Avi Ben Giora. : Gyermek az időben VIII.

Nyomtatás

8.

Zsolt étterme jól prosperált. Persze jókor is időzítette a kezdést, két hónappal az Olimpiai Játékok megnyitása előtt. Nehezen indult be, előbb a környékbeliek, de lassanként más negyedekből is kezdték felkeresni. Színmagyar személyzettel üzemelt, noha kezdetben Zsolt ezt nem nagyon akarta. Végül is azért döntött ezen megoldásnál, mert igazi magyaros ízeket csak magyar szakács tud készíteni. Gáspár doki ebben is a segítségére volt, hiszen elég sok emigráns magyart ismert. A kezdeti sikert az olimpia során bekövetkezett sajnálatos katasztrófa befolyásolta. Azt szinte minden vendéglátóhely megsínylette. Az eseményeket élőben láthatták.

— Nem értem ezt a lacafacázást a németek részéről — panaszkodott Zsolt. — Mégis mire várnak? Azt gondolják, az izraeliek hajlandók lesznek eleget tenni a követeléseiknek? Eddig sem tettek ennek eleget, most sem fognak.

— Szerintem, ezúttal engedni fognak, egyrészről, mert nem akarják akadályozni a játékok folytatását, másrészről meg nem szeretnének további vérontást.

— Lehet, hogy igazad van, én mégsem hiszem. Félek, még egy katasztrófa pontosan azért fog bekövetkezni, mert a németek udvariaskodnak. Ezekkel nem szabad alkudozni, tárgyalni. Le kell lőni az összes terroristát.

— Könnyen beszélsz, Zsolt. Te mit csinálnál? Túszul tartanak egy csomó embert, és azzal fenyegetőznek, őket is megölik. És ha nem teljesítik a követeléseiket, meg is teszik.

— Én mégis azt tenném, amit egyelőre csak tervezgetnek, hogy katonai erőket vetnék be. Mondjuk, ötven jól kiképzett kommandóssal megrohamoztatnám az épületet. Lehet, hogy a fogva tartottak életét nem tudnák megmenteni, de legalább elvennék a terroristák kedvét a további hasonló akcióktól. Nem ez az első ilyen eset. Repülőgépeket térítenek el és tudják, hogy nem esik bántódásuk, mert inkább leülnek velük tárgyalni, nehogy bajuk essen a túszoknak. Még akkor sem biztos, hogy megmenekülnek szegények, ha teljesítik a követeléseiket. Hiába, orosz kiképzést kaptak, ezért a világ kerüli velük a konfrontációt, nem alkalmaz erőszakot. Pedig csak ezzel tudnának eredményt elérni.

— Te, mint volt katona, keresed a megoldást, de a politikusok az érdekeket is nézik. Márpedig valahogy úgy próbálnak manőverezni, hogy a káposzta is megmaradjon, a kecske is jóllakjon.

— Na, ez az, ami nem megy egy olyan hatalommal, mint ezek, vagy az oroszok.

— Hallottam valakitől, hogy a magyar sportolók szálláshelye közel van az izraeliekéhez.

— Mit akarsz ezzel mondani? Még ha lenne is sansz arra, hogy onnan közelítsék meg az épületet, vagy esetleg onnét indítsanak támadást a foglyok kiszabadítására, a magyarok élből elutasítanák az ezirányú kérést. Szerintem, eleve kár kikérni az engedélyüket, hiszen német területen folynak az események. Nem esne bajuk a magyar sportolóknak.

— Ez is politika, Zsolt. Egy kelet-európai állam sem ítélte el az akciót, mint a nyugatiak. Csak úgy, módjával tették, mert az mégiscsak furán nézne ki a világ szemében, ha azt mernék mondani, jogos az akció, mert a palesztin nép felszabadításáért teszik. Ebben a helyzetben ezt mégsem mondhatják ki nyíltan. A világ amúgy is tudja, hogy csupa orosz fegyverrel vannak felfegyverkezve.

