Avi Ben Giora. : Gyermek az időben II.

*

 

 

Zsoltnak a Corvin-közben sokáig semmi híre nem volt Lonkáról, aki a Práter utcai iskolában segédkezett. Kihasználta a tárgyalások okozta ideiglenes tűzszünetet, hazament, azt remélve, feleségét is otthon találja, és hogy megfürödjön végre, tiszta ruhát vehessen magára. Mikor felért a lakáshoz, már fordítani akarta a kulcsot, de az ajtó azonnal kinyílt.

— Lonka, te már itt? De jó, hogy látlak! Jól vagy?

— Jól, persze. De visszamegyek. Hazaugrottam egy kicsit felfrissíteni magamat meg ezt-azt magamhoz is vettem. Mi újság van nálatok?

— Szinte semmi. Várunk a további eseményekre. Én is hazajöttem, hogy átöltözzek, de nem maradhatok. Várnak vissza. Sokunknak gyanús ez a nagy tárgyalgatás. Az oroszok ugyan visszavonultak a laktanyáikba, de voltak kirívó esetek, amikor megszegték a tűzszünetet a volt AVH-sokkal. Remélem, nem csak időhúzás és átverés van a dologban, mint ahogy sokan gondolják.

— Miért gondolod? A forradalom győzött, ezért kezdődtek meg a tárgyalások.

— Ez igaz, de nem történt még semmi olyan kézzelfogható, ami alapján biztosak lehetünk mindenben.

Közben Zsolt megmosakodott és tiszta ruhát vett fel. Átölelte Lonkát.

— Ha rendeződnek a dolgok, akkor egy szebb, új élet vár ránk és a megszülető fiunkra, meglátod — mondta feleségének. – Gyere, indulnunk kell. Elkísérlek a Práter utcába, ott nem leszel egyedül. Majd onnét megyek vissza.

Mire Zsolt visszaért a Corvin-közbe, már javában folyt a tanácskozás a forradalmárok közt. Noha este Nagy Imre megismételte azt, amit korábban már mondott, hogy Magyarország kilép a Varsói szerződésből és az orosz csapatok kivonásról is megindultak a tárgyalások, az emberek többsége szkeptikus volt.

— Ez az egész nem tetszik nekem, fiuk. Valami bűzlik itt. Kádár sehol sincsen, és Münich is valahol dekkol.

— Honnét hallottad?

— Többen is mondták, akik a minisztériumokban vannak. Azt mondják, elrabolták őket.

— Ugyan már. Miért rabolták volna el őket?

— Az sem tetszik, hogy az orosz laktanyákban semmiféle előkészület nem észlelhető, hogy ki akarnak vonulni. Sőt a határról azt jelentették, hogy újabb orosz alakulatok vannak útban, és másodikára itt is lesznek.

— Csak nem fognak újra ránk támadni? Nyugaton minden mozgásukat szemmel tartják.

— Biztos vagy benne, hogy ha az oroszok támadást indítanának, a segítségünkre jönnek? Egyelőre egy ország sem jelezte vissza, hogy elismerik a semlegességünket. Ez pedig azt jelenti, hogy senki sem fog segítséget nyújtani.

— Mit beszélsz? Ha az oroszok támadnak, a nyugat nem fogja nem felvenni a kesztyűt, amit elé dobnak. Ez lesz a legjobb alkalmuk arra, hogy bebizonyítsák a világnak azt, hogy az orosz rendszer totális elnyomó hatalom, ami ellen fel kell venni a harcot.

— Te megbízol a nyugati államokban? Adott esetben nem nagyon hiszem, hogy beavatkoznak. Mással vannak azok elfoglalva. Egy kis nemzet, mint a mienk, nem nagyon érdekli őket.

Zsolt aggódva figyelte az eseményeket, de tudta, már nincs visszaút, vagy győzniük kell, vagy vége mindennek.

 

Sajnos helyesnek bizonyult azok feltételezése, akik nem bíztak a tárgyalásokban. A Maléter Pál által vezetett katonai delegációt a tököli laktanyában az oroszok letartóztatták. Még aznap éjjel az orosz csapatok bekerítették Budapestet, és hajnalban ismét elkezdődtek a harcok.

