Kovács Lilla Katalin : Miért?

Még szép, hogy megígértem Péternek és a gyerekeknek, hogy soha többé nem fogok inni!
Akkoriban már bárkinek bármit megígértem volna.*

Épp most ütötte el az óra a tízet, mindjárt éjfél.

Vajon Ilka mit csinál az Intézetben? Talán a TV–t nézi a szobájában, de az is lehet, hogy lement a többiek közé a társalgóba, beszélgetnek, nevetgélnek, elvégre Szilveszter van. Nem, nem hiszem, hogy Ilka nevetgél.

Milyen vidám lány volt pedig, amikor megismerkedtünk! Legelőször a nevetését hallottam meg, csak azután láttam meg őt magát. A medence szélén ült a barátnőivel és hátravetett fejjel kacagott. Rögtön megtetszett. Délután már együtt ballagtunk hazafelé a strandról, Ilka vállán zöld gyékényszatyor lógott és jóízűen nyalogatta a fagylaltot, amit a kijáratnál vettem. A nyár hátralevő részében elválaszthatatlanok lettünk. Ősszel aztán visszament az iskolába, ahol óvónőnek tanult. Nehéz lett volna minden nap hazajárnia, ezért kollégiumban lakott, így szinte csak havonta egyszer találkozhattunk. Annyi levelet, mint azokban a hónapokban kaptam és írtam, azelőtt elképzelni sem tudtam volna. Egy nap aztán nem bírtam tovább, motorra ültem és két óra múlva már a kollégium vasrácsos kapuja előtt ácsorogtam. Ilka szinte repült felém és a nyakamba ugrott. A délutánt a Berettyó partján töltöttük. Abban az évben kevés eső esett, a folyó medrében alig volt víz. Megfogtuk egymás kezét, nagy lendületet vettünk és átugrottuk a Berettyót. Ilka kacagott, átölelt és azt kiáltotta:

– Nincs a világon semmi, amit mi ketten meg ne tudnánk tenni, hiszen még egy folyón is képesek vagyunk átugrani együtt!

Miután leérettségizett összeházasodtunk.

A tv–ben valami vidám filmet adnak, eddig még egy szót sem értettem belőle, nem is értem minek nézem. Rá kellene gyújtani. Hova tettem a pipámat?

 

Édes istenem mindjárt szétszakad a fejem! Gabi a huszonkettes szobából teljes hangerővel kiabál a folyosón: „Ilkaaaa! Jössz már?” Mintha én süket lennék! Jövök már, jövök! Semmi kedvem az egészhez, de lemegyek, mert figyelik az embert, és ha kimaradok, a közös programokból azonnal rám szabadítják a pszichológust. Péter azt hiszi, ha lélekbúvárok kezére ad, akkor minden probléma megoldódik. Még hogy pszichológus! Ugyan mit tudnak a pszichológusok?

 Műsor lesz tizenegytől. Hetek óta erre készülnek, engem is hívtak, de nem állok be közéjük. Régen az óvodában, a gyerekek között bármit eljátszottam, amikor a kolléganőkkel báboztunk vagy mesét adtunk elő, de az más volt. Az egy másik világ volt… az egy másik élet volt. Tulajdonképpen AZ volt az élet… ez a mostani… na, itt vagyok már, lássuk azt a híres műsort! Ugyan min nevetnek a többiek? Hogyan lehetnek ilyen vidámak, hiszen csak rájuk kell nézni… Persze, nekem is lehetne jó kedvem, tudnám is a módját… meglátjuk sikerül–e?  Délután kinéztem az ablakon és láttam a ládákat, amelyeket a konyhába vittek be.

Most tapsolni kell, hát akkor tapsoljunk.

Ki következik? Klárika a tízesből. Édes istenem, csak nem énekelni fog? Na, én megyek! Felkeresem a konyhát. Most úgyis mindenki Klárikára figyel.

Hál’ istennek teljesen üres a folyosó.

 

Tudom, hogy én vagyok a hibás, akkor is, ha senki nem hibáztat. Péter nagyon rendes ember és mindig jó férje volt Ilkának, de rengeteget dolgozott. Nekem, az anyjának kellett volna észrevennem, hogy baj van a kislányommal! Nem is értem, hogyan történhetett meg ez a borzasztó dolog? Vak voltam, vagy csak a homokba dugtam a fejem? Mindegy ma már. Csak a két gyerek, azokkal mi lesz?  Gábor érettségi előtt áll, Máté még csak most kezdte a középiskolát, mindkettőnek szüksége lenne az anyjára. Hiába minden igyekezetem én nem tudom őt helyettesíteni!