Az események Zsoltot igazolták.

A túszszabadítási kísérlet sajnos sikertelenül végződött. Nem csak az Izraeli sportolók estek áldozatul, hanem német rendőrök és katonák is. Mint azt később megtudhatta a világ, Galda Meir, akkori izraeli miniszterelnök asszony megkérte a nyugat-német kormányt, hogy engedélyezze egy különleges izraeli kommandó beavatkozást. Ezt a német kormány megtagadta, mondván nem engedélyezi idegen csapatok jelenlétét az országa területén.

Gáspár doki esküvői vacsorája persze, ettől függetlenül nagyon jól sikerült. Zsolt kitett magáért, még eredeti magyar cigányzenekart is leszerződtetett aznap estére. Mindenki, aki csak betért hozzá aznap este, a vendége volt. Ingyen ehetett, ihatott a cég számlájára.

— Nem kellett volna ekkora felhajtást csinálnod, Zsolt. Egy életre a lekötelezetted lettem.

— Ugyan már, ne beszélj hülyeségeket. De majd szavadon foglak. Ha egyszer orvosi segítségre lesz szükségem, akkor jóváteheted. Remélem, még jó darabig nem szorulok rád. Viszont más területen is segíthetsz, ha tudsz.

— Mondd, mi lenne az?

— Eljön annak is az ideje. Egyelőre nem aktuális.

— Csak nem nősülsz te is?

— Dehogy nősülök. Illetve helyesbítek. Amikor csak tudok, nősülök, de nem házasodom. A kettő közt nagy a különbség — kacsintott Zsolt.

— Akkor mégis miről van szó? Mit titkolózol?

— Még nem aktuális. Ha azzá válik, nem úszod meg.

*

Péter a kamaszkori kezelhetetlenségből lassan, de biztosan kinőtt. Önálló nézetei kialakultak, kritikus szemmel nézte apját.

Az orvosira sikeres felvételi vizsgát tett, mindenből a maximális pontszámot érte el. Marika is bekerült az egyetemre, pedig a fizika és matematika felvételi vizsgája bizony csak jó-ra sikerült. Persze mindketten rögtön arra gondoltak, hogy Péter apja járt közben.

— Majd megköszönöm apádnak, Peti.

— Ugyan már, hagyd. Majd én elintézem vele. De szerintem nem is szólt senkinek, vagy ha igen, már rég el is felejtette. Ilyenkor direkt nem szokott jó lenni a memóriája. Szerintem annyi történt, hogy még nem túltelített, mint az orvosi, finoman fogalmazva nem egy elfogadott szakma. Jut eszembe, hasonló szak az ELTE karán is van. Igaz, nem pszichológus képesítést ad, hanem gyógypedagógusit.

— Már te is ennyire leminősítesz? Nem szégyen a lelki, vagy más sérülteket tanítani és gyógyítani. Éppen ezért választottam.

Az egyetem nem szeptemberben kezdődött, hanem októberben. Kihasználták a szabadságot és meglátogatták Franciseket Prágában. Péter apja persze nem vette jó néven, de nem tudott, na meg már nem is akart beleszólni. Feleségének valahogy sikerült meggyőznie őt, hogy felnőtt a gyerek, hagyja azt csinálni, amihez kedve van. Mikor hazaérkeztek, azért vallatóra fogta a fiát, mit látott, tapasztalt.

— Nincs kint semmi különös. Nem mintha lelkesednének attól, ami megtörtént, de az élet megy a rendes kerékvágásban. Egy viszont igaz. A megszállásról még ma is megemlékeznek. Aznap senki sem ment színházba, moziba, és az oly kedvelt éttermeket és presszókat is csupán a turisták látogatták. Sőt meg a tömegközlekedési eszközök is félig üresen közlekedtek. Az emberek tüntetőleg gyalog mentek munkába meg mindenhova. A rendőrség persze mindenütt jelen volt, de nem szóltak bele semmibe, nem is került sor semmiféle rendbontásra. Amolyan csendes, néma tüntetéssel tisztelegtek.

