Szilágyi Hajni - Lumen : Idő

 

 

Idő. Tér. Ma, holnap, holnapután. Egy hét, két hónap, száz év. Visszavonhatatlan, és megismételhetetlen viszonyban vagyunk az idővel. Hús-vér emlékek, jelenek, hidak, utak, mosolyok, könnyek és vágyak között éljük, és tartjuk az életnyi pillérjeinket.

állandó rohanás, reggelből ki, estébe be, és néha észre sem vesszük, hogy se ajtó, se ablak, csak valami magas falnak mondott képzelet vesz körül, ami vagy leomlik, vagy egyre nagyobb lesz. Nem mi döntünk. Macska-egér játék, ahol a szerepek ki vannak osztva előre, és közönség nélkül is ugyanúgy lefut a mű.

Bár itt inkább kishalálok vannak, de ezek sokkal fájdalmasabbak, mintha a célkeresztet a szívre rajzolnák, és egy sóhaj, egy üvöltés, és vége.  

 

Ezt végig kell csinálni. Csendben zajongni, zajban csendelni.  

 

A nő órák óta próbálja lelépni a lakás összes bejárható útvonalát. Nem szereti ezeket a napokat. Ráadásul itt a szeret, nem szeret kifejezés már túl banális, inkább a gyűlöl szó lenne a legmegfelelőbb, de tartania kell magát. Még nagyon sokáig.

Kék szoknya, fehér póló. Egy zokni, két zokni. Játszóruha, ünnepi nadrág. Hangosan számol, mint akinek az élete múlna rajta, egy végtelen időben, idegen városban történő bokszmeccs alatt, ahol riasztó árnyként nehezedik rá a múlt, az emlék megkövült pillanata. Pedig csak azt számolgatja, hány napba sűrűsödik a hiány, benne, körülötte, akikért érdemes élni, akikért bármit megtenne, és meg is tesz. Ilyenkor begörcsöl a gyomra, képek villannak elő, szépek, jók, rosszak, fájdalmasak. Keveredik a jelen a múlttal. A jövő mintha meg sem akarna születni, csak ez a toporgás az idő tört pillanatában, s a jelen játszva hal meg.  

 

Kellenek az emlékek, de nem ilyen áron. Az emlékek a múlt rajzolt képei, és néha tükörképei. De ezek az emlékek elmosódott foltok egy szétszaggatott rongyon.  

 

A nap elhagyja az égboltot. Az idő kegyetlen lassúsággal vánszorog. A nő fáradt szemekkel nézi a lemenő nap fényétől vörösből rózsaszínbe, majd szürkébe úszkáló kicsiny felhőket. Hatalmas űr van benne. Már csak egy nap, és újra hangos lesz a ház. Már csak egy nap és fellélegezhet. De most még szorítja a várakozás. Fuldoklik tőle, mert úgy érzi egy mocskos játék egyik szereplője lett, és most elárulták. Mindazt kifordították belőle, amire oly annyira vigyázott, féltett, óvott. Ha valaki most a nő szívéhez tenné a fülét, olyan érzése lenne, mintha egy vihar utáni, síró tenger utolsó hullámcsapásait hallaná.

Harcol önmagával, harcol a világgal, az álmaival, szavakat kiált az éjszakába. Lopna is, ha kellene, ha lehetne, vagy csalná az életet, de fent az éhes istenek tort ülnek élete felett. Nem kérdeznek, csak álmairól ítélkeznek. Pedig az álmok nem hazudnak. Elvisznek valamerre, és ha kell tovább álmodnak. A valóság viszont fájdalmas. Jelene örökké változó végpontok közt pulzál. Reggelre ébredés, éjbe fekvés. Ilyenkor nem hagyják piheni a gondolatok. A miértek egyre erősebbek lesznek, a hogyanok egyre messzebb tűnnek. Nincsenek válaszok, pedig sokszor feltette a kérdést – Miért ők? Miért én? Miért mi?

Csak belülről sír, nem mondja, nem mutatja. Nem akarja saját keresztjét más vállára tenni. A pillérek még állnak, még van miért, van kikért tartani.

