Tizenkét éves voltam, igazi jó kisfiú. A közeli kis névtelen iskolába jártam. Utáltam az egészet. Gyűlöltem a koránkelést, a reggeli sürgés-forgást, a szájszagú ásításokat, a hatórai híreket, az idegesítő csöngést, amelyet apám keltett, amikor kávéját szándékosan úgy kevergette, hogy a fémkanál nekikoccanjon a pohárnak. Szerinte ettől olyan szertartásos az egész. Végül pedig utáltam azt, hogy induláskor anyukám sok „sikert és minél több ötöst” kívánt, és nyálas ujjával letörölte a szám szélére száradt fogkrémet.
Szüleim mégis ügyesen rávettek, hogy szorgalmasan tanuljak, én voltam a második legjobb tanuló az osztályban. Egy gyerek tudott csak megelőzni, egy kislány, akit (minő meglepetés) utáltam ezért. Ráadásul a tanítónő pont mellé ültetett, és folyton martuk egymást. A vége rendszerint az lett, hogy ő sírva fakadt (persze csak tettette), én pedig szidást kaptam. Az egész dologban az volt a legszörnyűbb, hogy titokban tetszett nekem ez a kislány. Tetszett a nagy barna szeme, hosszú haja, és főként az tetszett, ahogy sírt. Sírás közben eltakarta az arcát, és hangosakat hüppögött, hogy a tanárnő észrevegye. Ilyenkor néha lopva rámsandított, és pirosra dörzsölt szeme diadalmasan csillogott. Szép volt. Gyűlöltem őt, de tetszett.
A tanórák közti szünetekben siettem ki az udvarra, és gyíkokra vadásztam. Nagyon szerettem a természetet, az állatokat. Volt a játszótér egyik eldugott zugában egy kis galagonyabokor, és a gyökerei között zöldgyíkok tanyáztak. Vidáman sütkéreztek a sápadt napfényben, a gyerekek távoli lármája nem zavarta őket. Lassan, lépésről lépésre kellett megközelíteni őket, ügyelve arra, hogy az árnyékom nehogy rájuk essen. Ha elvétettem a támadást, már csak a következő szünetben lehetett újra próbálkozni, mert csak addigra merészkedtek elő. Néha azonban sikerült elkapnom egyet. Az egyiket nézegettem egy ideig, vizsgálgattam száraz, pikkelyes bőrét. Mintha apró, fényes gyöngyökkel rakták volna ki. A különböző színű pikkelyek mozaikként álltak össze, és csodás zöldes mintázatot alkottak. Erős, karmos lábaival kétségbeesetten kapaszkodott a kezembe. Néha rúgott egyet, de szorosan tartottam, nem menekülhetett. Szemeit lassan behunyta, mintha imádkoznék. Talán a szabadságról álmodott, amit pár perce veszített el. Élveztem, hogy a hatalmamban van. Azt csinálhatnék vele, amit akarok; akár meg is ölhetném. Egy szorítás, és vége. Piciny, erőtlen teste petyhüdten, élettelenül feküdne a kezemen. Nem mozdulna soha többé, testét fekete bogarak, legyek lepnék el, férgek fúrnák át a húsát. A pici, sötét bogarak rágóikkal belevágnának a szemébe, és mohón innák ki a folyadékot. Végül a nap teljesen összeaszalná, egészen addig, amíg csak egy jelentéktelen, porlepte kis szemétdarabbá nem válna.
Megint ránéztem, egyenesen a szemébe. Nem tudtam semmit sem kiolvasni belőle. Egy gyíkszemben nem tükröződnek érzelmek. Valószínűleg ugyanilyen lenne a tekintete akkor is, ha élve a húsát marcangolnák. Puha gyerekujjammal végigsimítottam a fején. Amikor a hátához értem, hirtelen megfordult, és teljes erejéből az ujjamba harapott. Fájt, ahogy szorította, és meg is ijedtem, de csak mosolyogtam. Rájöttem, hogy rokonok vagyunk, a kis gyík meg én. Barátok lettünk. Könnyedén lefejtettem erőtlen kis száját az ujjamról, és elengedtem. Azonnal eltűnt a gyökerek közt.