— Minden évben megrendezik ezt. Akartam szólni, hogy ne most utazzatok, de úgysem hallgattál volna meg. Nem is kell. Elvégre, ezentúl már magad felelsz a tetteidért, velem ne is próbálj takarózni eztán.

— Én eddig sem takaróztam veled, azt a pár hülye esetet kivéve az általánosban. Az elég rég volt, nem? Akkor meg is kaptam érte a „jutalmam”. Jut eszembe. Kösz, hogy szóltál Marika érdekében. A fizika és matek felvételije alapján nem biztos, hogy bejutott volna a te közbenjárásod nélkül.

— Nincs mit köszönni. Most, hogy felvették, viszont tanuljon nekem rendesen, nehogy szégyenben hagyjon.

— Bízhatsz benne, nem fog szégyenben hagyni senkit. És különbben is magának tanul, nem másnak.

— Ha lehet, ne szólj neki arról, hogy közbenjártam az érdekében.

— Bízhatsz bennem. Senkinek sem szólok erről.

Péter könnyen vette az akadályokat. Valahogy kihívásnak tekintette az egyetemi tanulást, és amolyan bizonyságtételnek is apja felé. Az első évet színjelesen végezte. Kővári ezt nem sokra méltatta.

— Csak természetes, hogy egy Kővári Péter kitűnőre teljesít. Mellesleg sikerült a katonaságot is elintéznem, hogy ne kelljen bevonulnod diploma előtt. Remélem értékelni is fogják, pláne, ha meglátják az első éves bizonyítványodat, mert azért igazolnod is kell, hogy egyetemre jársz.

— Ezt most, hogy értsem? Hogy nem kaphattam volna rosszabb jegyet, mert én a Kővári Ernő fia vagyok, akár tudok, akár nem? Én úgy érzem, teljesen megérdemelten kaptam ezeket a jegyeket, és nem miattad. De várd meg a második évet, meg a többit. Az orvosi pályán nem számit a protekció.

Kővári csak állt és nézett, de nem akart vitába keveredni.

— Ne vedd komolyan, csak mondtam valamit.

Marika is jól végezte az első évet.

— Elmegyünk valahova megünnepelni?

— Nincs egy petákom se, és elköteleztem magam a János kórházba betegszállítónak. Műtősnek akartam, de arra nem vesznek fel, csak harmadéveseket, akkor már különbben is lesz kórházi gyakorlat. Kell a pénz. Az öregemtől nem akarok elfogadni egy fillért sem. Anyám adna persze, de az ugyanaz. Mit szólnál, ha lemennénk a Balcsira? Vinnénk sátrat, és önellátók lennénk pár napig.

— Részemről… És kik jönnének még?

— Senki, csak mi. Nem vagyunk elegen, te meg én? Ha társaságra vágyódnál, az ott lesz, szinte karnyújtásnyira. Nem hiszem, hogy a campingben mi leszünk egyedül. Még akkor sem, ha esetleg zuhogna az eső.

— Ahhoz mit szólnál, ha Franziseket elhívnánk?

— Megpróbálhatom. Persze kérdéses, hogy kap-e útlevelet, most már náluk se megy, csak úgy.

— Miért ne kapna? Magyarország még szocialista állam. Vagy…

— Az igaz. De ők minden évben jártak eddig is ide-oda, még a balhé előtt. Úgy értem, nem szeretik azt ott sem, ha minden évben külföldre megy valaki, még ha testvéri országba is. Mi sem utazgathatunk a piros útlevéllel csak úgy, és valuta sincs annyi. Pénz nélkül meg… ?