A szilánkokra tört homokórában a múlt némán vesztegel, a ma tegnappá és holnappá formálódik. Az élet vajúdása lehetne mennyei fájdalom is, de amikor a lélek újra szüli önmagát, meghal egy pillanatra az, ami volt, és hiába a kékre festett álomvilág, a festék lassan újra szürkére kopik, és a tükörbe néző arcnak az idő nem hazudik.

átkozott minden nap, ami háta mögé csúszott. Gyilkos minden kimondott szó, amit elé dobtak. Nincs kapaszkodó. Ebben a harcban már rég nincsenek győztesek, nincsenek vesztesek. Csak árulók.

Benne él az időben, és a felejtés gödrébe temeti lelkét. Fal, fal, fal, és egy újabb fal. Kiszögelt, fáradt emlékek. Lehunyja szemét, és hallja, ahogy a hajnal széthasítja az égboltot.

Gyerekkorában sokszor elképzelte milyen is lehet a felhők feletti világ, ahol az apja jár. Azt hitte minden hófehér, mesés, és csak boldogság létezik, és angyalok; de mára már tudja a napfénnyel együtt ott az árnyék is, és a csodák, a titkok csak akkor tárulnak fel, amikor az elme a végét járja. Jó lenne egy köztes állapotba kerülni, valamiféle burokba, hogy bármikor képes legyen kiállni, ha harcra hívja a keserű valóság.  

 

Napfelkelték és naplementék hangtalan, szabálytalan ritmusa szerint él. Lehunyt szemű álmokra hajtogatja a tegnapokat. Estére szótlan várakozás váltja fel a reményt. Rendezgeti a polcokat, nyitogatja az üres fiókokat. Keres, kutat.

De álmaiban még a mennyekig ér az ég, és a föld csak egy apró maszatolás a világegyetemben.

Mindig ugyanazok az álmok. Egy sivatag kellős közepén áll, sehol egy ember, sehol egy forrás, egy fa. Körös-körül végtelen homoktenger, messzire tekintű néma sík, és a könyörtelen ítélet, hogy bármi áron is, de át kell menni étlen, szomjan, csupaszon, mezítláb a forró homokon. át a túloldalra. Az ismeretlenbe. Nincs kegyelem. Pedig tudja ott sem lesz könnyebb, egyszerűbb, jobb, talán csak a süppedő homok tűnik el lassan, és nyirkos, apró kavicsok, hegyek, szakadékok kerülnek a helyére. De ott is menni kell tovább egyedül, mezítelenül, és más reménye nem marad, csak az, hogy képes még felállni, elindulni, lépni. Már nem is a boldogság a cél, hanem maga az út, hogy végigmenjen ott, ami számára elrendeltetett. élni. Túlélni.

 

Nyílik az ajtó. Mintha évek teltek volna el. Pedig még csak negyvennyolc rovátkát vésett az idő a jelen számlapján. Az élet labirintusában haladva az ilyen várakozások a leghosszabbak, de a megérkezések a legtisztábbak, titkuk az örök remény. Az őrjöngő, tehetetlen reménytelenséget szelídítik meg ezek a legemberibb, legártatlanabb, legszentebb, legőszintébb gyermeki ölelések.

A nő maga köré fonja lelküket. Szíve olyan, mint egy láncra vert éhes vad, de már nem fél, már benne van a teljességben, és ilyenkor nincsenek hiányok, koldusnapok, nincs idő, csak azok a sóhajnyi szépek. Az örökszépek.

Ezeket a pillanatokat nem lehet hazudni.

Mert mindig halunk valahol, és születünk újra. Nincs száma ezeknek a rítusoknak. élünk, vagy lélegzünk, lélegzünk és élünk. élünk. Lélegzünk. Indulunk. érkezünk. A szerep adott. A monológ kész, de nem mindegy, hogy a világ deszkájára milyen lélekkel, szívvel lépünk, amikor felelőssé válunk az életünkből fakadó életekért.

 

és ezt végig kell csinálni, napfelkeltétől napnyugtáig.

Csendben zajongni, zajban csendelni.

értük. Mindörökké.

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"