Végignéztem az udvaron. Mindenki játszott, kergetőztek, labdáztak, hintáztak a gyerekek. Arra gondoltam, hogy nekem sokkal jobb játékszerem van, mint nekik, és megértettem a játék lényegét.
Azután becsöngettek, biológiaóra következett. Feleltetett a tanár, és a hüllőkről tartott félórás kiselőadásom után megtapsoltatott az egész osztállyal. Kis vetélytársnőm azonban nem tapsolt, hanem az asztalra borulva sírt. Ez alkalommal azonban nem tettette. Őszintén sírt, annyira fájt neki, hogy valamiben jobb lehetek nála. Hirtelen megsajnáltam őt. Most először. A sajnálat mellett egy kis diadalfélét is éreztem, örültem, hogy végre megtörtem hideg magabiztosságát, amely folyton körüllengte. Egy pillanatig elégedett voltam, de aztán rájöttem, hogy ez nem jó. Kivettem egy zsebkendőt a táskámból, és felajánlottam neki.
— Tessék, töröld meg a szemed — mondtam, vigyázva, hogy hangomból se fölényeskedés, se leereszkedő sajnálat ne csenghessen ki.
— Hagyjál békén, kinek kell a taknyos zsebkendőd?! — mondta bosszúsan.
Én csak néztem rá, bántó szavai látszólag leperegtek rólam, de azért rosszul esett, hogy még egy zsebkendő sem kell neki tőlem.
— Utálsz? — kérdeztem olyan hangon, mint aki megerősítést vár.
— Utállak.
— Miért?
— Csak.
— De mégis, miért?
— Mert fiú vagy.
Hirtelen felfigyelt ránk a tanárnő, és szigorúan ránk szólt:
— Mit civakodtok ti ott ketten? Edit, te sírsz? Mi történt, Attila bántott?
Hirtelen csend lett, mindenfelől gyerekarcok szegeződtek ránk. Tudtam, hogy be fog árulni, végülis bármit mondhat, elhiszik neki. Én büntetést kapok, ő meg elégedetten a markába nevet majd. Lesütöttem a szemem, és vártam, hogy Edit megszólaljon. De csak a csend üvöltött a fülembe. Lassan ránéztem Editre, és láttam, hogy ő is leszegett fejjel ül, mint én.
— Mi van, megkukultatok? — kérdezte a tanárnő türelmetlenül. Hangjára a gyerekek fojtott nevetése volt a válasz.
Lassan felálltam, és bűnbánóan azt mondtam:
— Tetszik tudni, amikor leültem, véletlenül rányomtam a széket Edit lábára. Nem figyeltem.
— Jajj, olyan vagy, mint az elefánt a porcelánboltban. Hát nem tudsz vigyázni? Különben is, állandóan csak a gond van veletek, szét foglak ültetni benneteket.
— Ne tessék elültetni… vagyis… legközelebb jobban vigyázok.
— Jól van, na, ülj le!
Szégyenkezve leültem, miközben a többiek az elefántos hasonlaton nevettek.
Zavaromban firkálgatni kezdtem a füzetembe, de Edit rámnézett, és lassan kivette a kezemből a zsebkendőt, amelyet még mindig ott szorongattam.
— Köszönöm — csak ezt mondta.
Nem feleltem, csak rajzolgattam tovább a pálcikaembereket, házakat füstölgő kéményekkel, fákat, madarakat, nyolcszögletű robothalakat. Azután fogtam a piros ceruzámat, amivel javítani szoktunk, lassan egy szívet rajzoltam, és beleírtam: Edit.
Vérbő álmaid megalvadt romjain fekszel,
Tested tesped, lelked pórázon jár.
Az idő póráza hosszú, kényelmes a kés,
Agyadba hatoló gondolatok gombamód
Szorítják ki tiszta valód érzékeny angyalát.
Jól fésült ruházatod páncél-rései közt
Megannyi kukacként furakodik be a kétség.
