Szeibert Éva : Nagy(kabát)tragédia

*

Két nagykabát akasztón lógva várja,

hogy gazdája még felvegye magára.

 

Közben évődve trécselnek a szélben,

– Én – tudja -, Éván lógtam egész télen.

Nemes prémem hattyú nyakát ölelte,

szivacs bélésem testét melengette.

A zöld lóden morcosan dörmögött,

mert főnöke Kenyába költözött,

ezért hát nincs szükség szegényre,

vállfán lóg már több mint három éve.

Gazdája módos, neve Pénzes Ádám,

kinek kabátja nem lóg már a hátán.

Szegény felöltő csendesen zokog,

közben csámcsognak rajta a molyok.

– Ez így nem élet, inkább meghalok!

 

Reccccccs,

varrás mentén szíve megrepedt,

s a holt kabát a padlóra esett.

 

Lelke tán már mennybe érkezett,

teste még porrongynak jó lehet.

Legutóbb szerkesztette - Szeibert Éva
Szerző Szeibert Éva 73 Írás
Érden éldegélek, bár nem érdemes. Nem volt életemben semmi érdekes. Veszem a levegőt, úgy mint bárki más, és ha egyszer elfogy, nem leszek hibás. Itt bolyongok néha mind a Hét toronyba, megrepedt szívemet betekerem rongyba. Egyszer rám találsz majd hullahegyek ormán, hogy jó ember voltam, ugye nem koholmány?