*

Egy meleg augusztusi napon összeszedelőzködtek és elindultak a Balatonra. Sajnálatukra Franzisek nem tudott csatlakozni hozzájuk, egy utóvizsga miatt. Természetesen kellemes és jó időt kívánt, és megígérte, hogy valamikor, ha módja lesz rá, meglátogatja őket.

Péter szeretett volna kerékpárral menni, de Marikának nem volt ehhez kedve.

— Ha mégis nagyon akarnánk biciklizni, akkor majd ott bérelünk.   

Nehezen tudtak dűlőre jutni abban is, hogy hova is menjenek. Péter Tihanyba és Csopakra szeretett volna.

— Miért ne mehetnénk Lellére? Kicsit még nosztalgiáznánk is?

— Ám legyen — hagyta jóvá a fiú. — Sőt ez hangzik a legjobban. Lellét ismerjük jól. Ha nem lenne hely a campingben, akkor lesz, akinél felverhetjük a sátrunkat, de talán megvannak azok a régi vadregényes helyek, ahol a kutya sem jár.

Két nagy hátizsák, a sátor a hozzátartozó felszereléssel és hálózsák volt a csomagjuk. A campinget dugig találták, de nem bánták.

— Most akkor hova? Menjünk Kelemenékhez? Biztosan akadna hely a kertjükben.

— Jobb ötletem van. Emlékszel, hol táboroztatok a Honvéd Üdülő mellett? A strandról mindig ki tudtunk lógni. Igaz csak vízen keresztül, de ott nem olyan mély. Ott van egy nagy tisztás is. Szerintem, kevesen tudják, hogyan lehet megközelíteni.

— De csak az üdülő területéréről lehet kijutni oda. Azt a részt körbekerítették, csak a vízen keresztül lehet közlekedni. Ugye nem akarsz naponta így járkálni ki—be. Pláne, hogy nincs mivel. Amikor ott nyaraltunk el tudtuk kötni az üdülő valamelyik csónakját a sok közül. Most ha elkötnénk egyet is, abból balhé lenne. Ha találnánk valakit a régiek közül a táborban, akkor talán megengedné, hogy ott a tisztáson táborozzunk. Nagyon jó lenne még abból a szempontból is, hogy nem a Balatonban kellene mosakodni.

Elindultak a lellei vonatállomástól a közeli Honvéd Üdülőhöz. A kapunál, mint általában táborozások idején, fiatalok töltötték be a portás szerepét.

— Miben segíthetünk a bácsinak?

— Ne bácsizz, nem vagyok még nagyapa. Abban kellene segítened öcskös, hogy megmondanád, ki most a táborvezető. Valamikor mi is itt táboroztunk minden évben.

— Ezt most azonnal meg tudom mondani. A Jenei Pista bácsi. Szóljunk neki?

— Nem kell, viszont be kéne minket engednetek, hogy tudjunk vele beszélni.

— Semmi akadálya, tessenek beljebb jönni. Elkísérem a látogatókat — szólt a társának a kinevezett portásgyerek.

— Ugyan, ne fáradj miattunk, hiszen még ismerjük a járást. Odatalálunk magunk is. A csomagokat itt hagynánk addig.

Szinte semmi sem változott – állapították meg. — Csak több lett a sátor és az üdülő területére építettek pár bungalót a nyaralóknak. Még a felügyelő tanárok és a táborvezetőség épülete is a régi, kissé kopott, mint régen. Borostyánt futtattak fel a falra, ami valahogy takarta a lepattogzott vakolatot.

— Menj csak te előre — tuszkolta Marikát Péter. — Elvégre te többször jártál itt, mint én. Különbben is, Jeneit én nem csípem. Amikor egyszer fociztunk a honvéd csapata ellen nem akart megadni egy jogos tizenegyest. Túlzottan részrehajlóan bíráskodott.

Marika beóvakodott a felügyelő tanárok irodájába, udvariasan útba igazították őket a strandra, ahol Jenei a nyaralókkal foglalkozott.