Önmagad foszló ruhájává válsz,
S lehullasz, mint levél, mint asztalszélről kabát
Zsebedben kincseid bebábozva várják
Múló erők dicső diadalát.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy plüssbaba. Elég kopott kis játékbaba volt, lány, kék gyapjúból. Egyszerűen összetákolt kis teste kétórás munka volt, egy szolgálóleányé, akit Irénnek hívtak. Mintha csak saját magát formázta volna meg Irén: rövidke vastag karok, kurta lábak. A kis kék baba esetlenre sikerült, és Irma, az úri kislány ritkán játszott vele. Mert persze minden az övé volt…
Irma csodaszép kislány volt, művelt és nagyvilági. Mindenkit megnyert magának, kis istennőként élt birodalmában. Elvarázsolta az úri rokonokat, akik sűrűn jöttek látogatóba. Zongorázott nekik, kedvesen csacsogott édes kis hangján. Előkelő modora csodálatra késztetett mindenkit, és a nagymama, a keresztanyu és a nagybácsi is gyakran azon kapták magukat, hogy bármi súlyos áldozat árán is, meg szeretnének felelni a kislánynak. Irma azonban távolságtartó volt, a körülötte lévő embereket nem sokra becsülte, átnézett rajtuk. A gyönyörű kék szemében elmerülő madárijesztők során átnézve észrevette Irént, aki a nyitott cselédszobaajtóban ült, és elmélyülten játszott.
A kék babát öltöztette. Sárgászöld ingecskét és sötétkék szoknyát adott rá. A fejébe egy citromsárga sapkát nyomott, ami lefedte a sötétszőke cérnahajat. A baba találkozóra készült. A játékos láda alján lakott egy porlepte legény, aki kukoricacsuhából készült, durva volt és egyszerű, de kellemes szénaszagot árasztott, amikor kivették. Még ruhára sem méltatták, jó volt így, úgyse játszott vele soha Irmácska, és Irén is csak nemrég fedezte fel. Irénnek tetszett a legény, és úgy gondolta, hogy megfelelő társa lehet a kék babának. Kivette a legényt, és megtörtént a találka.
A kukoricafiú ott ült a földön, és ezen gondolkodott: „Mit is mondhatnék? Nem valami izgalmas dolog az idők emlékezete óta ott préselődni a láda alján, a kétujjnyi porban, arccal lefelé, örökös sötétségben és mozdulatlanságban…”
A kék kis baba is zavartan ücsörgött, kezét az ölébe ejtette, nem tudta, hogy miről beszélhetne a durva kukoricafiúval. Mesélje el talán azt, amikor Irmácska verekedőset játszott vele? Mesélje el, hogy egy műanyag babával úgy megverte, hogy még a tömés is kifordult belőle? Mesélje el a megaláztatást a többi játékszer előtt? Vagy azt a játékot mondja el, amikor a család kutyájával hozatta vissza őt a drága Irmácska, leszakadt a karja és a kutyafogakról büdös nyál csorgott a vattatömésébe? Sohasem tekintettek rá úgy, mint egy igazi kislányra, még játékból sem, mindig tárgyként kezelték, egy darab rongyként. Csak Irén volt jó vele.
Törődésre vágytak mindketten. Szerettek volna csak egyszer az életben igazán szeretni és szeretve lenni.
A kis Irén gondolta ezeket, ő irányította a babákat, és annyira belefeledkezett a játékba, hogy megszűnt számára a külvilág. A két baba sétálni ment, beszédbe elegyedett. Bejárták együtt az egész szobát, leugrottak a kanapéról egymás után. A babalány ugrott másodiknak, és a kukoricafiú gyengéden elkapta őt. Rugalmas karjai voltak, és Irén köztük felejtette a kis kék babalányt. Egyre közeledett egymáshoz az arcuk, mindketten elgyengültek csókra várva, amikor kettéhasadt az ég. Lezuhant egy hatalmas váza, egyenesen a párra, és Irén kezére is. Hatalmas csörömpölés támadt, és piros vércsepp hullott a kék baba arcára… Irénke megvágta a kezét. A kukoricafiú száraz ropogós teste bezúzódott, leszakadt a karja, és csupa levéltörmelék lett a kis kék baba. Még ebben a riadt helyzetben is érezni lehetett a szénaszagot, ami a fiú testéből áradt.
