Józsa Mara : S. Szabó István

Dráma! Igen, a dráma, pontosabban egy drámapályázat kapcsán ismerkedtünk meg Istvánnal, s ha más hozadéka nem is lett volna e versenynek, akkor is nagyon sikeresnek mondanám – a magam szempontjából. *

 

 

Később egy fórumban beszélgettünk páran irodalomról, álmokról-tervekről, s közben egy picit megismertük az írások mögötti embert is.

Igen, egy picit…  a topicot meg bezárták nemrégiben… folytassuk a beszélgetést – itt!

J. M.: Bemelegítésképpen mondj kérlek, pár mondatot Magadról! Kezdjük ezzel: születtem…

 

Sz. I.: Budapesten születtem a múlt század derekán. Hu, jó régen volt. Szüleim munkásemberek. Testvérem nem volt, és óvoda sem. Fantasztikusan telt a kölökkorom. Ezt tán annak köszönhetem, hogy óvoda helyett anyám, illetve nagyanyám vigyázott rám. Nekem megadatott a sok barát, a nagy csavargások, a grundfoci, na és a sport. A sportnak köszönhetősen becsavarogtam országunkat és a nagyvilágot.

 

J. M.: Mit sportolsz?

 

Sz. I.: Kilenc éves korom óta vívok a mai napig. Többszörös Magyar Bajnok vagyok, a moszkvai előolimpia egyéni bronzérmese. A Budapesti Honvéd tőrcsapatával 1976-ban harmadikok voltunk a Bajnokcsapatok Európa Kupáján. 

 

J. M.: Gratulálok! És most?

 

Sz. I.: A sport szeretete a mai napig tart. Aktív, igazolt versenyzője vagyok a Kecskeméti Repülő és Vívó Sport Egyesületnek. Tíz napja jöttem haza Porecből, a Veterán Vívó Világbajnokságról, ahol a középmezőnyben végeztem.

 

J. M.: Család?

 

Sz. I.: Nős vagyok, öt gyermekem van, Kunszentmiklóson élek, és a városi bíróságon dolgozom.

 

J. M.: Mióta írsz?

 

Sz. I.: Az írás a másik, régi szenvedélyem. A hetvenes években, az akkori Népsport külsőse voltam. Amolyan tudósító. Ekkor kezdtem el rövid esszéket is írogatni, melyek először a kutyának sem kellettek. Aztán szép lassan ráéreztem az ízére, arra, hogy mit is szeretnek a szerkesztők. Onnan kezdve könnyebb dolgom volt. Nem könnyű, csak könnyebb. Ez egy nehéz szakma, rengeteg buktatóval. Egyébként a Magyar Újságírók Közösségének vagyok a tagja. 

 

J. M.: Miért kezdtél el írni? Mi inspirál?

 

Sz. I.: Hogy közöljem a gondolataimat, véleményemet. Van miről, hála az égnek. Örökké nyugtalan – bár ez kívülről nem látszik – véleményformálásra kész ember vagyok. Ki is mondom, ami sokszor nem jó. Ezt persze már megtanultam. Úgyhogy leírom, formálom, dolgozom rajta. Rájöttem, hogy az alaposan átgondolt, jól megformált mondatok hatásosabbak, mint a hírtelen, csípőből odamondottak. 

 

J. M.: Mi a célod az írással?

 

Sz. I.: Gondolat és véleményközlés. Apró vagy épp nagyobb emberi hibák bemutatása, és nem utolsó sorban a nevettetés. Azt vallom, ha meg tudsz nevettetni néhány embert, már megérte neki ülni és megírni. Azt hiszem, ez azért van, mert úgy gondolom, nevettetni nehezebb – és egyre nehezebb ebben a szar világban – mint megríkatni.

  

J. M.: Hogyan fogadja a környezeted, hogy írsz? A lakóhelyeden tudnak erről? És a családtagjaid? Támogatnak, kapsz segítséget tőlük?

