Anna tévelygése
– Hé, kislány, megvárhatlak zárás után?
Anna nézett rá, de valójában nem látta: két konyak volt csupán. Aztán felderengett egy mosoly, s a várakozás, amely ott feszült az arcon. Úgy érezte, a fickónak szüksége lehet néhány kedves szóra, miért ne adhatna neki pár órát az életéből, amikor ő maga amúgy sem tud mit kezdeni vele. Sem az idejével, sem az életével.
Visszamosolygott:
– Oké!
A vendég rákacsintott, kiitta az italát, s közelebb tolta a poharat. Anna szó nélkül töltött és azután mondta halkan:
– De csak akkor, ha ez az utolsó!
A férfi mintha elrestellte volna magát, nem állta a lány pillantását.
Csendesen baktattak a kihalt utcákon, végül a folyónál kötöttek ki. A legalsó lépcsőre ültek, a víz időnként megnyalta a cipőjük talpát. Hajnalig beszélgettek, akkor a férfi hazakísérte, s úgy váltak el, mintha valami elkezdődött volna.
Annában is kellemes érzéseket keltett az együtt töltött idő, de délben, amikor felébredt, egy iszonyatosan nagy tiltakozás volt benne. A hajnali jó érzés összemosódott egy lehetséges fájdalommal, ha valami megint közbeszól… Tudta, amíg erre gondol, amíg ettől fél, nem képes fogadni a jót. Amíg a szívében bánat ül, a boldogsága csak hamis lehet.
A férfi este széles mosollyal érkezett és kedvesen köszöntötte. Virágot is hozott. Egy szál tulipánt fektetett a pultra. Anna nézte egy ideig:
– Ne haragudj, nem megy…
– Mi rosszat tettem? – a hangjában nagyobb volt a szomorúság, mint a sértettség.
– Túl jó vagy nekem! – felelte Anna nyersen és egy távolabbi vendéghez lépett.
Dühös volt! Maga sem tudta, kire és miért! Úgy érezte, minden ellene van! Később rossz volt látnia, hogy a férfi ezen az estén nem áll meg három konyaknál és dülöngélve, magyarázatot követelve ezen az estén is meg fogja várni, ő pedig szó nélkül elfut majd.
El kellene menni ebből a városból! Túl sok az emlék! Az a pad!… Ott ültünk, amikor… Itt elvesztettük egymást, amikor játékból elbújtam és sokáig nem jöttem elő… Itt!… Ott!… Mindenhonnan emlékek rohantak felé!
Másodszor is meg kellett szenvednie az egészet és tudta, ez sem az utolsó. Elkeseredett düh öntötte el! Valami ellenszer csak van! Ha „egy” ilyen nagyon fáj, „több” kevésbé! Ettől a téves következtetéstől indult; Anna őrült kísérletbe kezdett!
– Hogy megvárhatsz–e? Attól függ, miért? Ha komolyabbat remélsz, akkor ne!
Rossz érzéssel, a gyomrában undorral, belevetette magát a jövő nélküli kapcsolatokba. Három–négy partnere is volt párhuzamosan, s élvezettel játszott velük. A férfiak legtöbbjében sikerült felébresztenie a harci kedvet, hogy egyedül birtokolhassák. Anna csak nevetett rajtuk és sűrűn lecserélte őket. A végén már maga sem tudta, hogy mi az, amiben van, s hogy ő maga kicsoda…
Hirtelen lett elege mindenből!
Kifelé jövet a kisszobából, egy pillanatra megállt a hatalmas, pazarul berendezett nappaliban: Mit keresek én itt?
A srác tologatta kifelé; még hazajön valaki!
Az utcára érve mind jobban elhatalmasodott benne az utálat önmaga iránt: Kellek én valakinek egyáltalán? S nekem kell valaki?
Egyre keményebb lett, egyre távolodott saját magától, úgy érezte, légüres térbe került. Mi értelme van ennek az egésznek? Mások hogy csinálják, hogy boldogok tudnak lenni? Vagy ők sem azok, csak úgy tesznek? Voltak ők is egy kis időre, és abból élnek?
Ehhez neki nincs kedve!
Már szinte rohant, talán abban reménykedve, hogy ez a kínzó érzés elmarad mellőle. De az nem hagyta!
