Marthi Anna : Az

paródia

 

 

Volt egy lány. Kicsit butuska. Szeretett olvasni, annyira, hogy egész életét kis szobájában töltötte. Nem ismerte a Szél szavát, a Nap melegét, az Avar savanykás illatát, egyedül a Tűz ropogását a kandallóban és a mosdótál Vizének hidegét, frissességét. Soha nem járt a szabadban, csak otthongubbasztásból tengette életét. Kenyerét is jóságos édesapja hozta nap-nap után.

Soványka ábrázattal ült jól kitaposott karosszékében, és falta a betűket. Ha a polcról levett egy könyvet, már az első szavaknál – amint belelapozott -, úgy érezte valaki őt szólítja meg, szegényke egészen biztos volt benne, hogy a könyvet neki írták, sőt mi több, múlhatatlan szerelemre lobbant; minél több könyv került a polcról a kezébe, annál erősebb volt benne a bizonyosság. A kis szobácska polcait hamar kiürítette, elméjét töltve meg, egyetlen szerelme fontosnak érzett szavaival. Édesapja a könyvtárakat kereste fel, egyiket a másik után, onnan hordta nap-nap után, kenyér mellé a betevő falatot, az utánpótlást: szerelmese szavait.

Mikor, melyik könyvvel kezdődött, máig is nehéz eldönteni, biztosak tán abban lehetünk, hogy az első könyv lehetett, amit kezébe vett. Sokszor emlegetett egy sorocskát, dünnyögte magában, felírta szíve egyetlen katalógusába, még saját maga számára is meglepő volt, mennyire megszerette az aprócska mondatot.

Higgyük azt kedves olvasók, hogy ez lehetett az első könyvben, amit szerelmétől vélt olvasni, mindenesetre így hangzott: „Én, aki a szőrszálat melleden tudom…” Szegény jóravaló, butuska lány ezen oly sokszor elgondolkodott, merengve ült órákig karosszékében, könyve – az “ő” záloga -, ölébe ejtve hevert, míg a lányka kutatott kicsiny fejében a válasz után. Nem értette egészen, honnan is ismerheti éppen őt, ki mindig otthonába bújik a világ szeme elől, de bízott szerelmében, és találékonyságát oly hitelesnek vélte, végül mindig belenyugodott, és többet érzett iránta, mint egy nappal korábban akár.

Teltek hát a napok, teltek az évek; két könyv között, két lap között a leginkább tetsző sorok után, azért a lány az ablakhoz érintette lázas-piros arcocskáját és gondolkodott. Az éppen adott könyv lapjaitól érintve érezte testét-lelkét. Ha felmerült benne remeteélete, és előbújt mégis szívéből tengernyi érzelme, párosította magában: “remete és szerelem”… kimondta e két szót… forgatta elméjében, forgatta nyelvecskéje körül, és egy percre rá visszatért a könyvhöz, miközben hihetetlen meglepetéssel szúrta ki az épp akkor hozzá szóló mondatot, miszerint: “az író tehát egyszerre férfi és nő, remete és szerelmes”…

„Találékony szerelmem van” – állapította meg fennhangon – „nem elég, hogy tudja, éppen mire gondolok, de női íróként is próbálkozik, hátha nem jönnék rá, hogy ő bújt meg minden álneve mögött, hisz éppen ezt olvasom, hogy egy emberben is megbújik úgy a nő, mint a férfi, úgy a remete, mint a szerelmes…”

Bizonyosságait nem csorbította, bármit olvasott, megtalálta benne, amire kis szíve áhítozott. Egy napon például egy emberről olvasott, aki egy szigeten élt, nem tudta, hogyan került e szigetre, egyhangú élete kifakadásra késztette, és olyan mondatot ejtett ki a száján (nevezhetjük bátran káromkodásnak is), aminek a szavait nem ismerte. Nagyon meglepődött. Gondolkodóba esett, vajon honnan érkeztek a szavak, először megörült az újnak, végül beletörődve adta fel, hisz igazi kézzelfogható magyarázatra nem talált, bármerre keresgélt, akár fejében, akár a szigetén, a dúsan növő, zöldellő martilapuk között.

“Semmi sincsen! – gondolta búsan a sziget Robinsona – és lehangoltan indult a barlang irányába, mérgesen felrúgva az útjába eső martilapokat”.

Erre a lány letette a könyvet és elhatározta, ő bizony ennyire könnyelmű nem lesz, nem adja fel, sőt, még erősebb bizonyítékát érezte annak, hogy szerelme neki küldte a lapokat.

 

 

 

(Folyt.köv… a döglött lazac, a mohos padon, tölgyfa mellet várakozó hős szerelmes, az olajfa árnyékában élő építész és “Szent Ferenc” fia, a tizennégyes agancsú öreg bika… és egyéb ékes bizonyítékok :o)

Legutóbbi módosítás: 2011.01.08. @ 12:10 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1339 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak