Zsolt a menekülttáborban mindenkitől érdeklődni próbált felesége felől. Eredménytelenül. Játszott azzal a gondolattal, hogy ha valamelyest normalizálódik a helyzet, akkor titokban visszamegy Budapestre. Már jópár hónapja élt Ausztriában, mint menekült. Egy napon küldöttség érkezett a táborba, felmérést készítettek a menekültekről, hogy ki, merre, hova akar tovább menni. Legtöbben tengerentúli országokba szándékoztak. Zsolt is válaszút elé került. Maradjon tovább Ausztriában, vagy hagyjon mindent a háta mögött és menjen ő is Amerikába, ahogy társai többsége tette? Mikor rá került a sor még mindig nem tudott dönteni. A tisztviselő kérdéseire nem tudott egyértelmű választ adni, dönteni. Inkább a segítségét kérte.
— Mondja el, mik a gondjai, mert csak úgy tudunk segíteni.
Zsolt elmesélte az átélt időket és a menekülése göröngyös, nem veszélytelen útját.
— Kérem, értsék meg a helyzetemet. A feleségem ottmaradt egyedül egy csecsemővel. Senkije sincs rajtam kívül, nélküle nem mehetek a világ túlsó végébe úgy, hogy őt mégegyszer cserbenhagyom. Sokan mondták itt nekem, hogy majd kintről, az új világból megindíthatom a keresésüket. A helyemben mit tennének?
— Érthető, hogy képtelen dönteni. Magát egészen biztosan keresik is a forradalomban játszott szerepe miatt, és nem hiába tanácsolták az utolsó napon a társai, hogy meneküljön. A mai napig a keresettek listáján van. Ha ott marad, nem kerülhette volna el a kötelet.
— Ne vicceljen már, kérem! Nem voltam én se miniszter, se vezető, hogy olyan fontos személyiségnek tekinthessenek, akit el lehetne ítélni. Részt vettem a fegyveres ellenállásban, és harcoltam az orosz megszállás ellen.
— Ez éppen elég lett volna ahhoz, hogy kivégezzék — fordult hozzá az egyik küldött. — Sok embert ennél jóval kevesebbért halálra ítéltek. Hallgasson rám. Regisztráljon le az Államokba és menjen ki. Onnét sokkal nagyobb eséllyel kutathatja fel a feleségét és a gyerekét. Veszélyes Európában maradnia. Hosszú kezeik vannak, itt könnyen elérhetik. Főleg Ausztriában. Sok a titkos ügynökük, akiket pontosan azzal bíztak meg, hogy a magához hasonló embereket hazacsalják, hogy börtönbe vethessék.
Hosszas vonakodás után végül megtört Zsolt ellenállása. Beállt ő is a sorba, azok közé, akik az Egyesült Államokba készültek kivándorolni.
Körülbelül három hónapos ügyintézés után megkapta az amerikai beutazási engedélyt. New Yorkban találkozott egy csoporttal, akik hozzá hasonlóan vettek részt a forradalomban. Kezdetben segítettek egymásnak a beilleszkedésben. Miután már elég jól bírta a nyelvet, elhatározta, hogy elvégez valami képesítést adó iskolát. Amikor felvételizett sokan felfigyeltek rá. Amint a kérdőívek, jelentkezési lapok kiállításával bajlódott, megszólította valaki, tört magyarsággal.
— John Hopkins vagyok — nyújtotta át a névjegyét. — Ön, gondolom Magyarországról menekült. Kérem, keressen fel majd az irodámban.
Zsolt elvette a névjegyet, de csak a zsebébe tenni volt ideje. Este nézte meg, miután hazaért.
— Ki lehet ez a pofa?
A neve sokat nem árult el, viszont igencsak elgondolkozott, mert alatta a Központi Nyomozó Hivatal címe állt. Rögtön lázasan kezdett dolgozni az agya — rajta keresztül talán információkhoz juthat Lonkáról meg a gyerekről, akiről azt sem tudta, fiú e, vagy lány. Így elhatározta, hogy másnap felkeresi az irodájában.
Az épületbe bejutás nem volt egyszerű, de mikor már beléptették, udvariasan felkísérték Hopkins szobájába.
— Üdvözlöm mister Lányi — fogadta szélesen mosolyogva. — Nem vártam, hogy ilyen hamar felkeres. Foglaljon helyet. Ne is kezdje el a jövetele fő okát, mert tisztában vagyok vele, hogy nem csupán az én kérésemre jött ide. Gondolom, miután megnézte a névjegykártyát, döntött úgy, hogy felkeres.
— Telitalálat. Nos akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba. Önnek biztosan vannak információi a hozzátartozóimmal kapcsolatban, illetve ha még nincsenek, akkor előbb-utóbb lesznek, ha megkérem rá.
— Így igaz, ahogy mondta. Jelenleg amit megtudtunk, hogy a felesége kórházba került még az utolsó orosz roham előtt. Arról még nincs információnk, hogy mi lett a sorsa, megmenekült-e, túlélte-e az összes megpróbáltatást.