Egy üveg bor és néhány doboz gyógyszer…
Nem örült, amikor megmentették! Most sem! Bár most másképpen, mint amikor majdnem a folyóba fulladt. Akkor hihetetlen jó érzések voltak benne, most kilátástalanság. Miért? Nem látta értelmét semminek. De ahogy a napok teltek, mindig egy picivel nőtt benne az élniakarás.
Jó társaságba került a klinikán. Hirtelen alakult ki a négyesük, mintha mágneses erő rántotta volna össze őket. A vékony szőke fiú, aki huszonévesen súlyos alkoholista volt, s otthon feleség és pici gyerek várta. Ő és a szomorú szemű egyetemista lány alkottak párost. Anna és a Piedone külsejű fiú is nagyon gyorsan szót értettek, s egymást segítve próbáltak meg kievickélni a bajból, amely sokkal erősebben tartotta fogva őket, mint sejtették volna.
Piedone – így hívták csak egymás között – nemcsak külsőleg hasonlított a filmhősre, ontotta a humort, az ő asztaluknál mindig hangos nevetés volt. A felületes szemlélő joggal kérdezhette: mit keresnek ezek itt? A felületes szemlélő honnan tudhatná, hogy a baj nem a felszínen van, hanem mélyen a lélekben. Piedone is hiába volt óriás, barátságos, vidám, ha egyedül képtelen az utcára kimenni! Anna kísérte el párszor, ez mindkettőjüknek komoly feladatot jelentett.
Sokan hitték, még az orvosuk is, hogy ez az egymásba kapaszkodás több mint a maradék életösztön küszködése.
A klinikáról kikerülve soha többé nem látták egymást!
Házasság
Eriket ebben az időben leginkább magánéletének viharos gyorsaságú változásai kötötték le; alig féléves ismeretség után azt fontolgatta, hogy feleségül veszi Glóriát, és karácsonykor meg is tartották az esküvőt.
A nászútról visszatérve sem foglalkozott a karrierjével, habár jó néhány új dalt szerzett, a közönség hidegen hagyta. Susanne kereste fel, s tette fel neki a kérdést: hogyan tovább?
Erik zsebre tett kézzel rótta a köröket a kandalló előtt, s nagyon nem volt ínyére az asszony által felvetett kérdéseken gondolkozni.
– Először a saját helyzetemet szeretném tisztán látni; van munkám, vagy nincs, mert dolgozni hónapok óta nem dolgozom?
– Felmondtam neked, Susanne?
– Nem.
– Hát akkor mit izgulsz? A fizetésed is megkapod, nem?
– De igen. Engem mégis aggaszt ez a helyzet. Tudod, hogy egy CD vagy egy koncert nem egyik napról a másikra születik, sok szervezés előzi meg és ez rengeteg munka mindannyiunk részéről. Kihagytál háromnegyed évet, ha azonnal nekifekszünk, akkor is több mint egy év után állhatsz ismét a közönség elé. Ők pedig gyorsan felejtenek, ma még imádott csillag vagy, de ha nem mutogatod magad újra meg újra, hálátlanul ejtenek, és holnapután már más valakiért rajonganak ugyanolyan hévvel – sorolta.
– Tudom. De nekem ez most túl hirtelen jött, nem gondolkoztam a visszatérésen, sőt eszembe se jutott, így nincs semmilyen elképzelésem, hogy mit kellene tenni. – Fordult meg aggodalmas arccal, majd hirtelen megpördült, és pimasz kis vigyorral bűvölte az asszonyt. – Neked van?
Susanne állta az átható pillantást és csak hosszú idő után engedte meg a cinkos mosolynak, hogy szétterüljön az arcán.
– Van pár javaslatom – mondta jelentőségteljesen bólogatva.
– S mik légyenek azok? – telepedett mellé a kanapéra, Erik.
Susanne megkönnyebbülve felnevetett; ezt a csatát megnyerte!
Az egész délutánt tervezgetéssel töltötték, Erik lelkesült, s számtalan ötlettel egészítette ki Susanne elképzelését.
A kocsiig kísérte, s közben végig szenvedélyesen magyarázott. Az asszony jó érzéssel hajtott el, s arra gondolt, milyen furcsa, már másodízben hitte, hogy elválnak az útjaik, s most erősebb a befolyása az énekesre, mint bármikor. Örült ennek, de nem feledkezett meg arról sem, hogy egy ilyen nagy művész bizalmát élvezni nemcsak kitüntetés, de óriási felelősség is.
Folytatás hétfőn
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Józsa Mara
