Sonkoly Éva : A föld megőszült

Szavak… *

 

Október 6. Arad…

a szavak mit se mondanak.

Nézem a képet, tolakodnak

régi emlékek…

 

Thorma János festménye, amely ha épp nincs vándorúton, valahol kiállításon, akkor szülővárosom múzeumában látható.

   Amikor először megpillantottam, talán hat éves lehettem. Ködös, nyirkos októberi délután volt. A kép hatalmasnak látszott. A történetet hallottam már, a látvány elborzasztott. Halált leheltek a falak. Szerettem volna kitekinteni az ablakon, de nem tudtam. A magas ablakpárkány elérhetetlennek tűnt. Szemem fogva tartotta a fénypásztázta festmény, csend volt a képek közt.

   Tudtam — tudatlan gyermekfejjel — a Szózat szövegét. Iskolában alig kellett már tanulnom. Később, évek múltán, mikor hallottam a sorokat:

“Ez a föld melyen annyiszor apáid vére folyt…”, feltűnt képzeletemben a képpel való első találkozás. Akasztás, főbelövés, megtorlás.

   Mennyit olvastam róluk később… Csatákat, térképet néztem, ha nem volt részletes rajz magam készítettem. Lassan megismertem sok mozzanatát a dicső múltnak. Történészek írják, másként nem lehetett. Tudom, értem. Katonai érdemeket szerzett, felnőtt emberek mégis megpróbálták a lehetetlent. Kaszás-lándzsás, lőfegyverrel alig rendelkező alakulatok szálltak szembe sokszoros túlerővel. Egyetlen szóért: szabadság!

   A régi vereséget követően alig volt család ahol nem gyászoltak azután, mikor a fegyvereket gúlába rakták…

 

 

“Most tél van és csend és hó és halál,

A föld megőszült (…)

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat veszen,

Virágok bársonyába öltözik.

Üvegszemén a fagy fölengedend,

S illattal elkendőzött arcain

Jókedvet és ifjuságot hazud,

Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,

Hová tevén boldogtalan fiait?”

Vörösmarty Mihály

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"