 

Sosem lesz vége ennek az éjszakának, bárcsak már itt lenne az éjfél és mehetnék a szobámba! Gábor jól járt, meghívták az osztálytársai egy buliba, azóta javában csajozik. Mondta is, hogy ott lesz az a helyes szőke lány a harmadikból, aki már régóta tetszik neki. Persze én még nem mehetek sehova, majd talán csak két év múlva. Azt mondta Apa, hogy Gábort is olyan idősen engedték el először. Így aztán punnyadhatok itthon a tv előtt. Nagyinak is másutt jár az esze, látom rajta, hogy fogalma sincs milyen adást néz. Apa megint felállt, a pipáját keresi, őt sem érdekli a műsor. Látom a szemén, hogy szomorú, talán Anyára gondol megint, arra a borzasztóan sikerült karácsonyi látogatásra. Most kimegy az erkélyre, hogy ne füstölje be a szobát. Ha Anya itthon lenne, rászólna, hogy ne menjen ki egy szál ingben. Tulajdonképpen én is utána vihetem a pulóverét, legalább csinálok valami értelmeset.

 

Szokatlan az üres folyosó. Sehol senki, semmi nesz, csak a kerekesszék surrogása hallatszik. Sárika, a takarítónő mielőtt hazament a férjéhez, meg a gyerekeihez biztosan felmosta a WC–t, érződik a fertőtlenítőszer csípős szaga. Férj… gyerekek… Otthon a háznak más illata volt. Péter pipadohánya belengte a szobákat. Télen a kandallóban ropogó tűz illata, nyáron a nyitott ablakon beáramló virágillat. Otthon…

Tulajdonképpen, ha most visszagondol a Péterrel töltött évekre, akkor rá kell jönnie, hogy boldogok voltak.  A kis lakás, amit közösen vásároltak, aztán Gábor, majd három év múlva Máté születése, a munka az óvodában, a közös esti séták. Jó volt együtt. Sokáig jó volt. Talán a vállalkozással kezdődött minden. Fordult egyet a történelem kereke, új lehetőségek adódtak, és Péter kihasználta ezeket a lehetőségeket. Kamionokat vásárolt és a szállítmányozási vállalat gyorsan fellendült. Hamarosan anyagilag is kezdtek fellégezni. Olyannyira, hogy Péter rábeszélte, ne dolgozzon tovább az óvodában. 

– Azért a kevés pénzért nem érdemes – érvelt a férje – hidd el szívem, a gyerekeknek is jobb lesz, ha itthon leszel velük!

Gyönyörű kertes házat vásároltak, évente kétszer külföldre mentek nyaralni. Akkor látta először a tengert, akkor aludt először szállodában. Csodálatos volt Péterrel utazgatni, ám a hétköznapok megváltoztak. Péternek rengeteg dolga volt. Éjt nappallá téve, tárgyalt, intézkedett, utazgatott, szinte vendéggé vált a saját otthonában. Amikor végre ajándékokkal megrakodva hazatért az utakról, akkor sem otthon üldögélt, hanem egyik fogadásról a másikra cipelte őt, ahol unalmas üzleti megbeszéléseket folytatott unalmas üzletemberek társaságában. Ő meg csak ténfergett, ismeretlen feleségekkel próbált beszélgetni, majd végül beült az egyik sarokba egy páfrány vagy egy festmény alá és egyik pohár pezsgőt itta a másik után. Mire Péter előkerült a tárgyalásból már jó kedve volt, kuncogva kapaszkodott férje karjába, hogy ne vegyék észre bizonytalan járását. Aztán Péter újra elutazott, a gyerekek reggelente elmentek az iskolába, a szakácsnő – akit a férje nemrég vett fel, hogy őt kímélje – hozzákezdett az ebédfőzéshez. Bejárónő takarította a szobákat, ő pedig tanácstalanul és tétlenül ténfergett a csodálatos házban. Végül leült a tv elé kezében egy pohár vodka–naranccsal. Igen. Akkor kezdődött.

 

Azt, hogy Anya megváltozott tulajdonképpen Gábor vette észre. Egy nap kosárlabdázás közben megállt és a feje fölé lendített labdát a kosár helyett a földre dobta. A kockakövön pattogó labdát figyelte és nem nézett rám, amikor megkérdezte:

– Máté, feltűnt neked, hogy mostanában Anya milyen sokat alszik napközben? A múltkor meg, amikor lyukas óra alatt hazajöttem, a tv előtt találtam és egy félig üres vodkás üveg volt mellette. Nagyon zavarba jött. Azt magyarázta, hogy fájt a foga és úgy gondolta jobban lesz, ha egy kis vodkával öblögeti. Nem tetszik ez nekem Máté! Ma este beszélek Apával.

Nagyon furcsának éreztem, amit Gábor mondott. Miért ne alhatna napközben Anya egy kicsit?! Arról meg senki nem tehet, ha fáj a foga. Csak nem gondolja Gábor, hogy Anya inni szokott?!

 Néhány nap múlva Apa szólt Gábornak és nekem, hogy menjünk le a nappaliba. Anya az öblös óarany színű fotel mélyén kuporgott, Apa mögötte állt, a vállára tette a kezét, úgy vártak bennünket.

