyuri nélküli életet tervezi?… Így, hármasban akarja nevelni Magduskát? Vele meg mit tervez?… Hogy itt öregedjen meg mellettük? … Mintha…? Hát ő nem a gyerekük, az biztos. Csak Magduskát akarják ezek!

Kinézett a dagasztó helyiségbe. Zsótér már a lisztet öntötte fel a szitába. Izmos karjáról válláig csúszott fel a fehér ing rövid ujja. Ez az ember szereti őt, tud róla mindent, és annak fogadja el, ami, aki…

Visszament az asztalhoz, gyengéden itatgatta fel könnyeit a kedves arcról ott a képen.

– Gyere vissza, Gyurka, mert én elveszek itt nélküled! – Aztán eltette az almárium fiókjába, lesimította a slingelt terítőt, öntudatlanul megigazította a kicsi Mária szobrocskát, meg két leborított vásári bögrét, sóhajtott egy nagyot és ment ő is a dolgára. Mert dolga az volt mindig, volt bőven. Mint cseléd korában, de akkor kapott fizetést! Itt meg: – mintha… – „miha”…

 

Az akadozó vasúti közlekedést gebékkel húzott kocsik, meg a régen bevált, két lábbal megtett gyaloglások helyettesítették. Plávicsék hírt kaptak Nógrádból. Mariska édesanyja éhezik. Azonnal haza akart menni a lánya. Akkor indult arra egy szekér, azzal nagylelkűen egy egész zsák kenyérlisztet küldött Plávics papa a „nászasszonyának”, de azt semmiképp nem engedhette, hogy Mariska otthagyja őket. Az unoka sorsáról nem is beszélve, hisz Magduska egyedül az övék…

A ház hajlatában, az esővíztartály mellett Károly és Zsótér homokozót kerített a két kicsinek. Ott szaladgáltak, építettek homokvárat és hosszan beszélgettek egymással, olyan nyelven, ami mások fülében halandzsának hangzott, de ők láthatóan jól értették egymást.

– Ápátta – mondogatta a kis Magduska és az bizony Árpádkát jelentett. Hogy mikor jött rá a kisfiú igazi nevére, az rejtély, de érthető, hogy könnyebb volt neki ezt kiejteni, mint azt, hogy Öcsi, ahogy mindenkitől hallotta.

Néha lecsüccsent és éktelenül hamisan énekelni kezdett:

– ”Bóti jette janna jotta…” – ki ne értené?

Volt egyszer egy hadnagyocska… Amit az anyukája szájából olyan nagy átéléssel – egyre szomorúbban, végül reményvesztetten –, olyan sokszor hallott énekelni.

 

A Vöröskereszthez megírták a sokadik levelet és végre jött egy válasz, aminek körülbelül ez volt a tartalma:

„Sajnálattal közöljük, hogy fiuk hollétéről nem sikerült adatot beszerezni, az eltűntek listáján tartjuk nyilván. Amennyiben kutatásunk sikerrel jár, az új információt azonnal közöljük. Addig is fogadják együttérzésünket.”

Nem és nem! Ezt nem lehetett elfogadni. Amíg ki nem mondják, addig nem hihetik el… nem, nem hallhatott meg! Ha mondogatták is ezt, már egyre fogyott a hitük…

– Gyilkos háború!! Mindenkit megöl, nem csak a harcoló katonákat… – sírta el magát a fiatal szomszédasszony is.

Mariska vállán nyugodott a pékség minden gondja és a ház körüli munkák nagy része.

Margit is rengeteget dolgozott, mert két helyen is helyt kellett állnia, de éppen azért akarta Zsótér szolgálatát is megtartani Plávics, hogy tehermentesíthesse a lányokat. A kamrát úgy rendezték el az őrsről áthordott konyhabútorral és hozzá tartozó cselédággyal, hogy ott lakhasson a legény.

Lassan kezdett állandósulni minden. A felszín simán nyugodott, mint az állóvíz, de lenn a mélyben szunnyadó indulatok lapultak, mint hínár, amibe belegabalyodik az arra tévedt láb.

Vasárnap délután a mindennapos két-két szódásüveggel kezeiben ballagott az öreg, végig a rézsútos járdán. Nem értette Ágneske, miért néznek össze aggódva a verandán olvasgató szülei. Fülledt csend ült az udvaron és az üres hátsó gangon. Gyuri bácsi furcsának találta, hogy csukva van Zsótér kamrájának ajtaja, hisz azt nappal nyitva szokták hagyni, hogy a friss levegő járhasson ki-be, és a makacs kamraszag egyszer végre elpárologjon. Letett két üveget az ajtó mellé, és az így szabaddá vált kezével benyitott.

A zsanér nyikordult, majd robbanásszerű hang mellett egy hatalmas káromkodás harsant. A másik két szódásüveget bevágta a téglával kirakott padlóra, az egyik felrobbant. Mariska ziláltan futott ki mellette, az öreg pedig a sapkáját is földhöz vágva ordította:

– A büdös ribanc! A hálátlan büdös k….! Hát ezér fogadtunk be?… Hát, persze! Cseléd a cseléddee! – utána üvöltött. – De most fogod a motyódat, le is út, föl is út!

