Deme Dávid : A vizsga

A vizsgaid?szak hajrájában mire képes egy joghallgató képzelete? Olvass csak bele ebbe a történetbe és megtudod.

 

A terembe vezet? ajtó nagy és vaskos volt, a kilincse pedig jéghideg. Ez általában méginkább megrémiszti a hallgatókat, de nekem most kifejezetten jólesett. A kezemet már úgy agyontördeltem, hogy a halovány fehéres rózsaszínb?l egy eléggé er?teljesebb fajtába kezdett átmenni a színe, így a hideg érzése olyan volt, akár egy kellemes fuvallat egy forró nyári napon.

    Nyár, bárcsak már ott tarthatnánk. De nem, január van, kint szemerkél a hó és én éppen a római jog tanszék ajtaja el?tt állok, célom pedig igazán egyszer?: menjek be és menjek át.

    Nem tudom, miért hiszem azt, hogy mindig a bal oldalamon áll, vagy lebeg, de mindig oda fordítom a fejem, ha fontos kérésem van.

 

    Na, drága Fortuna, átjutattál engem a beugrón, most már csak a vizsga maradt. Kérlek, segíts nekem ebben is.

 

    Amilyen jót tett a lelki- és szívállapotomnak a kilincs, olyan forró volt bent a vizsgateremben. Áldottam a szerencsémet, hogy csak a zakót vettem fel és a mellényt kihagytam az öltönyöm repertoárjából, de még így is éreztem, ahogy a hátamat elárasztja a víz, bár lehet, hogy ez is csak az izgalom m?ve.

    A szoba ugyan egyszer?bb volt, mint a folyosó, ami odavezetett, de semmiképp sem h?vösebb, s?t, már ha ez lehetséges, talán még forróbb, mint a bejárat.

    Kétoldalt könyvespolcok, megrakva antik jogkönyvekkel, középen egy ablak, el?tte egy asztal, rajta megszámlálhatatlan boríték, és egy egyszer? cserepes virág, no meg természetesen a vizsgáztatóm.

    – Üljön le, és mondja a nevét – a professzor hangja érzelemben és kedvességben körülbelül annyira volt gazdag, mint ahány túlsúlyos ember van Etiópiában.

    – Barta Balázs – mondtam reszketve.

    Ekkor a professzor szeme felcsillant, és egy mosoly jelent meg az arcán, de még ez sem töltött el annyira félelemmel, mint az, amit utána hallottam.

    – Barta Balázs? – bólintásomra el?vett egy fekete noteszt. – Született 1990. április 3-án Debrecenben, apja neve Barta Bence, született 1955. december 8-án Nyíregyházán, anyja neve Selmec Szilvia, született 1965. augusztus 13-án Nyírpazonyban.

    – Minden egyes vizsga alanyát ilyen jól ismeri?

    – Nem. Tudja, maga a f?állásomhoz tartozik, és ott nagyon fontos a pontos adatvezetés, mert a hibák lehet?sége egyszer?en kizárt. Utazni csak egyszer utazhat az ember. Ma pedig január 3-a van, és az ön utazása éjfélre van bejegyezve.

    – Utazás? Mégis, hova?

    A vizsgáztatóm most egy kicsikét elkomorodott, mintha egy alapvet? tételt felejtettem volna el, a hangja is g?gösebb lett.

    – Sosem fogom megérteni magukat, embereket. Megérkeznek ide, és azt hiszik, az élet örökké tart, ami természetesen badarság és nem is igaz. Mindenkinek el kell mennie valamikor.

    – Úgy érti…

    – Igen, pontosan úgy. Amit pedig végképp nem értek, hogy mennyire hálátlanok, amikor ennyire kiváltságos csoporthoz tartoznak. Gondoljon csak bele azoknak az embereknek a sorsába, akiket nem tudunk így figyelmeztetni. Próbáljon belelépni annak az ártatlan léleknek a cip?jébe, aki egy kegyetlen balesetekben utazik el. ?ket nem figyelmeztethetjük el?re. Maga azonban, kedves Barta úr, a kiváltságosok közé tartozik. Valószín?leg a mai vizsgák után érkeztem volna meg önhöz, hogy közöljem, a természetes úton távozók közé tartozik…

    – Na, álljunk csak meg egy szóra! – azt hiszem, idáig bírtam poénként felfogni a dolgot. – Nagyon rossz viccnek tartom, hogy a vizsgázókat így próbálja megrémíteni, amikor eléggé idegesek vagyunk enélkül is. Mégis mit képzel, kicsoda maga?

    – Nézze Barta úr, már mindent elmondtam, amit lehet. Ha még mindig nem tudja, hogy ki vagyok – és ezzel tekintetét rólam a cserepes növényre helyezte –, akkor maga az egyik legértetlenebb ember, akivel valaha találkoztam.

    Ezzel a végszóval kinyújtotta a kezét és megérintette a virágot, ami a szemem láttára hullajtotta el az összes szirmát, és koromfeketére sötétedve összegörnyed. Ekkor tisztult meg el?ttem a kép.