Egy pillanattal később becsapódott a szobaajtó, és két kis cipősarok távolodó kopogása hallatszott a kinti lépcsőn. Irén egyedül maradt a rémületével.
Még aznap este kidobták a házból, az anyukájával együtt, mehettek más urat keresni. Nehéz idők következtek. Mindenféle koszos helyen kellett tengődniük, rengeteget dolgoztak, éheztek. Egyik éjjel egy menedékházban éjszakáztak, a tornácon, amikor Irén felnézett az égre. Sötét volt, nem világított egy csillag sem. Irén a kis játékfigurákra gondolt, arra, hogy soha nem találhatnak már egymásra. Sírni kezdett. Hajnalig sírt, nem talált vigaszt.
Azután fölkelt az ágyként szolgáló tornácpadról és futni kezdett. Dühösen, csökönyösen futott, arcán patakzottak a könnyek. Meg sem állt Irmáék házáig. Sokszor állt félve a hatalmas ház előtt, de most nem rémisztette meg semmi. Beosont a hátsó kapun. Macskaügyességgel kúszott fel a lépcsőn a kis Irma szobájáig. A fal mellett ott állt a játékos láda. Irén halálos csendben kotorászott benne, és nagy sokára megtalálta a kis kék babát. Arcocskáján a megkeményedett barna folt, az ő vére. De hol lehet a párja? Tanakodott magában, felforgatta az egész ládát, vállalva a lebukás veszélyét, de sehol sem találta. Most eláradt rajta a kétségbeesés. Tanácstalanul nézett a ládának támasztott babára, aki lehajtott fejjel ült a tövében némán, abban a pózban, ahogy ő letette. Aztán észrevette, hogy a baba egyik karja ki van nyújtva, és egyenesen az ágy alá, a sarokba mutat. Irén bebújt az ágy alá. Ujjacskái pókhálót, pormacskákat tapintottak, aztán valami száraz levél akadt a kezébe: a kukoricafiú megtépett karja. Megdobbant a szíve, és kihúzta az ágy alól.
Indulás előtt még benézett az ágyba. A csodaszép Irma feküdt ott, puha selyempárnák között. Takarója félig kibontva, gyenge kis mellkasa egyenletesen pihegett. Arca teljesen kisimult, és szelíd volt. Nézte őt a kis Irén, talpig rongyosan, és ebben az állapotában teljes szívéből szerette. Az álmok mezején sétáló Irma egy igazi kis tündér volt.
Irén kiosont a szobából, zsebében a két kis figurával. Hazaérve a cselédszállóra, elővette és alaposan átvizsgálta őket. A kis kék babalány össze volt harapdálva, a kukoricafiú romokban hevert. Siralmas látványt nyújtottak. Irén egymáshoz préselte a viharvert testeket, és összefonta karjaikat. Ott feküdt a két poros kis baba, görcsösen szorították egymást, összeszorított szájjal és szemmel, megtépett karjukban tartották a másikat, és nem váltak el soha többé. Irén berakta őket egy kis vászonzacskóba, aztán kiment az udvarra és ásni kezdett. Arra jött egy bácsi, feltűnően piros volt az arca és dülöngélt is egy kicsit. Tétován megállt és lenézett Irénre:
— Mit csinálsz itt… hukk, te kislány?
Irén nem félt tőle, ezért így válaszolt:
— Ültetek.
— A bácsi elmosolyodott, de mosolya torz volt és félelmetes.
— Aztán mit ültetsz?
— Szeretetet — tűnődött el Irén.
Az alak továbbállt. A gödör nemsokára elkészült, belekerült a vászonzacskó, abban a két kis test, akik csak kapaszkodtak egymásba, semmiről nem tudva semmit. Lassanként felemésztette őket a föld. Teljesen összeolvadtak: a kék kis baba és a kukoricabáb.
Koszka Attila 2004.