 

Sz. I.: Tudnak róla, nincs mit titkolnom. Főleg úgy, hogy sok mindent írok. Novellát éppúgy, mint könyvet, tévéműsort, újságcikket, vagy épp a kislányomnak mesejátékot az iskolába. Segíteni a feleségem szokott. Ő a lektorom.

 

J. M.: Mesélj a munkamódszeredről! Van valami kabalád, bogarad, valami kis hókusz-pókusz?

 

Sz. I.: Kabala, bogár, hókusz-pókusz nincs. Meló van, főleg akkor, ha határidős a feladat. Gondolok itt a két állandó munkámra – Gálvölgyi só, Móricka viccújság, Pali bátyám rovata. – Itt le kell ülni, és keményen odakoncentrálva megírni. A Pali bátyám könnyebb. Ez kéthetente jelenik meg, és aktuál-politikai kérdéseket boncolgat, amolyan S. Szabósan. A só sokkal nehezebb, mivel ott nincs kiinduló pont. Illetve a szokásos. Nem tréfálkozunk a politikával, a vallással, a kisebbséggel, és minden egyéb olyannal, amelyekről általában a hétköznapi viccek szólnak. Csak ki kell találni, meg kell írni, és bele kell tenni abba az átkozott forgatókönyvbe, amit annyira utálok. Na, mindegy. Jól fizet, és kész.

 

J. M.: Mi eddigi legnagyobb sikered? Hogyan hatott rád és a további munkásságodra?

 

Sz. I.: Nem tudom, mit nevezünk sikernek, és azt hiszem nem is nagyon érdekel. Teszem a dolgomat, és örülök, ha olvasnak. Eddig négy könyvet jegyzek – mind magánkiadás, és mind elfogyott! Írásaim olvashatók néhány antológiában is. – A fent felsoroltakon kívül tagja vagyok jó néhány irodalmi portálnak – 7 Torony, Tollal, Virtus, Túlpart, Webreporter, és van természetesen saját irodalmi és közéleti folyóiratom is, Pipafüst néven.

 

J. M.: Drámával kezdtem, nem véletlenül! Van egy darabod, a Hangok. Ahogy olvastam, olyan érzésem volt, hogy a színpadon kikocsonyásodik a borzalom. Miért írtad ezt a darabot? Van valóságalapja?

 

Sz. I.: Valóságalapja annyi, hogy felháborít az egyre többször előforduló családon belüli erőszak és a csecsemőgyilkosság. Hála az égnek, a környezetemben még nem fordult elő hasonló eset, így elég nehéz volt magam beleképzelni a főszereplő sorsába, gondolatmenetébe. Nem tudom, sikerült-e. Ha igen, annak örülök.

   Monodrámának írtam, hiába több szereplős. A címéből is lejön, hogy a hangok a főszereplő – egyetlen szereplő – agyában szólalnak meg. Színházban ez úgy lenne megoldható, hogy csak a főszereplő lenne a színpadon, a többi hangfelvételről szólna.

 

J. M.: Lenne… szólna… Mi lett a darab sorsa?

 

Sz. I.: Eddig bejelentkezett két fiatal színésznő, hogy szívesen eljátszaná, aztán ebben is maradt a dolog. Egyikük pénzhiány miatt lépett vissza, a másik pedig nem talált neki befogadó helyet. Pedig ingyen adtam volna a darabot, csak a bevételből kértem volna minimális jogdíjat.

 

J. M.: Másik műved, amelyről kérdeznélek, a Nekünk a Balaton… Olyan erősek a karakterek, hogy úgy gondolom, nem lehetnek valósak. Érdekelne, hogy – érzésemmel ellentétben – élő emberekről mintáztad-e a hőseidet, vagy az írói fantázia teremtette őket?