A zsúfolt parton nem volt nehéz megtalálniuk a táborvezetőt. Éppen egy nagy csapat gyereket próbált kiterelni a vízből, szárítkozni.

— Jó napot tanár úr? Meg tetszik még ismerni?

— Hu, de ismerős vagy, ne haragudj, az évek során rengeteg gyerekkel volt dolgom. Kicsit segíts. Melyik évjárat voltál?

— Nem játszom találós kérdést, mert akkor rájövök, hogy mennyire elment az idő. Marika vagyok és a negyedik rajnak én voltam a parancsnok helyettese.

— Ó, persze, hogy emlékszem rád. De gondolod, én fiatalodtam talán? Idén vagyok itt utoljára. Még be fogok járni tanítani, de több táborozást nem vállalok. Ez a fiú meg, csak nem a Kővari Peti?

— Én volnék — lépett közelebb Péter egy kicsit félszegen.

— Mi szél hozott erre benneteket? Gondolom, éppen itt nyaraltok, és kicsit nosztalgiáztok is.

— Ez is, az is. De lenne egy nagy kérésünk és kérdésünk.

— Elő vele! Ha tudok, segítek.

— Ma érkeztünk és camping megtelt. Itt a kerítés mellet a tisztáson szeretnénk egy sátorhelyet kapni.

— Ennyi az egész kérés? Hozzátok ide a cókmókot. Még enni is tudunk adni nektek, ha nem vetitek meg a jó tábori kosztot. Változatlanul, inkább a főzelékek vannak többségben. Gyerekeknek kell az egészséges koszt.

— Köszönjük előre is. Talán tetszik rá emlékezni, amikor a tökfőzeléket csak úgy ettük meg, ha kaptunk utána valami díjat is.

— Persze hogy emlékszem. Én találtam ki, hogy ösztönözni tudjuk a kicsiket a főzelékevésre.

— A „díjazástól” eltekintünk, viszont a főzelékre igényt tartunk, persze fizetség fejében.

Berendezkedtek hamar a kijelölt helyükön, és miután felfrissítették magukat a még nyugodt Balaton lágy, hűs habjaiban, csavarogtak a városban egy kicsit. Este elmentek egy koncertre is. Késő éjszaka érkeztek vissza a táborba és szinte beszöktek a kapun, hogy eljussanak a sátrukig.

— Teljesen úgy érzem magam, mint amikor még elemistákként táboroztunk itt.

— Én is. Annyi a különbség, hogy akkor még nem nagyon tudtunk egymással mit kezdeni.

— Ó, te nagy nőfaló? Ne akard azt elhitetni velem, hogy nem akartál volna már akkor is kicsit mást csinálni?

Összebújtak a hálózsákjukban és átadták magukat a gyönyörnek. El is aludtak, de hamarosan kitört az égiháború. A sátornak Péter rendes alapot ásott vízelvezetővel, így nem áztak belül a sátorban, csak hallották, ahogy szakad rájuk az eső.

— Meddig fog tartani ez a hangverseny? Valahogy a másik koncertet kicsit jobban élveztem. Igaz az is hangos volt, de nem ennyire egyhangú.

— Ne menjünk ki egy kicsit a szabadba?

— Még mit nem. Én félek a villámtól.

— Én meg kimegyek, mert nincs jobb a nyári zápornál.

Azzal úgy, ahogy volt, kimászott a zuhogó esőbe. Marika egy darabig belül maradt, de aztán mégis követte. A Balaton ekkor már félelmetesen örvénylett, még a partról nézve is. Az amúgy nyugodt víztükör haragosra váltott és nagy hullámok szabdalták. Ahogy a villám megvilágította a tavat, nem messze a parttól egy vitorlás vált láthatóvá.

— Odanéz! Egy hajó. Biztosan a vihar szabadította el, és most kint vergődik a nyílt vízen. Remélhetőleg nincsenek a fedélzetén emberek.

