Lénárt Anna : Emlékkönyv

… ha egy rég feledett emlékkönyv kicsi lakatját kinyitjuk és lapozgatni kezdjük, az emlékek felszabadulnak tudatunkban…

Ezt az Emlékkönyvet Kovács Ilon írótársamnak ajánlom szeretettel.

                                                                                  

– Nagymama, nézd mit találtam a ládában, abban, ami a sufniban van!

Egy piros b?rkötéses könyvecskét tartott a kezében, egy kicsi lakattal volt lezárva. Remeg? kézzel nyúlt gyermekkora emlékkönyve felé. Kezébe vette, mosolygott… A lányka várta, hogy nagyanyja mondjon neki valamit a könyvvel kapcsolatban. Párat köhintett, bízva abban, nagyanyja megszólal, de nem… hirtelen ötlett?l vezérelve mellé lépett, egy puszit nyomott nagyija arcára és huncut mosollyal megkérdezte:

– Nem tudod, hol van a kulcsocska, ami nyitja a lakatot? – A kérdésre eszmélt fel.

– Nem – felelte. – Nem volt ott a ládában a könyv mellett? A lány nézte ?t, és mosolyogva kérdezte t?le: – Nagyikám, a tied, a te emlékkönyved?

– Már azt hittem, rég elveszett. Nem is gondoltam arra, hogy abban a rossz ládában porosodik. Elhallgatott. Várj, mintha… – és elindult a komód felé, az eprekkel díszített fekete dobozban megtalálta a valamikor félve ?rzött gyermeki emlékeinek kulcsát.

– Tudod – kezdte – már rég ki akartam dobni, de olyan kis helyet foglal…

Leültek a kanapéra, egy nagy sóhaj és kattant a zár… kinyitották a könyvet, a dátumot le sem merem írni, ami az els? beírás alatt állt. Azóta több mint, ötven év telt el. A vén, pigmentfoltos kéz végigsimított a lapon, el?vette köténye zsebéb?l a zsebkend?jét, végigtörölte a poros lapot… és elkezdett mesélni…

– Sosem gondoltam, hogy naplót fogok vezetni – „tehát nem emlékkönyv”, volt a gondolata a lánynak, de nem szólalt meg, mert nem akarta nagyanyját megzavarni -, egy vers az oka, hogy belekezdtem az írásába… A tanítónk szavalóversenyt hirdetett, és nekem is meg kellett tanulnom egy verset. Egyáltalán nem örültem neki, de nagyanyám, akivel nagyon szeretetteljes volt a kapcsolatom biztatott engem. Szikár kis öregasszony volt. Nem tudott olvasni, de nagyon bölcs asszony hírében állt. Mindig tudott úgy szólni, hogy ne adjam fel. Talán t?le örököltem a kitartásomat, mert nem is adtam fel semmit az életben, pedig nem volt könny? életem – sóhajtott, legyintett és folytatta. – Sok–sok verset olvastam fel neki, hogy ? válassza ki azt az egyet… rátaláltunk arra, ami arról szólt, hogy egy édesanya elvesztése után nincs is élet. Nem hagyta végigolvasni, azt mondta, jegyezzem meg, „mindig van tovább”.

– Látod – ez áll az els? oldalon: Mindig van tovább… és a dátum, 1959, Istenem, de rég volt. – Lassan elkezdte lapozgatni a könyvet, egy–egy oldalnál megállt, mosolygott. – Nem írtam mindennap bele, mert a nagyon fontos dolgokat akartam megörökíteni, szinte észre sem vettem és betelt a könyvecske. Emlékszem az utolsó beírásra. Marika nénivel folytatott beszélgetésemre, aki a szomszédunkban lakott és a n?véremmel nagyon tetszettünk neki. ? öreglány volt, gyermektelen. Minket tekintett a családjának. Sokszor mondta anyámnak, nagyon vigyázzon ránk, hogy így, meg úgy… Szeretett bennünket. A háborúban odaveszett a v?legénye. Amikor nagyocska lettem rájöttem, bánja már, hogy nem ment férjhez, mert akadt ám b?ven kér?je, de mindig azt mondta, hogy azt az egyet nem tudta feledni. Azon a napon rossz volt a kedvem. Tetszett egy fiú, de rám sem nézett. Mentem haza az iskolából, amikor ismét megdicsért, hogy milyen szép vagyok.

Megkérdeztem t?le: – „Mária néni, azt mondja meg, mi a szép rajtam, szepl?s vagyok, iszonyatosan fehér b?r?, széles a csíp?m és görbe a lábam.” ? mosolygott. Dühös voltam rá. Azt hittem gúnyol. Csak annyit válaszolt: – „Hidd el, majd rájössz, a fiatalság már önmagában is szépség.”

Ennyi fért a naplómba… – becsukta a könyvecskét. Az ölébe ejtette és átölelte unokáját.

– Nagyikám, én is szepl?s vagyok, iszonyatosan fehér a b?röm, széles a csíp?m és görbe a lábam, én szép vagyok?

– Kicsim, te vagy a legszebb! Hidd el, azóta már én is beláttam, igaza volt az én Mária nénimnek.

 

2010. november 28.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 139 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.