(Köszönet V.-nek és B.-nek az inspirációkért)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, akinek kés volt a fejében. De nehogy holmi bakelitnyelű, vágódeszkákon, tányérok alján vagy csirkecombcsontokon eltompult élű konyhakésre gondoljatok. Inkább azzal a kicsi zsebkéssel mutatott rokonságot, amelyet harminc éve használt a nagypapám, és már teljesen elvékonyodott a pengéje a sok élezéstől. Enyhe nyomásra vitte a szőrt, a papírt, még csak nyiszitelni sem kellett vele.
A lány sem csak nézegette csupán, hanem szinte folyamatosan használta. Volt neki ugyanis egy kis kertje, ahol ezzel a késsel szokta levágni a gyomokat, a tekergőző indákat, metszeni is jól lehetett vele. Nagyon szerette ezt a kis kertet, némelyek akár még azt a kijelentést is megkockáztathatják, hogy ez volt az élete. Idilli volt itt a hangulat, csodák teremtek a bokrok mélyén, sosemvolt gyümölcsöket érleltek bölcs, öreg fák, varázserejű nektártól elbódult boldog pillangók billegtek kábultan az egyetlenegyszer nyíló virágok felett. A szilvafa alatt végtelen mély kút ásított, hűs mélyén az örök bölcsesség vize aludt mozdulatlan, rezzenéstelen tükörrel.
A lány mégis nyugtalan volt. Valami sötét átok babonázta meg a kertjét, még valamikor nagyon régen. Mindig is szüksége volt arra a késre. Az átok folytán ismeretlen fajtájú, gyorsan növő, indás-tüskés gyomnövény gyötörte a kertet. Egy éjszaka alatt fel tudott kúszni valamely virág szárán, és reggelre meg is tudta fojtani. A drótkemény indákat csak azzal a késsel lehetett levágni. Nap nap után, kilátástalan harcok, megnyertnek vélt csaták, így ment ez régóta. A növény néha visszaszorult, sokszor hónapokig nem is jelentkezett, hogy aztán újult erővel támadjon a kertre.
Próbálkozott szegény lány mindennel, sikertelenül. Minél serényebben irtotta az indákat, azok annál gyorsabban kezdtek nőni. Egyszer úgy döntött, hagyja az irtást, megnézi, mi történik… de a burjánzó, mindent elborító zöld kígyók megrémítették, újra harcolni kezdett. Elkezdte szépen visszakövetni a karokat, honnan erednek. Úgy gondolta, megmérgezi vagy lesózza a növény tövét. Az indák azonban féltve őrzött kútjához vezették… letekintett. A víztükrön egy apró rezzenés futott végig, úgy üdvözölte őt.
— Mit csinálhatnék? — kérdezte az indákkal körülvett lányarctól, aki mögött ott ragyogott az ég.
— Nem tudom — felelte a kút, és a lány most igazán megrémült, mert ezt a választ sohasem várta volna. Az örök bölcsesség kútja még sosem hagyta cserben.
— Tényleg nem tudom, ne haragudj. Valamit viszont kérnem kell tőled — folytatta a hangtalan mélység. A kút belső részén a téglák között kezdtek előbújni az indák, és a lány rémülten arra gondolt, hogy mi lesz akkor, ha a víztükröt áttöri a növény rút törzse.
— Mondd.
— Hajjh! — sóhajtott a kút. — Sosem hezitáltam még. Azt akartam kérni tőled, hogy hajolj kicsit közelebb, hogy kiessen a kés a zsebedből, mert tudtam, hogy magadtól nem dobnád belém. De az nem lett volna egyenes dolog. A döntést ugyanis neked kell meghoznod, anélkül nem fog sikerülni.
A víztükör eltűnt, a lány vakon nézett bele a sötét semmibe. Egy utolsót vágott még a késével, levágta a Kétség bimbózó virágát, aztán behunyt szemmel a kútba dobta azt a kést, ami az egyetlen eszköze volt.
2013.
Péntekenként mindig ott van a színpad előtt. Ketten vannak, a sötétség mennyei hercegnői, de én mindig csak őt nézem. Kígyókisasszonyt. Megbabonázott.