 

— Megmondtam nektek, hogy át vagyunk verve. Ha nem dőlünk be ezeknek az istenverte tárgyalásoknak, most sokkal kedvezőbb helyzetben lennénk. Hiába vertük eddig vissza a támadásaikat nem fogjuk sokáig bírni. Nincs lőszerünk, nincs utánpótlás. Több helyen visszafoglalták az általunk ellenőrzött pontokat. Rajtunk kívül már csak kevesen tartják magukat. Csepelen meg a Széna téren van még a legnagyobb ellenállás, de nekik is fogytán a tartalékuk. Nem számíthatunk semmilyen segítségre sem. Fiuk, én nem tartóztatok senkit. Aki menni akar, az menjen most, amíg tud.

Szinte senki sem élt a lehetőséggel.

November ötödikén összehangolt támadást indítottak az oroszok. Visszaverték a hatalmas túlerővel támadókat. Aznap este ismét összegyűltek a corvinköziek megbeszélésre.

— Nem fogjuk sokáig bírni. Akik akarnak, még most elmehetnek. Próbálkozhatunk holnap is, de nem biztos, hogy ismét vissza tudjuk verni őket.

Egy csoport összeállt, akiket néhány parancsnok kért, hogy meneküljenek. Legtöbbjük olyan fiatal volt, alig múltak tizenhét évesek. A vezetésüket másik két társa mellett Zsoltra akarták bízni.

— Fiúk — kezdte Zsolt —, én nem mehetek. Nem tudom, mi van a feleségemmel, Lonkával. Terhes, minden pillanatban várható, hogy „lebabázik”. Nem hagyhatom itt őket csak úgy.

— Nincs mit tenned Lányi. Ki kell jutnotok az országból, és ha kiértek nyugatra, onnét kell folytatnotok a küzdelmet.

— Értsétek meg, itt kell maradnom! Azt sem tudom, mi van velük.

— Nincs most idő érzelegni. Gondom lesz a feleségedre, és amint tudjuk, menekítjük utánad. Szükség van rád, most nem nélkülözhetünk. Ezeket a fiatalokat meg kell menteni. Induljatok, Lányi!

A Práter utcában sem volt jobb a helyzet. A sebesültek egy részét itt helyezték el ideiglenesen, amíg a mentők ki tudták őket szállítani a kórházakba. Amikor Zsolt elindult a fiatalokkal és hajnalban sikeresen át is lépték a magyar—osztrák határt, Lonka aznap éjjel lett rosszul.

— Szerezzetek azonnal valamilyen járművet. Kórházba kell jutnia, úgy néz ki, nehéz szülése lesz, nem tudjuk itt levezetni. Nincs megfelelő eszközünk. Itt se vér, se semmi, és sok a sebesült is. Most még van esélyünk eljuttatni a kórházba. Egy szülő nőt nem fognak feltartóztatni.

Hamarosan meg is érkezett egy mentő. Lonka már nagyon rossz állapotban volt.

— Valaki értesítse a férjemet — kérte. — A Corvin—közben van.

— Ne izguljon, minden rendben lesz, és szólunk a férjének is — nyugtatta a mentős.

Nagy nehezen átjutottak az orosz gyűrűn, sikerült beérniük a Szabolcs utcai kórházba, ami addigra már dugig volt sebesültekkel.

— Azonnal vigyék a műtőbe — adta ki az utasítást az éppen ügyeletes orvos. — És gondoskodjanak vérről is. Szüksége lesz rá. 

 

Miközben egészséges fiúnak adott életet, Lonkát bármennyire is igyekeztek életben tartani, minden erőlködésük hiábavaló volt. Röviddel a gyerek megszületése után meghalt.

— Doktor úr, mi legyen a babával? Adjuk át az árvaságiaknak?

— Egyelőre ne. Helyezzék el a többi közé, és gondoskodjanak róla. Szült itt most elég olyan nő, akinek van felesleges teje. Nem hiszem, hogy bárki is sajnálná tőle. Meg kellene tudni, mi van az apjával, hogy él—e egyáltalán. Az anya és a mentős is, aki behozta, azt mondta, a Corvin-közben van.

