http://www.youtube.com/watch?v=XhJo7aljnQg&feature=related
Már megint itt az északi szél, testem körül acsarkodnak az áramlatok, de én csak állok egymagamban, szemben velem ez a függőhíd túl keskeny. A híd alatt, roppant mélyen folyó hulláma kavarog, illata megpaskolja arcomat. Kezemhez valamilyen kötél tapad, a lábam előtt pedig indával erősített korhadt fadeszkák egymásutánjai, vészjóslóan néznek rám, és azt súgják: „gyere már, át kell kelned!”.
Nem tudom, hogy kerültem ide, ez nem az én életem, a híd túloldalán mintha őserdő lenne, minden olyan átláthatatlan és zavaros.
Igaz, itt meg állandóan fúj a szél, hajamat borzolja, de remélem, egyszer majd kisimítod szememből tincseimet.
Bár nem tudom, eljössz-e valaha, mert az ember nem azért megy el örökre valahonnan, hogy aztán visszamenjen.
Át kellene kelnem a hídon, de kezemen végigszalad egy remegés, görcsösen markolom a kötelet, mintha te volnál. Félek elengedni, reszketek, s belegondolni sem merek, ha átkelnék, akkor többet talán gondolni sem gondolhatnék rád.
Talán mégis meg kellene próbálnom, vagy talán az lenne a legjobb, ha leszakadna alattam a híd, és magába fogadna a végtelen mélység.
Nem tudom, semmit sem tudok, csupán azt, hogy itt toporgok szüntelen, és hajamba kap az északi szél…
Legutóbbi módosítás: 2010.11.17. @ 17:17 :: Gyarmati Gábor