Ezt az Emlékkönyvet Kovács Ilon írótársamnak ajánlom szeretettel.
– Nagymama, nézd mit találtam a ládában, abban, ami a sufniban van!
Egy piros b?rkötéses könyvecskét tartott a kezében, egy kicsi lakattal volt lezárva. Remeg? kézzel nyúlt gyermekkora emlékkönyve felé. Kezébe vette, mosolygott… A lányka várta, hogy nagyanyja mondjon neki valamit a könyvvel kapcsolatban. Párat köhintett, bízva abban, nagyanyja megszólal, de nem… hirtelen ötlett?l vezérelve mellé lépett, egy puszit nyomott nagyija arcára és huncut mosollyal megkérdezte:
– Nem tudod, hol van a kulcsocska, ami nyitja a lakatot? – A kérdésre eszmélt fel.
– Nem – felelte. – Nem volt ott a ládában a könyv mellett? A lány nézte ?t, és mosolyogva kérdezte t?le: – Nagyikám, a tied, a te emlékkönyved?
– Már azt hittem, rég elveszett. Nem is gondoltam arra, hogy abban a rossz ládában porosodik. Elhallgatott. Várj, mintha… – és elindult a komód felé, az eprekkel díszített fekete dobozban megtalálta a valamikor félve ?rzött gyermeki emlékeinek kulcsát.
– Tudod – kezdte – már rég ki akartam dobni, de olyan kis helyet foglal…
Leültek a kanapéra, egy nagy sóhaj és kattant a zár… kinyitották a könyvet, a dátumot le sem merem írni, ami az els? beírás alatt állt. Azóta több mint, ötven év telt el. A vén, pigmentfoltos kéz végigsimított a lapon, el?vette köténye zsebéb?l a zsebkend?jét, végigtörölte a poros lapot… és elkezdett mesélni…
– Sosem gondoltam, hogy naplót fogok vezetni – „tehát nem emlékkönyv”, volt a gondolata a lánynak, de nem szólalt meg, mert nem akarta nagyanyját megzavarni -, egy vers az oka, hogy belekezdtem az írásába… A tanítónk szavalóversenyt hirdetett, és nekem is meg kellett tanulnom egy verset. Egyáltalán nem örültem neki, de nagyanyám, akivel nagyon szeretetteljes volt a kapcsolatom biztatott engem. Szikár kis öregasszony volt. Nem tudott olvasni, de nagyon bölcs asszony hírében állt. Mindig tudott úgy szólni, hogy ne adjam fel. Talán t?le örököltem a kitartásomat, mert nem is adtam fel semmit az életben, pedig nem volt könny? életem – sóhajtott, legyintett és folytatta. – Sok–sok verset olvastam fel neki, hogy ? válassza ki azt az egyet… rátaláltunk arra, ami arról szólt, hogy egy édesanya elvesztése után nincs is élet. Nem hagyta végigolvasni, azt mondta, jegyezzem meg, „mindig van tovább”.
– Látod – ez áll az els? oldalon: Mindig van tovább… és a dátum, 1959, Istenem, de rég volt. – Lassan elkezdte lapozgatni a könyvet, egy–egy oldalnál megállt, mosolygott. – Nem írtam mindennap bele, mert a nagyon fontos dolgokat akartam megörökíteni, szinte észre sem vettem és betelt a könyvecske. Emlékszem az utolsó beírásra. Marika nénivel folytatott beszélgetésemre, aki a szomszédunkban lakott és a n?véremmel nagyon tetszettünk neki. ? öreglány volt, gyermektelen. Minket tekintett a családjának. Sokszor mondta anyámnak, nagyon vigyázzon ránk, hogy így, meg úgy… Szeretett bennünket. A háborúban odaveszett a v?legénye. Amikor nagyocska lettem rájöttem, bánja már, hogy nem ment férjhez, mert akadt ám b?ven kér?je, de mindig azt mondta, hogy azt az egyet nem tudta feledni. Azon a napon rossz volt a kedvem. Tetszett egy fiú, de rám sem nézett. Mentem haza az iskolából, amikor ismét megdicsért, hogy milyen szép vagyok.
Megkérdeztem t?le: – „Mária néni, azt mondja meg, mi a szép rajtam, szepl?s vagyok, iszonyatosan fehér b?r?, széles a csíp?m és görbe a lábam.” ? mosolygott. Dühös voltam rá. Azt hittem gúnyol. Csak annyit válaszolt: – „Hidd el, majd rájössz, a fiatalság már önmagában is szépség.”
Ennyi fért a naplómba… – becsukta a könyvecskét. Az ölébe ejtette és átölelte unokáját.
– Nagyikám, én is szepl?s vagyok, iszonyatosan fehér a b?röm, széles a csíp?m és görbe a lábam, én szép vagyok?
– Kicsim, te vagy a legszebb! Hidd el, azóta már én is beláttam, igaza volt az én Mária nénimnek.
2010. november 28.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.29. @ 11:14 :: Lénárt Anna