— Nincs semmi esélyük azoknak sem az életben maradáshoz. A ma esti támadást még úgy ahogy visszaverték, de semmilyük sincsen. Se lőszer, se gyógyszer, se semmi. Sok a sebesült és teljesen körbe vannak kerítve. Csak azt engedik ki, akit ők akarnak. Ennek a szegény nőnek is, aki a szülés közben meghalt, az volt a szerencséje, hogy a mentő közben felvett egy orosz sebesültet is. Így tudott csak gond nélkül átjutni. Készüljenek fel rá, hogy az elkövetkező napokban háromszor ennyi munkánk lesz. És megkérném, ne tegyenek különbséget orosz katona, vagy magyar forradalmár közt. EMBER mindegyik, szükségük van a segítségünkre. Én és maguk itt, valamennyien a gyógyításra esküdtünk fel.

Az elkövetkező napokban valóban mintha az ég szakadt volna rájuk. Egyfolytában érkeztek a sebesültek.

Miután az orosz csapatok leverték az utolsó ellenálló csoportot is, a karhatalmisták bevonásával ellenőrzésük alá vették a kórházat. Hamar rájöttek, hogy nem csak a sebesült, de a nagyon keresett forradalmárokat a pincében és a kazánházban próbálták bujtatni. Szinte kicibálták az ágyaikból és elhurcolták őket.

 

Az új kormánynak első dolga a megtorlás volt. Koncepciós perek százai alapján ítéltek el jobb életre vágyó kisembereket és nagy hazafiakat. Nagy Imre és társai egy ideig a Jugoszláv követség épületében kaptak menedéket, de hiszékenységük és naivságuk következtében, ki tudták csalni őket. Valamennyi vezetőt illetve fegyveres felkelőt, akit itt elfogtak, később halálra ítéltek.

 

Zsolt és csoportja egy időközben felállított menekülttáborban kapott elhelyezést. Nagyon nehezen viselte a ránehezedő felelősséget. Naponta próbált hírt szerezni az otthoni események alakulásáról.

— Tudnak valamit a feleségemről? — kérdezte az új menekültcsoport tagjait. — A Práter utcában volt, utolsó hónapos terhesen.

— November hatodikán mindenütt letették a fegyvert. A Práter utcaiak is. Senki sem tudja mi történt velük. Ugyanúgy a Corvin—köziek is megadták magukat. Vagy elhurcolták őket, vagy a helyszínen végeztek velük. Most még erről senkinek sincs pontos információja.

— Engedjetek vissza! Vissza kell mennem, meg kell tudnom mi történt velük! Meg kell találnom a feleségemet.

— Nyugodj meg, ember! Még ha nagyon akarnánk, akkor sem tudnánk visszajuttatni. Teljes a határzár. Minden pontot a ruszkik, meg a határőrök ellenőriznek. Kész öngyilkosság lenne visszamenni. Egész biztosan már keresnek is. Ha majd lecsillapodtak a harcok és valamelyest stabilizálódik a rendszer, megpróbáljuk kideríteni mi történt a feleségeddel. Addig próbálj nyugalomban maradni.

Már december volt, mire az első hírek szállingózni kezdtek. Az oroszok a még meglevő és működő valamennyi forradalmi szervezetet betiltották. Megszűnt a demokrácia minden formája. Statáriumot hirdettek. Kezdetét vette a magyar történelem egyik legsötétebb korszaka.

 

— Kővári elvtárs foglaljon helyet. Elolvastam a maga és a felesége kérvényét. Nem hiszi el, de máris kedvező híreim vannak. Sikerült az egyik árvaházban egy olyan csecsemőt találni, aki a jelek szerint teljesen árva. Anyja a szülés közben meghalt. Az apja valószínű a Corvin-közi bandában volt benne. A mostanáig beérkezett információk alapján eltűntnek nyilvánították. Ha még túl is élte az utolsó napi ostromot — amit nem hiszek, mert szinte minden ott elfogottról, vagy elesettről pontos kartotékrendszerünk van, és a neve sehol sem szerepel —, akkor nagy valószínűséggel disszidált. Mivel a neve szerepel a különösen keresettek listáján, nem lesz gond őt sem kiiktatni. Intézkedtem már, hogy a csecsemőt helyezzék át a Ménesi úti gyermekotthonba. Ott majd megnézhetik, és eldönthetik, hogy megfelel-e az „elvárásaiknak”.