 

Sz. I.: A Balaton szereplői mind a fantázia szülöttei. Ahogy a története is. Azért annyira erős a szöveg, azért annyira pofátlan, hogy teljesen elkülönüljön a végkifejlett tragédiától. Ha végig szomorún, úgymond előrevetítve a véget írom meg, szerintem nem durran akkorát. Egyébként is. Szeretek nevettetni, még akkor is, ha én már tudom a szomorú véget.

 

J. M.: Van-e példaképed, István?

 

Sz. I.: Példaképem nincs.

 

J. M.: Akkor mondjuk úgy: kinek a művészete van rád hatással?

 

Sz. I.: Kölökkoromban nagyon szerettem a vadászírókat. Kittenbergert, Molnárt, Széchenyit, na és az indián „szakértőket”. Coopert, Karl Mayt, Hosszú Tollat. Aztán „belezúgtam” Rejtőbe és Hemingwaybe. És persze ott voltak a nagy magyar klasszikusok. Jókai, Móricz, Gárdonyi. Nagy kedvencem az Egri csillagok, a Kőszívű ember fiai, valamint Herman Wouktól a Hajsza. 

 

J. M.: Mik a vágyaid? Emberként… Íróként…

 

Sz. I.: Semmi. Azt hiszem teljes életet élek, megtaláltam a helyem. Abból már megjöttem, hogy a könyvkiadókhoz kilincseljek, hátha kiadnak tőlem valamit. Frászt! Elegem lett – ennek már tízen éve – a sok „majd én megmondom mi a jó” főszerkesztőből. Ők is csak tucat emberek, bár teljesen mást képzelnek magukról. Rengeteg tehetséges írót ismerek, és nem jutnak semmire, mert nem engedik a tűz közelébe őket. Felesleges akár csak tíz percet is elpocsékolni az életünkből holmi szerkesztőcskékre.

 

J. M.: Ahogy hallgatlak, úgy tűnik, elégedett ember vagy.             

 

Sz. I.: Abszolút elégedett és boldog ember vagyok. Mindezt köszönhetem a családomnak, a sportnak, na és természetesen az írásnak.

 

J. M.: Kapsz visszajelzést az olvasóidtól?

 

Sz. I.: Igen. Az összes kiadott könyvem szinte percek alatt elfogyott. Ez szerintem jelent valami jót, nem? Vagy a másik „élményem”. Van egy olvasóm a Mórickában, aki azt kérte, hogy díszpéldányban, bőrkötésben készíttessem el neki az eddig megjelent négy könyvemet, dedikálva. Aztán ott vannak a tévéműsorok, melyekben eddig dolgoztam, és tudom, hogy nagy a nézettségük. – Gálvölgyi, Szeszélyes, Bajor kabaré, Nyolc mesterlövész, Citrom, Bruhaha, stb. – A Mórickát például kéthetente ötvenezren olvassák, és onnan is sok visszajelzést kapok. Sokan azt írják, csak miattam veszik a lapot. Ez persze jó érzéssel tölt el, és inspirál a további munkára. Vagy mikor látom, hogy a Gálvölgyi só nézettsége eléri a másfél milliót. Vagy ott a legújabb! Nemrég tudtam meg – Petra lányomtól -, hogy valaki kutakodott utánam, és feltette a Wikipédiára. Mint írót, újságírót. Szóval, ezek jó dolgok. Fantasztikusak!

 

J. M.: Mit üzensz a kezdő írótársaknak?

 

Sz. I.: Soha nem feladni!!! Ha rossz az a kritika, akkor sem. Meg kell szűrni azt a véleményt. Ha úgy látják, valóban segíteni akar, segítőszándékú, akkor meg kell fogadni. Tudom, ez a legnehezebb, mert sok az irigy, „csak beszólok neki” kritika. 

 

J. M.: István, sokat megtudtam Rólad ebben a „beszélgetésben”, köszönöm a lehetőséget.

 

Mit is mondhatnék végezetül?

Úgy elmennék egy premierre, István!

 

Két hét múlva: Avi Ben Giora

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 114 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.