Máskor zavar, ha azon kapom magamat, hogy valakit leplezetlenül bámulok. Ő viszont közvetlenebbé tesz magammal szemben. Teste vékony, karcsú, rugalmas és fekete, mint egy macska. És ördögi, szörnyen ördögi. Tudja, hogy ott van bennem is a sötét oldal, és megmutatja, hogy ne szégyelljem, és ne féljek tőle. A párja, a magasabb és még vékonyabb lány a fiú. Ő magasan mozog, szögletesebb, szikárabb, de mégis nőies mozdulatokkal. Szemérmetlenül bemutatja, hogy ő igazából lány, de azonosul a fiúkkal. Férfitekintetével felfalja a kígyókisasszonyt, levetkőzteti és magáévá teszi. Szenvtelen, hideg magabiztossága gyűlöletet ébreszt bennem.
A kígyókisasszony lélegzetelállítóan mozog. Végtelenül lágy, puha lépésekkel, mély alapállásokban hullámzik karcsú, csont nélküli, izmos teste, és forog-vibrál szüntelen, hogy megszédül bele, aki nézi. Álmomban a tengerparti homokban táncolt, felhőt kavart és lábnyomot se hagyott. Parttalanok a mozdulatai, parttalan az egész lénye és ott csavarog egy csintalan szellemként az ostoba faágakként reccsenő többi táncos között. Ezek megbámulják, de nem tudják, miért, és még föl sem teszik a kérdést, hogy hogyan lehet így önkifejezni…
Péntekenként őt nézem. Már teljesen megfertőzött a teste és a szeméből áradó hideg fekete fényt túlragyogó apró fehér kis sugár: az öntudatlan tudat sugara. Azé a tudaté, amelyben nincs élet és halál, nincs öröm és bánat, nincs idő és nincs szubjektum és jó és rossz sem létezik. A teljes, isteni üresség sugara ez, az egyetlen bölcsességé. Nem bánkódom, hogy megfertőzött, hiszen meg is kellett, hogy fertőzzön már jó régen, hiszen az egymásba csavarodó ősi jelben is mindkét oldalban van egy pici szikra a másikból.
Álmomban már eljött értem. Azért ő jött először, és nem én mentem hozzá, mert bizony be kell látnom, hogy sokkal okosabb és tapasztaltabb nálam. Körülfogott csodás testével és egymáséi lettünk. Végre megmutatta, hogyan működöm: először a cselekvésképes öntudatlan testi énem végrehajtja a dolgokat, majd a cselekvésre képtelen szellemi énem felfogja. Kedvesen elmondta ennek az előnyeit és a hátrányait is, majd megcsókolt és felébresztett belülről.
Másnap én látogattam meg őt. Nehéz volt, mert mindig elhalványult az érzésem, hogy merre van. Aztán megtaláltam végre, bár elég messzire elbújt bennem. Kifejezéstelenül nézett rám, mint mindig, de én szomorúnak láttam a szemét. Mozdulatlan ajkai azt súgták, hogy meg kell halnunk, mire megnyugtattam, hogy nem tudunk meghalni, mert igazából nem tudjuk, mi az. Pontosan úgy, mint ahogy meg sem születtünk, mert nem tapasztaltuk meg a nemlétet, hiszen öröktől fogva vagyunk. Ezt persze nem mondtam neki, csak értésére adtam, mert szavakkal nem lehet kifejezni az érzéseinket. Amikor újra egyesültünk, örömmel láttam, hogy furcsán megváltozott a szeme, eltűnt belőle a kifejezéstelen közöny és melegséggel telt meg. Akkor figyeltem fel arra, hogy én is megváltoztam, részben attól látom másnak őt.
Vidáman elbúcsúztam tőle, majd fölébresztettem őt belülről.
Budapest (Zöld Pardon) 2002. júl. 13.
Langy lehellet markomban,
Hideg cipő lábamon.
Házam: tegnapi újság.
Bor szárad szakállamon.
Vak körmöm nem kapar ki
Szociális gesztenyét,
Amit, ha megpirítasz,
A kis kukac benne ég.
Sok kis kukac rothad el
Hűtött irodák mélyén,
Szemeiket lehunyom,
Híd alatt, város szélén.
Álmom tartja e hidat.
Testi kín: ez csak a bér.
Szatyor-párnám megcsörren:
Több semmi belé nem fér.