— Vég elvtárs, előre is köszönöm. Kitűnő munkát végzett! Akkor a jövő héten a feleségemmel megnézzük a kicsit, szerintem már elő is készítheti a szükséges okmányokat az örökbefogadásról, illetve az adoptációról. Remélem, megbízhatok önben és az egész, mint titkosított anyag kerül irattárba.

— Ez csak természetes Kővári elvtárs. Rajtam kívül senki sem fog erről tudni semmit! Ami hivatalos irat megmarad, az természetesen a szigorúan titkos anyagban lesz elhelyezve.

Kővári elég magas rangra lépett már a „szamárlétrán”, hogyha nem is volt korlátlan hatalma, de nem lehetett olyan, amit ne tudott volna elintézni vagy elintéztetni. Elég furcsa ember hírében állt. Legfőbbképpen bizalmatlan volt, kevés embert engedett közel magához. Sokan a háta mögött azt beszélték, a pozícióját még a háborúban szerezte meg. Persze ez csupán rosszindulatú pletyka lehetett. Kővári, ha nem is volt már kezdő, mégsem tudta elérni semmivel, ami alapján biztosított helyet kapott volna az új „felsőbb vezetésben”. Örült, hogy sikeresen elkerülte, hogy bevigyék őt is katonának. Apja a gyászos végű második magyar hadsereg tisztje volt. Valahol az orosz hómezőkön lelte halálát. Fia persze azt mondta mindenütt, jobban járt, hogy ott végezte, mert itthon a kötél várta volna. Ahol lehetett elhallgatta apja múltját. A felszabadulást követően tagja lett az MKP pártnak. Még csupán huszonöt éves volt de sikerült magát felverekedni. Röpke három év alatt „elnyerte” az elvtársak bizalmát. Persze ebben közrejátszott az időközben kötött házassága is. Egy magas beosztású „funkcionárius” egyszem lányát vette feleségül, és így nyílegyenes út nyílt a mostani pozíciójához.

A forradalom nehéz heteit egy távoli tanyán vészelték át, közel a nyugati határhoz, hogy alkalomadtán erre menekülhessenek. Két tűzben tartotta a vasat, mivel tervei közt az is szerepelt, hogy valahogy kijut Moszkvába, aztán majd onnét jó „hátszéllel” visszavitorlázik. Már akkor is nagy pozícióharcok folytak, és úgy döntött, erről egy időre lemond, megvárja valami csendes biztonságos helyen, amíg lecsillapodnak a kedélyek. A tanyán nem kellett tartani semmiféle atrocitástól, mert világ vége hely volt. Távol mindentől. Miután bejöttek az orosz csapatok azonnal jelentkezett ismét a pártnál. Vissza is jutott, és rögtön olyan posztra tették, amit még akkor sem sokan vállaltak. A megfigyelő és adatgyűjtő csoport tagja lett, az újraszerveződött és átalakult ÁVH-nál. Sok emberről sokat tudott, és még többet szerzett be, ezáltal biztosítva be a helyét. Minden ment a maga útján, kivéve azt a szomorú tényt, hogy nagy bánatukra, nem lehetett gyermekük. Ekkor tervelte ki, hogy titokban örökbe fogadnak egy olyan árvát, akinek kiléte nem kideríthető, elkerülve a később esetleg adódó konfliktushelyzeteket.

— Icuka — szólt ki a titkárnőjének Kővári —, kérem, kapcsolja a feleségemet a „B” vonalon.

— Azonnal, Kővári elvtárs.

Kővári felesége a pártközpontban dolgozott ezidőtájt, mint titkárnő.

— Te vagy az, Olga? Holnap délután mehetünk látogatóba. A többit majd otthon megbeszéljük.

— Rendben van, Ernő. Apunak meg anyunak majd én szólok. Otthon találkozunk.

 

/folyt. köv./

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.