    – Maga a Halál?

    – Pontosan, kedves Barta úr, és szeretnék hozzákezdeni az egyeztetésekhez, majd utána lefelelhet, ha ez így jó magának.

    Persze megszólalni sem tudtam, nemhogy ellenkezni, hiszen most tudtam, meg, hogy a feleltet? vezet? professzora a római jog tanszéknek nem más, mint maga a Halál. ? azonban nem zavartatta magát, és folytatta a jegyzetelést.

    – Tehát akkor, az utazása ma este éjfélkor lesz, remélem, ez megfelel magának. A halálnem mellé alvás közbeni eltávozás van el?jegyezve, gondolom, ezzel sem lesz semmi kifogása. Relatíve egy könny?, gyors és fájdalommentes módszer ami…

    Úgy éreztem, mintha évtizedek szálltak volna el, mire megtaláltam a hangomat, de szerencsére eléggé er?s volt, hogy közölje felháborodásomat.

    – Lassítson, kérem, én nem akarok eltávozni!

    – Nem, valamiért sosem akarnak…

    – Ráadásul nincs is rá okom, hogy meghaljak. Én nagyon egészséges, és fiatal vagyok. Leszámítva egy pár megfázást, és egy bárányhiml?t még óvodás koromban, nem is hiszem, hogy valaha is beteg lettem volna.

    – Ez mind nagyon szép és jó, de az utazás id?pontja éjfélre van állítva, így az utazás éjfélkor fog bekövetkezni.

    – Nekem ebbe nincs semmi beleszólásom?

    – Hát, meghallgatjuk a különböz? fellebbezéseket, de ?szintén szólva, Barta úr, ahogy itt olvasom az ön állását, nincs igazán meghosszabbító körülmény, amit számításba vehetünk. Tudja, a fellebbezéseknek három nagy kategóriája van. Az els? a szívügyek esete. Önnek van felesége, vagy családja, akik az elképzelhet?nél is nagyobb fájdalmat élnének át eltávozása esetén?

    – Nem – mondtam elkeseredve –, nincs barátn?m se, és a szüleim korán meghaltak.

    – A második – folytatta, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam – a prioritás esete, államf?k és nagy tudósok, akik közel járnak a felfedezésükhöz, de ahogy látom, ön nem tartozik ezek közé.

    – Nem, nem – hebegtem, majd hirtelen felcsillant a szemem. – Mi a harmadik kategória?

    – Nem hinném, hogy ide alkalmas lenne, tudja, a harmadik neve befejezetlen ügyek részlege. Önnek nincs semmi befejezetlen ügye, Barta úr.

    – Dehogyis nincs! – csattantam fel. – Még sosem utaztam ?rrakétában másik bolygókra, pedig mindig ez volt egy nagy vágyam.

    – No, de Barta úr, maga is nagyon jól tudja, hogy ez nem igaz.

    – De az egyetemet be kell fejeznem! – kapaszkodtam utolsó reményszálamba. – Arra biztosan adhatnak pár évet!

    – Nem Barta úr, valami olyasmi kéne, amit egy bizonyos id?n belül elérhet és érdemes életben maradnia érte. Az egyetem után az sem biztos, hogy állast tud szerezni.

 

    Ekkor megjelent egy utolsó reményszikra agyam egyik elhagyatott barlangjában, mely fényességével egész koponyámat bevilágította.

 

    – Hát, egyvalami van.

    – Akkor mondja, Barta úr.

    – Tudja, de csak így magunk között, még sosem éltem át egy igazi csodát. Sosem voltam részese valami olyannak, amit?l mások lélegzete is eláll, még akkor is, ha csak mesélik nekik. Egy olyan dolgot akarok átélni, amit ha elmondok másoknak, akkor el sem fogják hinni. Persze ez magának nem jelenthet sokat, de nekem igen. Igazából nemcsak nekem, hanem az árvaházi társaimnak is, talán reményt is adna nekik, hogy van miért élni. Még talán fel is néznének rám. Még sosem nézett rám fel senki se.

    – Igen, ez mind itt van nekem leírva, de tudja Barta úr, az ön kérésének megvalósulása egészen addig tolná ki a halála id?pontját, amíg…

    – Amíg át nem élem ezt a csodát, így van.

    – Amit nem csak mások, de maga se hinne el.

    – Pontosan – a remény egy újabb mosolyt csalt számra.

    – Nagyon sajnálom Barta úr, de nem.

    Amikor látta, hogy mennyire lesújtott a döntése, elkezdett magyarázkodni.

    – Tudja ezek a kategóriák nagyon specifikusak. Amikor bejelenteném, hogy az ön befejezetlen ügye egyszer?en kifejezve…

 

    Talán meglátta, mekkora nagy elkeseredés tükröz?dött az arcomon, vagy én már nem is tudom. Csak azt tudom, hogy sikerült eljutnom a szívéig. Már ha volt neki.

   

    – Nos, igazából itt semmit nem… – kezdett bele újra, majd megállt és így folytatta. – Nagyon sokat jelentene magának, ugye?

