Koszka Attila : Kígyókisasszony

 

 

 

 

Péntekenként mindig ott van a színpad előtt. Ketten vannak, a sötétség mennyei hercegnői, de én mindig csak őt nézem. Kígyókisasszonyt. Megbabonázott.

Máskor zavar, ha azon kapom magamat, hogy valakit leplezetlenül bámulok. Ő viszont közvetlenebbé tesz magammal szemben. Teste vékony, karcsú, rugalmas és fekete, mint egy macska. És ördögi, szörnyen ördögi. Tudja, hogy ott van bennem is a sötét oldal, és megmutatja, hogy ne szégyelljem, és ne féljek tőle. A párja, a magasabb és még vékonyabb lány a fiú. Ő magasan mozog, szögletesebb, szikárabb, de mégis nőies mozdulatokkal. Szemérmetlenül bemutatja, hogy ő igazából lány, de azonosul a fiúkkal. Férfitekintetével felfalja a kígyókisasszonyt, levetkőzteti és magáévá teszi. Szenvtelen, hideg magabiztossága gyűlöletet ébreszt bennem.

 A kígyókisasszony lélegzetelállítóan mozog. Végtelenül lágy, puha lépésekkel, mély alapállásokban hullámzik karcsú, csont nélküli, izmos teste, és forog-vibrál szüntelen, hogy megszédül bele, aki nézi. Álmomban a tengerparti homokban táncolt, felhőt kavart és lábnyomot se hagyott. Parttalanok a mozdulatai, parttalan az egész lénye és ott csavarog egy csintalan szellemként az ostoba faágakként reccsenő többi táncos között. Ezek megbámulják, de nem tudják, miért, és még föl sem teszik a kérdést, hogy hogyan lehet így önkifejezni…

Péntekenként őt nézem. Már teljesen megfertőzött a teste és a szeméből áradó hideg fekete fényt túlragyogó apró fehér kis sugár: az öntudatlan tudat sugara. Azé a tudaté, amelyben nincs élet és halál, nincs öröm és bánat, nincs idő és nincs szubjektum és jó és rossz sem létezik. A teljes, isteni üresség sugara ez, az egyetlen bölcsességé. Nem bánkódom, hogy megfertőzött, hiszen meg is kellett, hogy fertőzzön már jó régen, hiszen az egymásba csavarodó ősi jelben is mindkét oldalban van egy pici szikra a másikból.

Álmomban már eljött értem. Azért ő jött először, és nem én mentem hozzá, mert bizony be kell látnom, hogy sokkal okosabb és tapasztaltabb nálam. Körülfogott csodás testével és egymáséi lettünk. Végre megmutatta, hogyan működöm: először a cselekvésképes öntudatlan testi énem végrehajtja a dolgokat, majd a cselekvésre képtelen szellemi énem felfogja. Kedvesen elmondta ennek az előnyeit és a hátrányait is, majd megcsókolt és felébresztett belülről.

Másnap én látogattam meg őt. Nehéz volt, mert mindig elhalványult az érzésem, hogy merre van. Aztán megtaláltam végre, bár elég messzire elbújt bennem. Kifejezéstelenül nézett rám, mint mindig, de én szomorúnak láttam a szemét. Mozdulatlan ajkai azt súgták, hogy meg kell halnunk, mire megnyugtattam, hogy nem tudunk meghalni, mert igazából nem tudjuk, mi az. Pontosan úgy, mint ahogy meg sem születtünk, mert nem tapasztaltuk meg a nemlétet, hiszen öröktől fogva vagyunk. Ezt persze nem mondtam neki, csak értésére adtam, mert szavakkal nem lehet kifejezni az érzéseinket. Amikor újra egyesültünk, örömmel láttam, hogy furcsán megváltozott a szeme, eltűnt belőle a kifejezéstelen közöny és melegséggel telt meg. Akkor figyeltem fel arra, hogy én is megváltoztam, részben attól látom másnak őt.

Vidáman elbúcsúztam tőle, majd fölébresztettem őt belülről.

 

 

Budapest (Zöld Pardon) 2002. júl. 13.

Legutóbbi módosítás: 2010.12.11. @ 11:10 :: Koszka Attila