Alig, hogy ezt kimondta, a következő villámlásnál már észre is vették a segítségért kiáltozó alakokat az elemekkel harcoló lélekvesztőn.

— Öltözz fel és indulj segítséget hozni, én megpróbálok beúszni.

— Elment az eszed? Semmi más nem hiányzik, csak hogy belefulladj. Hiába vagy jó úszó, a viharos Balaton nem játék. Minden évben elviszi a maga áldozatát. Nem szeretném, ha éppen te lennél az.

— Ne érzelgősködj most. Minden perc drága. Öltözz és rohanj segítségért. Miattam ne aggódj, tudok magamra vigyázni.

Magára rántotta a fürdőnadrágot és már rohant is a vízbe. Marika kiabálását a nagy mennydörgés és a hullámok zaja elnyelte. Nem mindennapi teljesítménnyel érte a vitorlást. Péter szerencséjére a vasmacska le volt eresztve, de ez alig—alig tudta fékezni a hajót, a hullámok ereje ide—oda dobálta, mint valami játékszert. Nagy nehezen fel tudott kapaszkodni a hajóra, ahol két eszelős fiatal vacogott.

— Segítsen, nem tudok úszni és félek — kapaszkodott bele egy görcsös kéz.

— Ne féljen. Sokat nem tudok segíteni, de a barátnőm már elrohant segítségért. Hamarosan itt lesz majd a vízirendőrség. Van még valaki a hajón, vagy csak maguk ketten?

— Nincs senki más rajtunk kívül. Nem tűnhetnénk el, mielőtt ideérnek?

— Én nem kockáztatom meg mégegyszer a hullámok ellen való úszást, úgy, hogy valakit még cipelnem is kell, pláne, hogy nem tud úszni. Miért félnek a rendőrségtől? Valami „balhéjuk” miatt nem akarnak velük találkozni?

Közben a fiú, aki eddig szintén a félelemtől nem tudott megszólalni, most egyszerre igencsak beszédes lett.

— Nem csináltunk mi nagyobb balhét, csak éjszaka fellopakodtunk ide. Nem volt „kéglink” és akartunk egy kicsit intimben lenni. A parton nem lehet, mert egyszer egy rendőr éppen arra járt és nagy botrányt csapott. Pedig van sátrunk, csak hát nem a campingben, mert az ugye pénzbe kerül, aminek már nagyon hiányán vagyunk. Mentünk volna már haza, de a koncert után nem nagyon volt kedvünk vonatozni. A mólóról láttuk, hogy a vitorlás üres. Felmerészkedtünk. Azt persze nem kalkuláltuk be, hogy kitör a vihar és elszakítja a láncot meg a kötelet. Mire észbe kaptunk, már sodort is. Csak nem kifele, hanem befelé. Nem tudom, mi is lenne, ha nem veszi a bátorságot, hogy ideússzon.

— Ezzel még nincs megoldva semmi sem. Velem csak többen vagytok. Innét segítség nélkül ki nem kerülünk. De már jönnek is.

Alig párszáz méterre tőlük feltűnt a vízirendőrség motorosa. Hamar átmentették őket az elszabadult lélekvesztőről a biztonságos motorosra. A parton elég népes társaság várta már őket.

— Köszi a segítséget — búcsúztak a fiatalok Pétertől meg Marikától.

— Ne nekem köszönjétek, hanem a barátnőmnek meg a rendőröknek.

Pétert felterjesztették életmentő kitüntetésre. Meg is kapta persze, de nem igazán örült.

— Egy okkal több az apámnak, hogy büszkélkedjen velem. Eddig nem nagyon tette, de most, hogy az orvosira járok, meg még ez a kitüntetés is… Csak ne vigye túlzásba.

A szabadságuk hátralevő része hamar eltelt. Kiélvezték az együttlétük minden percét.

Telt, múlt az idő. Péter már a negyedik évet járta, amikor is egy váratlan esemény csaknem teljesen felborította az életét.

/folyt. köv./