— Arról van adata, hogy megszületett-e a gyerekem?
— Csak lassan, lassan Mr. Lányi. Mint mondtam, egyelőre csak részinformációim vannak.
— Mondja meg, mit kér tőlem cserébe, bármire hajlandó vagyok erőmhöz és lehetőségemhez mérten. Cserébe csak azt kérem, hogy a gyerekem és a feleségem hozzák ki ide.
— Segítségére leszünk, amiben tudunk, bízhat bennünk. Magára viszont nekünk lesz szükségünk. Ne ijedjen meg, nem akarjuk oda visszaküldeni. Először mindenképpen tanulnia kell. Már leinformáltuk, az ne lepje meg. Ennek alapján döntöttünk az ön és még pár társa beiskolázásáról. Az iskola időtartama három év. Ezalatt fizetést is adunk már önnek. A kiképzés végén fogja majd megtudni beosztását és feladatkörét. Tehát számíthatunk az együttműködésére?
— Részemről áll az üzlet, miszter Hopkins.
A Ménesi úti nevelőintézetben minimum öt—hat, vagy annál idősebb gyerekeket tartottak, akikkel már nem lakott együtt gondozó. A még óvodás korúak elhelyezésére itt már nem volt mód és hely… Őket főleg a fóti gyermekotthonban nevelték. Mikor a vezetőség megkapta az „instrukciókat”, hogy hogyan bánjanak az újonnan érkező gyerekkel, többen is meglepődtek.
— Hiszen ez még szinte csecsemő! Miért hoznak ide egy alig kétéves gyereket? Nincs nálunk ehhez megfelelő gondozó — hangzott el nemrég.
— Minél kevesebbet kérdezősködsz, annál kevesebb bajod lesz — okította ki az egyik idősebb nevelőnő fiatal kolléganőjét. — Ismered a mondást: Ne szólj szám, nem fáj fejem. Mindent, amit látsz, hallasz, tartsd magadban úgy, mint valami nagy titkot. Ez a nevelőotthon a kiemeltek közt van, így a személyzete is olyan. Nemhiába esütnk át egy csomó teszten, és persze különféle „káder anyagok” kivizsgálása után kaphattunk csak itt munkát. Tehát méltán többet is várhatnak el tőlünk, mint mástól.
A gyermekotthon valaha egy palota volt. Közvetlen a háború befejezése után itt helyezték el a hadiárvákat és a család nélkül maradt gyerekeket. Az épület szerencsés módon nem szenvedett sok háborús sérülést, rövid idő alatt rendbe tudták hozni a szükséges átalakításokkal együtt. Két nagy, háromemeletes épületből állt az objektum, hatalmas kerttel körülvéve.
Kővári és felesége odaérkezésekor egy csoport gyerek éppen a kertben játszadozott. Nagy érdeklődéssel figyelték a jövevényeket.
— Köszönjetek szépen a vendégeknek — szólt rájuk a nevelőtanár.
— Jó napot kívánunk — felelték kórusban.
Kővári, épp csak hogy visszaköszönt, viszont felesége megállt és a hozzá legközelebb állónak megsimogatta a fejét.
— Hogy hívnak kislány? – kérdezte.
— Katikának.
— Másik neved nincsen? Hány éves vagy?
— Itt mindenki csak így szólít. Most múltam hat, és már iskolás vagyok. Te leszel majd a mamám, az a bácsi a papám? Ugye elvisztek innét, mert azt ígérték nekem, hogy egyszer majd jön egy néni és bácsi, akik magukkal visznek.
— Azok nem mi vagyunk, Katika. De várjál szépen türelmesen, mert biztosan úgy lesz, ahogy mondták neked.
Eközben Kővári idegesen toporgott.
— Minek állsz le itt kedveskedni, ezekkel a kölykökkel? Nem közülük kell választanod! Már kijelölték a nekünk megfelelőt. Nem gondolod, hogy egy ekkora gyereket veszünk örökbe? Ezek már mind túl vannak bizonyos élményeken, emlékeznek, problémásak, sőt legtöbbnek valahol élhetnek a hozzátartozóik.
— Nem kell mindjárt így rám támadnod. Nekem minden gyerek egyforma, ugyanúgy szeretem őket. Az a baj, hogy nem foglalkoznak velük eleget. Nem tűnt fel neked az első mondata, hogy érte jöttünk e? Szegénykéknek az a legszebb reménye, hogy egyszer jön majd valaki, aki az anyja vagy az apja lesz.
— Hagyjál engem ezekkel a dolgokkal. Nem a mi dolgunk. Mi vagy te, irgalmas nővér?
A portás mélyen meghajolva fogadta őket.
— Ne hajlongjon itt jóember, nem a Csekonics grófot fogadja. Szóljon fel az igazgató titkárságára és mondja meg, Kőváriék vannak itt. Tudnak rólunk.