Tovább hát nem álmodom,
Álmodjon valaki más.
Adj még egy végső cigit,
S jöjjön a megújulás!
kamagra pris
Azzal kezdődött az egész, hogy az egy kettévált. Megszülettem, és játszottam a fénnyel. Olyan volt minden, mintha egy óriási üveggolyó szivárványszínű belsejében élnék. Csillogott az üveggömböm, és a ragyogás körülölelt. Öntudatlan voltam és vak, vad voltam és elemi. Szeretetben lubickolva kacagtam ki újszülött számból szivárványokat, tekintetemből pedig számtalan, ok néküli mosoly született pillanatról pillanatra.
Azután telt-múlt az idő, és egyszercsak jött egy kövér bácsi, boldogtalan volt és izzadós, ijesztően mosolygott és nagyokat nyögött. Én csak szaladgáltam tágra nyílt szemekkel, és nem láttam semmit. A bácsi meg lehúzta a nadrágját, fölnyitotta a koponyámat, és lustán belekakilt a fejembe. Amikor végzett, megsimogatta a buksimat és belecsípett az arcomba, majd továbbsétált. Én csak ültem és keservesen sírtam. Azután iskolába mentem, ahol leborotválták a fejemet, megnyúztak és levágták rólam azokat a csápokat, amelyek egy normális gyereken nem lehetnek. Kikanalazták az agyamat is, megdarálták, és emésztőnedvekkel keverték el, utána a számon át tömték a helyére vissza. A néni, aki eközben lefogott, még meg is szidott, hogy miért nincsenek nekem önálló gondolataim. Ugyanis le kellett fogniuk engem, mert tiltakoztam. Leköpködtem őket, és üvöltve bepisiltem, hogy büdös legyen. Furcsamód egyáltalán nem zavarta őket a dolog. Úgy látszott, nagy áldozatra képesek az épségemért.
Az egyik néni képes volt kivágni egy darabot a szívéből, mert úgy látta, hogy az én szívemnek az a része torzult. Véres könnyeket hullattam, amikor kivágta a korcs darabot, pont azt, amit én úgy szerettem, és sietve bevarrta a helyére az ő gennyes kis szívcafatkáját. Közben az osztályelső kisfiú két kézzel fojtotta belém a kínt, és a fürgén, hangtalanul dolgozó néni szájával az arcán nevetett, egyre csak mosolygott a drága! Frissen műtött fülemmel hallottam a többi gyereket, amint kórusban szavalják egyik híres, nagyérdemű költőnk régmúlt gondolatait. Idegen életeket leheltek önjelölt istenként a versekbe. A verssorok árnyakként repültek felém, nem volt arcuk, de amint a közelembe értek, láttam már, hogy élőhalottak, csak a véremet akarják. Elfutni nem tudtam. Megremegtem, amint elértek a gondolatok, rám telepedtek, de meg sem álltak a bőrömnél, azonnal beivódtak a húsomba, és megfertőzték a véremet. A matektanár egy jól irányzott, pontos döféssel belevágta a körzőjét szemembe, a történelemórán pedig pedig régmúlt háborúk harci szekereit küldték mindent elsöprő, szent rohamra a fejembe. Mindenki mohón szaggatott, és tompán hallottam a ropogó csontok, és a szakadó hús hangját.
Ahogy végigvezettem magamon a tudatomat, mindenhol csak a lehántott, megcsonkított énem levedző darabkáit találtam. Ha hangszálaimat nem vágják el, és ha tüdőmet nem tépik ki, talán még ordítottam volna.
….
De mindegy. Most már jól vagyok. Begyógyultak a sebeim, és nem fáj már semmi. Nem is érzek már semmit, és olyan jó ez a langyos nyugalom. Már csak az idegesít, hogy néha, amikor ásítok, kiesik a számból valami. Egy olyan üveggolyóféle. Egészen pici… furcsamód mégis elvakít a fénye, és úgy csillog, mint egy gyémánt. Mindig megrémít ez a kis kacat, de félek eldobni. Gyorsan vissza szoktam gyömöszölni a számba, nehogy valaki meglássa!
Félek, hogy már csak ez maradt belőlem.