    Azt hiszem még sosem néztem senkire úgy, ahogy most ezt a természetfeletti lényt pásztáztam. Élet és halál ura, s?t az én életem és halálom ura.

    – Jól van Barta úr, azt hiszem, adhatok magának egy halasztást.

    – Meddig? – kérdeztem, félve a válaszok ezernyi lehet?ségét?l.

    – Hogy érti, hogy meddig? Addig, amíg át nem éli ezt a leny?göz? csodáját.

    – Egészen addig élhetek?

    – Igen, igen, de most már kezdjen hozzá a vizsgájához.

    Fortuna, úgy t?nik, túlteljesítette magát ezen a napon, mert azokat a tételeket adta, amiket egészen jól tudtam, és a felvezet? kérdésekben sem voltak olyan nagy hibáim, csak egy két apróság. Úgy t?nik, az újonnan kapott és meghosszabbított életem hatalmas er?t és önbizalmat is adott. Nem vártam csodát ett?l a vizsgától, de azért reménykedtem benne, hogy a kettesnél jobb jegyet fogok majd kapni. Mikor végeztem, gyorsan felpattantam és kirohantam a teremb?l. Észre sem vettem azt a furcsa mosolyt, ami a professzor, pontosabban Halál professzor arcán megjelent feleletem meghallgatása után.

 

    Fütyörészve mentem haza, és mintha nem is éreztem volna a hideget. Egész testemet átjárta a boldogság és az öröm. Ha nem féltem volna attól, hogy teljes ?rültnek tartanak, talán még az els? szembejöv?, és remélhet?leg gyönyör? lányt meg is csókoltam volna.

    Hazaérve örömömben elkezdtem a lakásban futkorászni, egészen addig, míg nem éreztem a szívdobogásomat. Sosem volt még ilyen boldog napom…

    Már majdnem éjfél volt, amikor csöngettek. Legnagyobb meglepetésemre a vizsgáztatóm állt az ajtóban.

    – Bocsánat a kései zavarásért, de az ilyen hírekkel napokat sem szabad várni.

    – Micsoda? Mi történt professzor úr?

    – Tudja, minden diák szóbeli feleletér?l hangfelvétel készült, és amikor a kollégáimnak megmutattam az önét, akkor nemcsak az ötöst és a demonstrátori állást akarták fölajánlani magának, hanem azt is, hogy ha jobban el tudna mélyedni az actio-k különböz? fajtáiban, és olyan választékosan tudja kifejteni a felszínre hozott tényeket írásban, mint ahogyan szóban tette, akkor szívesen publikálnánk a m?vét.

 

    Pont, mikor azt hittem, hogy jobb már nem is lehet ez a nap, és erre beállít a professzor egy ilyen örömhírrel.

 

    – Hát ezt senki nem fogja nekem elhinni! – fakadtam ki örömömben – Ez egy valóságos csoda! Nem elég, hogy megmenekülök a halál biztos torkából, de még a vizsgám is ilyen sikereket hoz nekem, amikor ennél sokkal alacsonyabb végkifejletre számítottam. Ha ezt elmesélem az árvaházban! El sem tudom képzelni, mit fognak majd gondolni!

 

    Nem is tudom mikor esett le, hogy mi is történt igazából. Lehet, hogy akkor, amikor megláttam a Halál arcán azt a mosolyt, amit a vizsgateremben kellett volna észrevennem, de annyi biztos, hogy amikor kinyújtotta felém a kezét, akkor már mindent értettem.

 

    – Van még három perce, hogy elmesélje valakinek a történteket, utána indulnunk kell…

 

    A számat sikolyra nyitottam, de valamiért teljesen lebénult a torkom. A padló és a szoba hirtelen elkezdtek forogni és én mintha zuhanni kezdenék…

    Az ébresztett fel, hogy leestem az ágyból. Érdekes módon a kezemben még mindig szorongattam a Római jog tankönyvemet, de itt már legalább sikerült elsikoltanom magamat. Aztán, ahogy gyorsan felkeltem, kitört bel?lem a nevetés. Ha egyvalami van, ami biztos a vizsgával kapcsolatban, az az, hogy nem fogok belehalni, akárhogy is sikerül, és ez most a legfontosabb. Megmarad a legnagyobb kincsem: az életem.

    Ez a jókedv elkísért egészen a jéghideg kilincsig, át az izgalomtól f?tött folyosón és mosolyt csalt az arcomra még akkor is, amikor beléptem a vizsgaterembe.

 

    – El?ször mondja el a nevét, majd pedig azt, hogy miért vigyorog úgy, mint egy vadalma.

    – A nevem Barta Balázs, és csak azért mosolygok, mert tudom, hogy nem halhatok bele ebbe a vizsgába.

    – Igazán? – mondta a professzor meglepetten, de aztán el is mosolyodott, és kivett a zakójából egy fekete noteszt, amit?l az én arcom halál fehérré sápadt…

Legutóbbi módosítás: 2010.12.27. @ 07:43 :: Deme Dávid
Szerző Deme Dávid 59 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.