— Azonnal Kővári elvtárs. Addig tessenek itt helyet foglalni — mutatott a közelben álló két székre.
Rövid várakozás után egy fiatal, fehérköpenyes nő lépett hozzájuk.
— Balog Juli vagyok — mutatkozott be. — Először felkísérem önöket az igazgatóságra, a formaságok elintézése után pedig a gyerekhez. Kérem, kövessenek.
Az igazgatóságon már várták őket. Maga az intézet igazgatója sietett eléjük.
— Fáradjanak beljebb Kővári elvtárs. Kávét vagy üdítőt? Vagy kérnek valami harapnivalót is?
— Köszönjük szépen, inkább essünk túl a hivatalos dolgokon — hárította el az invitálást Kővari.
— Elkészítettem már minden hivatalos iratot. Először talán foglaljanak helyet és hallgassák meg a gyermekkel kapcsolatos adatokat. A kisfiú anyja Lányi Zsoltné, született Földvárí Ilona. Vidéki kulákfamília egyetlen lánya. Lányi Zsolttal 1947-ben kötött házasságot. Zsák meg a foltja, mert Lányi is kulák család sarja. Az apja meghalt a háborúban, anyja egyedül nevelte. Miután összeházasodtak, Lányi anyjánál telepedtek le. Itt folytattak gazdálkodást. 1952-ben Földvári Ilona szülei meghaltak. A házat és a földet értékesítették. Mikor elkezdődött a „téeszesítés”, Lányiék vonakodtak belépni a közösbe. Lányi elkergette az „agitátorokat” és csupán erőszakkal tudták aláíratni a belépést. Lányi a kitelepítést az anyjával és a feleségével valamiért megúszta. A fiatal Lányiné a TSZ-ben kapott munkát az anyósával együtt, aki már ekkor súlyos beteg volt. 1953-ban halt meg. Lányi Zsoltné a még megmaradt ingóságokat értékesítette. Az ebből szerzett pénzt elkobozták tőle, mivel jogtalan haszonnak minősült, mert az államosítás során ezeket az ingóságokat nem szolgáltatták be. Felköltözött Pestre, az Üllői út 103 alatt szerzett egy szoba komfort nélküli lakást és a Sütőipari vállalatnál kapott munkát. Lányi 54-ben feltételesen visszaköltözhetett a feleségéhez és Csepelen helyezkedett el, mint autószerelő. Részt vett az 56-os ellenforradalomban, a Corvin közben harcolt.
— Álljunk csak meg egy pillanatra — szólt közbe Kővári. — Én úgy tudom, hogy nyoma veszett.
— Nálam is ez áll a vizsgálati anyagban — nyújtotta át a dossziét az igazgató.
— Ennek még utána nézetek azért. Folytassa, kérem.
— A felesége ekkor már utolsó hónapos terhes volt. A harcok idején a Práter utcai iskola konyháján vállalt önkéntes munkát. Innen szállította be egy mentő november negyedikén a Szabolcs utcai kórházba, ott szülés közben meghalt. A gyermek cirka egyéves koráig különféle menhelyeken kapott elhelyezést, míg az önök kérésére ide nem hoztuk. Per pillanat ennyi, amit tudunk.
— Köszönöm. Ha megkérhetném, az anyagot legyen szíves nekem ideadni. Én akarom irattárba rendeztetni.
— Ahogy óhajtja, Kővári elvtárs. Akkor most talán menjenek el Balog elvtársnővel megnézni a gyereket, és utána folytatjuk.
Egy teljesen elkülönített részre vezette őket a nevelőnő. Itt csak a különféle személyzet kapott elhelyezést és ennek megfelelően alakítottak ki itt mindent. A gondozóknak, nevelőknek és a tanároknak itt voltak a szobái, valamint karbantartók műhelyei is. Balog Júlia kulcsot vett elő a zsebéből és kinyitott egy ajtót. Kisebb szobába léptek be.
— Elmehet — mondta Júlia az ott tartózkodó gondozónőnek. — Legyen a közelben, ha majd szükségem lesz magára, megkeresem.
A szoba praktikusan, de ízlésesen volt berendezve. Gyerekágy, járóka, szekrény, valamint egy dívány, asztal két karosszékkel és egy csomó gyerekjáték. A gyermek éppen aludt. Kőváriné és Júlia odamentek a kiságyhoz Kővári a hátuk mögé állt, hogy ő is láthassa a kisfiút.
— Milyen békésen alszik.
— Nagyon jó kis csecsemő volt és most sincs vele semmi gond. Eszik, alszik és játszadozik, nem egy sírós gyerek. Ha szabadna megkérdeznem, milyen nevet adtak neki? Vagy még nem döntöttek erről?
Kőváriné a férjére nézett kérdően.
— Legyen Péter a neve — szólt a férfi.
— Akkor menjünk vissza az igazgató elvtárs irodájába. Én intézkedek közben, hogy a Péterkét készítsék össze.
Folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Avi Ben Giora.
