Lénárt Anna : A sors

Ami a sors könyvében meg van írva…

 

 

– Ugyan nagymama! Hagyja már a sorsot!

– Nem hiszed, kislányom?

– Szerintem mindenki a maga életének a kovácsa. Els?sorban rajtam múlik, hogy mi lesz.

Az öregasszony csak mosolygott magában. Visszagondolt arra, amikor még ? volt fiatal. ? is fittyet hányt a világra, azt hitte, meg tudja váltani és minden csodás lesz. Tévedett.

– Elmesélek neked egy történetet. Tizenhat éves voltam, amikor mindez megesett. Nem mástól hallottam. A szomszédunkban lakott egy fiatal házaspár…  

A fiatalasszony nagyon babonás volt. Állandóan jósn?höz járt. Tömött kacsát, füstölt sonkát, szalámit hordott neki a jóslásért cserébe. Az én anyám mindig szidta érte. Sokszor hallottam: „Te Borcsa, ne hordd el, azt a keveset is, ami nektek van, annak a kuruzslónak!” Fiatalok voltak, nem volt még gyermekük. Egyszer azzal jött haza a jósn?t?l, hogy azt jósolta neki, fia fog születni, aki három éves korában meg fog halni. Belefullad az udvaron lév? ásott kútba.

Sírt. Anyám próbálta nyugtatgatni. Mintha ma történt volna, emlékszem, leült a hokedlira és nagyon sokáig zokogott. Amikor végre sikerült megnyugodnia, halkan, szinte suttogva mondta:

– Állapotos vagyok.

Anyám arca megváltozott. Egy árny jelent meg rajta, amit azel?tt még sosem láttam. Hol a szomszédasszonyra, hol anyámra néztem. Gyereklány voltam, nem tudtam mi, de éreztem, történni fog valami.  

Teltek a hónapok, és megszületett a Borcsa fia… Gyönyör? fiúcska volt. Még a gyermekágyat feküdte, amikor már azon rimánkodott a férjének, temessék be azt a kutat. Hol sírt, hol fenyeget?zött, hol könyörgött. A férje beletör?dött a felesége akaratába és betemette a kutat. Sokat zsörtöl?dött, hogy az állatok itatására a sarokról kell hordania a vizet, de a békesség kedvéért elfogadta. Anyámmal mikor beszéltek err?l, mindig káromkodott egyet, de anyám nyugtatta ?t.  

A fiúcska szépen cseperedett. Sokat vigyáztam rá. Nagyon okos kisgyerek volt. A régi jóslat kezdett feledésbe merülni. A szomszédasszony nem ment többet jósn?höz. Közeledett a kisfiú harmadik születésnapja. A szomszédasszony átjött anyámhoz, izgatott volt. Elmondta, napok óta szorong, és csak most örül igazán, hogy betemették azt a kutat. Azóta a vezetékes vizet bekötötték hozzájuk, szinte els?ként a faluban. Megbeszélték az én kontómra, hogy én sütöm meg a tortát. Büszke voltam a csokis tortámra, boldogan vállaltam az elkészítését.  

… és eljött a születésnap. Mindenki sürgött–forgott a konyhában. Készültek a finomabbnál, finomabb ételek. Még a f?városból is vártak vendégeket. A fiúcska az udvaron játszott. Hangosan utánozta a lónyerítést, lovagolt az apja által fából faragott lovon, ami abból állt, hogy egy lófejet söpr?nyélre szerelt. Nyitva volt a hátsó udvar ajtaja, ahová anyja soha nem engedte ki. Huncut gyermek egyenest elindult… Senki nem figyelt rá. A benti munka mindenkit lekötött.  

Nem tudni mennyi id? telt el, nem lehetett hallani a fiúcska felszabadult kacagását. Az anyja a bejárati ajtóból kiáltott neki, de miután nem kapott választ, keresésére indult. Kedvesen szólogatta, benézett mindenhová, arra gondolt, elbújt, nem találta és ekkor meglátta a nyitott kertkaput… Egy pillanatra megtorpant… szaladt, félelmében sikított és meglátta… A betemetett kút helyén feküdt a fia, mintha csak aludna, kicsi karja a feje alatt… nem mozdult… zokogva rázta, szólongatta, de nem jött válasz… nem lélegzett…  

A nagymama nézte az unokája arcát. Látta a meglepetést rajta, ahogy egy csepp könnyet kitörölt a szeméb?l. A sors fintora… , igaz, nem talált kutat, de három évet szánt egy gyermeknek. Az unoka szorosan átfogta a nagyanyja nyakát. Percek teltek el. Hallgattak.

– A sors – és kezet csókolt a nagyanyjának. – Nagymama kérdezhetek valamit?

Tudta, mit akar kérdezni az unokája. Megsimogatta a lány fejét és csak annyit mondott:

– Azóta sem sütöttem csokis tortát.

 

 2010. szeptember 23.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.11.03. @ 12:11 :: Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 140 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.