– Ugyan nagymama! Hagyja már a sorsot!
– Nem hiszed, kislányom?
– Szerintem mindenki a maga életének a kovácsa. Els?sorban rajtam múlik, hogy mi lesz.
Az öregasszony csak mosolygott magában. Visszagondolt arra, amikor még ? volt fiatal. ? is fittyet hányt a világra, azt hitte, meg tudja váltani és minden csodás lesz. Tévedett.
– Elmesélek neked egy történetet. Tizenhat éves voltam, amikor mindez megesett. Nem mástól hallottam. A szomszédunkban lakott egy fiatal házaspár…
A fiatalasszony nagyon babonás volt. Állandóan jósn?höz járt. Tömött kacsát, füstölt sonkát, szalámit hordott neki a jóslásért cserébe. Az én anyám mindig szidta érte. Sokszor hallottam: „Te Borcsa, ne hordd el, azt a keveset is, ami nektek van, annak a kuruzslónak!” Fiatalok voltak, nem volt még gyermekük. Egyszer azzal jött haza a jósn?t?l, hogy azt jósolta neki, fia fog születni, aki három éves korában meg fog halni. Belefullad az udvaron lév? ásott kútba.
Sírt. Anyám próbálta nyugtatgatni. Mintha ma történt volna, emlékszem, leült a hokedlira és nagyon sokáig zokogott. Amikor végre sikerült megnyugodnia, halkan, szinte suttogva mondta:
– Állapotos vagyok.
Anyám arca megváltozott. Egy árny jelent meg rajta, amit azel?tt még sosem láttam. Hol a szomszédasszonyra, hol anyámra néztem. Gyereklány voltam, nem tudtam mi, de éreztem, történni fog valami.
Teltek a hónapok, és megszületett a Borcsa fia… Gyönyör? fiúcska volt. Még a gyermekágyat feküdte, amikor már azon rimánkodott a férjének, temessék be azt a kutat. Hol sírt, hol fenyeget?zött, hol könyörgött. A férje beletör?dött a felesége akaratába és betemette a kutat. Sokat zsörtöl?dött, hogy az állatok itatására a sarokról kell hordania a vizet, de a békesség kedvéért elfogadta. Anyámmal mikor beszéltek err?l, mindig káromkodott egyet, de anyám nyugtatta ?t.
A fiúcska szépen cseperedett. Sokat vigyáztam rá. Nagyon okos kisgyerek volt. A régi jóslat kezdett feledésbe merülni. A szomszédasszony nem ment többet jósn?höz. Közeledett a kisfiú harmadik születésnapja. A szomszédasszony átjött anyámhoz, izgatott volt. Elmondta, napok óta szorong, és csak most örül igazán, hogy betemették azt a kutat. Azóta a vezetékes vizet bekötötték hozzájuk, szinte els?ként a faluban. Megbeszélték az én kontómra, hogy én sütöm meg a tortát. Büszke voltam a csokis tortámra, boldogan vállaltam az elkészítését.
… és eljött a születésnap. Mindenki sürgött–forgott a konyhában. Készültek a finomabbnál, finomabb ételek. Még a f?városból is vártak vendégeket. A fiúcska az udvaron játszott. Hangosan utánozta a lónyerítést, lovagolt az apja által fából faragott lovon, ami abból állt, hogy egy lófejet söpr?nyélre szerelt. Nyitva volt a hátsó udvar ajtaja, ahová anyja soha nem engedte ki. Huncut gyermek egyenest elindult… Senki nem figyelt rá. A benti munka mindenkit lekötött.
Nem tudni mennyi id? telt el, nem lehetett hallani a fiúcska felszabadult kacagását. Az anyja a bejárati ajtóból kiáltott neki, de miután nem kapott választ, keresésére indult. Kedvesen szólogatta, benézett mindenhová, arra gondolt, elbújt, nem találta és ekkor meglátta a nyitott kertkaput… Egy pillanatra megtorpant… szaladt, félelmében sikított és meglátta… A betemetett kút helyén feküdt a fia, mintha csak aludna, kicsi karja a feje alatt… nem mozdult… zokogva rázta, szólongatta, de nem jött válasz… nem lélegzett…
A nagymama nézte az unokája arcát. Látta a meglepetést rajta, ahogy egy csepp könnyet kitörölt a szeméb?l. A sors fintora… , igaz, nem talált kutat, de három évet szánt egy gyermeknek. Az unoka szorosan átfogta a nagyanyja nyakát. Percek teltek el. Hallgattak.
– A sors – és kezet csókolt a nagyanyjának. – Nagymama kérdezhetek valamit?
Tudta, mit akar kérdezni az unokája. Megsimogatta a lány fejét és csak annyit mondott:
– Azóta sem sütöttem csokis tortát.
2010. szeptember 23.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.03. @ 12:11 :: Lénárt Anna