Két irányból futott a két asszony, Magda néni a sparhelt, Margit a kapu felől, mintha csak kileste volna a túloldalról, mi fog következni.

A másik lakás előtt a szomszéd család bénultan ült, Ágneske riadtan nézett anyjára, látta, ahogy kulcsolja össze a kezeit, csendesen súgva:

– Ezt előre meg lehetett volna jósolni. Csak meg ne ölje őket!

A szóváltás életre-halálra komolynak hangzott a két férfi között, de Aranka nem mozdult, elfelejtette beküldeni még a kislányt is. 

– Feleségül fogom venni, szeretem! – emelte fel hangját Zsótér.

– Ahhó minékünk is lesz szavunk. De takaroggy innend, színedet se lássam!

A fiatalember Gyuri bácsi elé állt, fölé magasodott, mint a szikla.

– Én innét nem megyek el egyedül. Őket is viszem.

– Kicsodákat, tee!? A szeretődet, azt viheted. De csupaszon ám, ahugyan gyütt. Meg osztán, egyedű!

Felkapott egy gereblyét, amit az ajtó mellé támasztott valaki.

– Ezzee ütlek agyon, ha ki nem takarodsz. Fő is jelenthetlek, vóna mér!

– Jól van, elmegyek. Csak egy szót beszélhessek még Mariskával – nézett vele farkasszemet Zsótér, kicsavarta az öreg kezéből a gereblyét és elhajította, jó messzire.

– Azzaa majd, ha én is úgy gondulom – erősködött még Gyuri bácsi. – Azzaa nekem is van még szavam! – tette hozzá már halkabban, inkább sziszegve a dühtől.

– Ha bántani merészeli, én magát megölöm!

– Ne fédd, nem bántom. Nem mocskulom be a kezemet vélle! – Farkasszemet nézett a legénnyel, aztán, mint akinek hirtelen feldereng valami, otthagyta, befordult a lakásba.

Zsótér kis idő múlva beszólt a borbélyüzletben takarítgató házaspárnak:

– Isten velük, mondják meg Mariskának, hogy hamarosan visszajövök érte.

 

Még nem volt világos, hogy mi következhet. Mariska csomagolt lázasan, aztán Magduskát kezdte öltöztetni.

– Mire készűsz, te? Azt mán nem! Innet a gyereket ki nem viszed. Azt te nem neveeheted! Még mit nem! Azzaa mink számolunk be a gyerekünknek. Meg azzaa is, hogy tuttuk mink előre, hogy a cseléd nem feleségnek való.

– Gyurit hagyja ki ebből a papa! A kislányom… – bátortalan, kétségbeesett kiáltása pofontól némult el.

– Papa? Neked többet mi nem vagyunk senkid, de neked sincs senkid, se gyereked, se más, eztán soha! A szeretőd is elszelelt!

Mariska kiszaladt a kapuig. Ott megtorpant. Zsótért már sehol sem látta, szégyellt is volna futni utána. Olyan sok megaláztatás érte mostanában…

Visszaballagott és leroskadt a gangon a kisszékre. Bentről kihallatszott a család vitája.

– Nem kűdheted ee így, aptya! Mi lesz velünk? Mink egyedű nem tuggyuk csinyáni… Megbotlott, eecsavarták a fejit, de az eement, ez meg itt marad. Gondúd meg, ha eezavarod, eeveszik tülünk tán még Magduskámat is… meg a pékséget…!

Mariska csendesen sírni kezdett.

”Pékség, pékség! Gyurikám, hát ennek sohase lesz vége?” 

Kijött hozzá a sógornője és együttérzés helyett megszállta valami kegyetlen káröröm.

– Most edd meg, amit főzté! Köllött néked a bátyám helett ez?!

– Margit! Három éve nincs hír róla! Ha élne, már itthon lenne! Gyuri meghalt!

Ahogy kimondta, végigborzongott egész testében. Ő mondta ki…? Ki tudta mondani.

– Meg-e? Aztán mostmá szabad is a vásár? – Margit szeme kegyetlen hidegséget lövellt. – Hálátlan vagy, tudod-e? Még az anyádat is mink etettyük! 

A „testvérke” eltűnt, már a kemény asszonyi sors áldozata nézett szembe vádlón, gyűlölködve egy másik asszonnyal, aki képesnek látszott átlépni az árnyékán és új életet kezdeni a romokon.  

Egy-két nap telt el, rettenetes veszekedésekkel. Zsarolták az anyát és hitték, hogy elvehetik tőle a gyermekét, mert ők az elvesztett fiúk helyét akarták vele betölteni és nem utolsó sorban a sütödét megtartani.

