Zenehintó visz a fénybe – 16. rész

Egy cigányasszony közeledett felé nesztelen léptekkel, közben keskenyre szűkült szemét le nem vette róla, majd amikor odaért, továbbra is kitartóan bámulva, szó nélkül megállt mellette. *

   A hídon

 

A férfi teljes súlyával a hídkorlátnak támaszkodott, s míg a szél szabadon lengette hosszú hajfürtjeit, lehunyt szemmel élvezte a késő őszi napsugarak cirógatását.

   Egy cigányasszony közeledett felé nesztelen léptekkel, közben keskenyre szűkült szemét le nem vette róla, majd amikor odaért, továbbra is kitartóan bámulva, szó nélkül megállt mellette. Elmélyülten fürkészte a férfi arcát, aki egy idő után hirtelen odakapta a fejét. Megérezte, hogy nézik? Vagy a nő forró lehelete csapta meg a bőrét?

   Kérdőn mosolygott az asszonyra.

   Az nem jött zavarba, visszamosolygott és kicsit félrefordított fejjel, perzselő pillantásával alulról nézett a férfire, egyenesen a szemébe.

   – Maga szerencsés ember! – mondta komolyan, majd a tekintete a férfi korlátot szorongató kezére vetődött. – Mutassa a kezét! Megmondom a múltját, a vágyait, a jövőjét.

   – A múltamat ismerem, a jövőm pedig… Nos, a titkokat jobban kedvelem – próbált ügyetlenül kitérni.

   De a keze már a cigányasszony kissé kérges tenyerében lapult.

   – Gyönyörű keze van, tudja? – mondta, s úgy tartotta, mint becses darabot, aztán megfordította, ujjaival végigsimította a mélyedéseket, amitől a férfin furcsa borzongás futott végig. Az asszony rögtön észlelte, és kis cinkos mosoly jelent meg a szája sarkában, majd még egy picit közelebb lépett és mély, rekedtes hangon sorolta. – Maga nagyon szerencsés! Szerencsés és sikeres! De ezt nem csupán saját magának köszönheti. Látok valakit, aki hosszú ideje minden erejével segíti magát.

   – A feleségem – szólt közbe fojtott hangon a férfi.

   Az asszony a fejét rázta.

   – Nem. Nem ő. Akiről én beszélek, az nem hétköznapi módon egyengeti a maga útját. – Kis szünetet tartott, miközben ujjait többször végigjártatta a tenyér vonalain, majd felnézett és szinte szuggerálón tartotta egy ideig a férfi tekintetét. – Maga művész, ugye?

   Nem várt választ, ismét a tenyér tanulmányozásába kezdett.

   – Nagy művész! Óriási tehetség, sikeres életút. De érte balszerencse is, a felesége nagyon beteg volt, és van itt még valami, amivel hiába próbálkozott, amiben szinte semmi sem sikerült. Megtudni, ki az a lény, aki ismeretlenül betört az életébe, akit maga mindig is keresett, és keres most is.

   A férfi hevesen megrázta a fejét; már szabadulni szeretett volna.

   – Téved, én nem keresek senkit! – mondta kissé emelt hangon, és megpróbálta elhúzni a kezét.

   A cigányasszony mosolyogva nézett rá.

   – A szeme mást mond! – Ismét belesimogatott a finom férfitenyérbe, mintha a nem megfelelő vonalakat akarná kiradírozni. – Hamarosan találkozni fog vele.

   – Mikor? – kérdezte szerepéből kiesve hevesen, szinte remegve.

   – Talán ma este! Hunyja le a szemét, és megláthatja őt.

   A férfi öntudatlanul engedelmeskedett. Abban a pillanatban, amikor a pillái lezáródtak, különös érzés áradt szét a testében, úgy érezte, hogy fel tudna emelkedni és lebegni a folyó, a város, a hegyek felett, lebegni valami megmagyarázhatatlan boldogságban, miközben azt érzi, hogy nincs egyedül. De nem látott maga mellett senkit! Még jobban összeszorította a szemhéjait, de ettől megszűnt a varász és csak színes karikákat, foltokat látott.

   Rémülten nyitotta ki a szemét, és szinte sírósan panaszolta:

   – Nem láttam senkit!

   – Nem is érzett semmit? – kérdezte az asszony, de látszott rajta: tudja a választ.

   – Maga most manipulál engem? Mit akar tulajdonképpen? – türelmetlenkedett a férfi.

   Az asszony rezzenéstelenül, nyugodtan állta a szemrehányó pillantásokat.

   – Mit akarok? Maga – én úgy látom – nagyon sok embernek szerez örömet, ideje lenne, hogy ne csak sikeres, de tökéletesen boldog is legyen.

   – Miket beszél?! Boldog vagyok! – elrántotta a kezét, és rögtön zsebre dugta. – Hagyjon, kérem, hagyjon magamra!

   A cigányasszony ellépett mellőle, de visszanézett.

   – Hunyja le a szemét! – és aprókat bólogatva megindult.

   A férfi bosszúsan fújtatott egyet, de a következő pillanatban elsöprő vágyat érzett, hogy lecsukja a szemét.

   Megismétlődött az előbbi, de rögtön más is jött. Ismerős érzés töltötte el, ahogy libbent felé. Igen, Ő az!

   Felnézett, hogy elnézést kérjen az asszonytól, de bármelyik irányba kapta a fejét, sehol sem látta. Csalódottan hunyta le újra a szemét, de nem következett semmi. Bármerre tapogatózott is, semerre sem nyílt meg a látomás világa.

   Elgondolkozva ballagott végig a hídon, végül abban maradt magával, hogy valószínűleg elszenderedett a naptól, s minden, minden álom volt: a cigányasszony, a jóslás, a fénylény. Álom, ahogy máskor is.

   Lefordulva a hídról, rögtön egy óriásplakátról mosolygott önmagára: Koncert – Erik Fox.

 

 

Folytatás: hétfőn

 

52látogató,2mai

Szerző Józsa Mara 114 írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.

7 Komment

  1. Arra gondoltam én, szinte a történet eleje óta, hogy ha két ember ennyire egy lélek, akkor képtelenség, hogy ne történjen valami, ami egymásféle sodorja őket. De, a valóság legtöbbször nem ilyen egyszerű.
    Bárhogyan is fejezed be a történetet, akár lesz találkozás , akár nem, az Ő életükben már így is, úgy is csoda történt. Tudnak egymás létezéséről…
    Érzik egymás kisugárzását.
    Mi ez, ha nem csoda?

    Várom a folytatást…

Hagyj üzenetet