Sonkoly Éva : Emlék-könnyek

A napot meg sem jegyezte, már nem fontos… *

Lassan virradt. A kis ablak átszűrte a reggeli sugarat. Péter nézte a penészes falat, figurákat látott a képzelete. Rajzokat. Ahogy változott a fény, a képek is úgy alakultak. Mozgalmas képek voltak a közelmúltból, szinte megelevenedtek. Szeretett volna papírt, grafitot, mint a nyáron ott, Szentendrén.

Rajzot tanult. Tanulás? Sok beszélgetés volt az. Közben egymás munkáját nézték, tanácsokat kapott a forma, a kontúr, fény, árnyék összhangjáról. Boldogan dolgozott, javított, újra kezdte, amíg valaki csendben megállt a háta mögött, nézte a munkáját. Akkor tudta, jól sikerült, szinte hibátlan.

Aztán az esti beszélgetések halkan, abban a kis presszóban, a Duna partján. Álmok egy másik, jobb világról, ahol szabadon lehet élni, alkotni. Szállt a képzeletük. Amilyen tág volt akkor a képzelet, olyan szűkre szabta most az élet.

Hirtelen nyílt az ajtó. Bilincs kattant. Keskeny folyosó. Kapu. Csukott kocsi. Kiszállás. Lépcsősor. Tárgyalóterem.

Állt a bíró előtt.

— A Magyar Népköztársaság nevében…  

Mosolyog magában. Hiszen nem is érti… Hosszú felsorolás következik. Barátok neve, utcáké…ahol naponta járt, amelyek közt nemrég annyi halott…megborzongott.

— …Kötél általi halálra ítélem!

Hazaárulás? Elméje lassan szétszedte a szavakat. Haza? Otthonára gondolt. Szüleire, akik mindig óvták, ne beszéljen senkinek a családról, a régi címeket el kell felejteni! Kinéz az ablakon. Egy faágon hintázik az utolsó levél, sápadt őszi színnel. Vékony ág, mint nagyapa pergamenszerű keze imára kulcsolva tavaly, temetése előtt a koporsóban. Redőin látta az egész életét. Élet… életek? Sok embert látott meghalni az elmúlt hetekben.

— Azonnal végre hajtandó! — csattant az utolsó mondat.

— Megértette?

A bíróra nézett, csendben. Tudta, nem vár választ. Oldalra tekintett, a bíró asztalán megállt a szeme a naptáron: 1956. november… a napot meg sem jegyezte, már nem fontos…

Megfordult. Siettették. Alig tudott lépni kitaposott bakancsában… A fűzőt elvették még az első napon.

 

Legutóbbi módosítás: 2010.10.22. @ 13:37 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 580 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"