– Mit képzeeté? Zsótért soha többet nem látod. Ha rendesen dógozol, jól viseled magad, itt maradhatsz, de eztán az lesz, amit mink akarunk…

Nemsokára beállított ő is a mindig megértő szomszéd házaspárhoz:

– Én elmegyek. Nem viszek el semmit, csak váltóruhát. Magduskámnak mondják meg, hogy nagyon szeretem és visszajövök érte, de előbb legyen biztos otthon, amiben élhetünk. Ezek addig szerethetik, tudom, mindent megtesznek érte. De én már nem bírom tovább a mindennapos mocskolódásukat meg ezt a cselédéletet.  

Kis bőröndjével, gyalog indult a fürgedi állomásra, hogy elkapjon egy vonatot, ami hazaviszi ismét oda, ahonnét egy szebb jövő reményével indult, aztán jött el, újra és újra.

Ha a boldogság ilyen makacsul fut előle, lesz-e még ereje tovább kergetni?

 

*

A vonatok nem menetrend szerint jártak, az üveg nélküli ablakokon huzat söpört ki-be, és olyan zsúfoltak voltak a vagonok, mint a gyufásdobozok. A nép azonban utazni kényszerült, mert a városiak élelmet, a vidékiek közszükségleti cikkeket nem tudtak beszerezni másképp, csak csereberélve, ami nagyon hamar feketézésbe torkollott. Aranyat ért a petróleum, a melasz, a zsír és a liszt, de azokat nem árulták boltokban, hanem az előállító helyeken lehetett felkutatni, vagy leginkább a feketézők házaltak velük.

Hát, nem válogatott az utas, utazott bármilyen tehervonaton is, csak guruljon, lehetőleg amerre neki kell, és ha a kocsik belseje megtelt, akkor az emberfia/lánya felmászott a vagonok tetejére, és utazott a süvöltő széllel.

Mariska két nap alatt vergődött haza. Lelkében a kimerültség a haraggal, kétségbeeséssel és a tanácstalansággal vegyesen kavargott. Útközben nem adódott nyugodt alkalma, hogy átgondolja, mi is történik velük, csak kifosztottnak érezte magát. Azt tudta, hogy nagy igazságtalanság az, aminek áldozatai, de azt nem, hogy kinek, minek róhatná fel mindezt. 

Gyurira gondolt és arra, hogy érte mindent ugyanúgy tenne meg ismét. Gyuriért, aki már Magduskában él tovább… Vajon mit tanácsolna most?… Ha élne!

Ahogy belépett a kisajtón, szemét a füle vezette a már távolról is hallható kopácsolás irányába. A szülői ház tetején lovagló ülésben Zsótér igyekezett egy szegőlécet felerősíteni…

– Gondoltam, ha beköltözünk, nem viheti el a szél fejünk fölül a tetőt… – kiáltott le vígan és sietve kereste meg lába a gerincre akasztott létra fokát.

 

Szeptemberben csendben megesküdtek. Aztán indultak a kislányért, hitték, hogy már nem tagadhatják meg őt a szülőanyjától…

 

*

– Egyé kis virágom, angyalosom! – könyörgött Magda néni és vádoló pillantásokat lövellt szeme élete párjára a keszkenő alól, aminek kibontott két csücskét néha feldobta a feje tetejére. Akarta is viselni, meg nem is, hiába melegítette nagyon, megszokta, meg hát nem is volt illendő hajadonfőtt lenni egy éltes asszonyságnak.

– Ha nem kergeted el a világba azt a lányt, ez az ártatlan is enne rendesen – mondta, vagy csak sugallta némán, miközben unokája összeszorította a pici száját, sőt még el is lökte az ételt kínáló kezet.

Aranka a hokedlit terítette meg Öcsinek, mert a kisszéken ülve már ügyesen kanalazott, jó étvággyal tüntetve el mindent, amit elé tett. Arra lettek figyelmesek, hogy Magduska is hozza a kisszékét, letelepszik mellé és a kis Árpi minden második kanál főzeléket az ő szájába dugdos, a kislány pedig buzgón nyeli. Aranka hamar neki is mert egy tányérba, aztán odaintette a nagyanyját:

– Nézze csak őket, Magda néni! – súgta.

Unokája szépen eszegetett kis barátja mellett. Előbb minden nap ugyanazt főzte a nagyanyja, amit szomszédasszonya, de még azzal se tudta hazacsalogatni, Magduska csak Patakiéknál fogadta el az ételt. Ezután kitalálta, ha kötényét föléje kanyarítva átcsempészi az ebédet a szomszédba, azzal már sikerül becsapni a gyereket.

A másik gond, hogy minden nap úgy sírta álomba magát szegényke. Nem értette, miért nem az anyukája dúdolgat neki altatót. Őt követelte.

Felfedezték Öcsivel, hogy amikor zárva volt a borbélyüzlet, a folyosóra nyíló, kettős szárnyú, dupla ajtaja közé egymással szembe berakták a két kisszéket, oda ültek és ott hosszan „társalogtak”, másoknak teljesen érthetetlen nyelven. Mostanában a kislány egyedül is elbújt oda és mire rátaláltak, el is szundikált a sötétben.

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/