 

Még szép, hogy megígértem Péternek és a gyerekeknek, hogy soha többé nem fogok inni!

– Nem ittam én olyan sokat Gáborkám – mondtam a nagyfiamnak ugyanazt, mint Péternek –, de ezután még ennyit sem fogok, úgy fogunk élni, mint azelőtt.

Nagy őszinte szemekkel néztem a családomra. Akkoriban már bárkinek bármit megígértem volna, csak hagyjon békén, csak nyugodtan megihassam a napi adagomat és elmerülhessek a zsibbasztó, kellemes, vidám mámorban.

Péter – bár megérezte a veszélyt – elhitte, amit mondtam neki. Nem is volt oka arra, hogy ne higgyen nekem, soha azelőtt nem hazudtam még neki. Elhatároztam, hogy ezek után sokkal óvatosabb leszek. Természetesen, amikor Péter otthon volt egyetlen kortyot sem ittam. Régebben annak örültem, ha együtt lehettünk, most alig bírtam kivárni, hogy végre elutazzon, és akkor… Esténként kezdtem el inni az ágyban, aztán rögtön ébredés után máris felhajtottam egy pohár vodkát, hogy a sóvárgó hiányérzet elmúljon. Reggeli után újabb poharak következtek, de csak tíz óráig, hogy mire a fiúk hazajönnek, már elmúljon a mámor. Néhány hónap múlva azonban már ez is kevés volt. Délutánonként elmentem otthonról, hogy szabaduljak a fiúk nyomasztó felügyeletétől. Mert figyeltek, ezt minden percben éreztem! Mennyit hazudtam nekik! Sokszor már azt sem tudtam, mit találjak ki, hogy hova megyek?!

Aha, szóval itt van a pezsgő, amivel éjfélkor koccintani fognak az újévre azok a boldogok, akik ihatnak alkoholt! Persze az én poharamba most is csak gyümölcslé fog kerülni, mint karácsonykor. Azt meg, hogy most kiveszek a ládából egy üveget, talán senki nem fogja észrevenni. Gyorsan, gyorsan, nehogy meglássanak és elvegyék!

 

Én elhittem, amit Anya ígért és egyetlen pillanatig sem kételkedtem a szavában. Természetesen tudtam, hogy nők is lehetnek alkoholisták, filmekben nemegyszer láttam részegen fetrengő lányokat, sőt egyszer a parkban is egy kopott ruhájú kócos asszonyt, aki az egyik bokor alatt üldögélt, zavaros szemmel, előre–hátra imbolyogva.

De az én anyukám annyira más volt, mint azok a lezüllött nőszemélyek! Anyukám olyan szép és kedves, meg jó humorú, jó illatú volt mindig. Még a gondolatot is nevetségesnek találtam, hogy esetleg alkoholista lenne.  Egészen addig az estéig…

Október volt. A falevelek ázottan hevertek az utcán. Gábor cipője talpán kerülhetett be néhány a dohánybarna szőnyegre, amikor nagy lendülettel kivágva az ajtót berohant a nappaliba. Nem tudtam elképzelni mi történhetett, hiszen csak egy órával azelőtt ment el otthonról? Hosszasan készülődött, kétszer is inget cserélt, meg edzőcipőt, mire úgy érezte, megfelel az öltözete az esti szórakozáshoz.

– A Kék Hullám presszóba megyünk a haverokkal, a kéziseknek lesz ott bulija – mondta Anyának. Apa nem volt otthon, Hollandiában tárgyalt valamiféle fagyasztott zöldségek szállításával kapcsolatban. Miután Gábor elment leültünk Anyával a nappaliban a TV elé. Emlékszem a tengeri sünök életéről vetítettek egy természetfilmet. Mindig szerettem Anyával tévézni. Ilyenkor fél füllel, fél szemmel figyeltünk csak a képernyőre, közben meg jókat beszélgettünk mindarról, ami a látottak alapján eszünkbe jutott. Aznap este Anyát nem igazán kötötte le a tengeri sünök kalandosnak valóban nem mondható élete. Többször az órájára nézett és kétszer is megkérdezte, hogy nem vagyok–e még álmos?

 Majd – bár még alig múl kilenc óra – kijelentette, hogy fáradtnak érzi magát. Elmegy lefeküdni. Ebben a pillanatban robbant be a nappaliba Gábor. Megállt Anya előtt, merev tekintettel rábámult, majd fagyos nyugalommal megkérdezte:

– Hol voltál tegnap délután?

Anya elpirult, kezével megmarkolta a fotel támláját, tekintete ide–oda ugrált, nem nézett Gáborra.

– Szaunázni voltam, de hiszen tudod – mondta halkan, bizonytalanul.

– Szaunázni? – Gábor hangja egyre hangosabb lett. – Szaunázni voltál Anya?! A fürdő három hete zárva van felújítás miatt, hol voltál te szaunázni?!

Anya rémülten, szótlanul nézett rá.

– Hol voltál tegnapelőtt este Anya? – kérdezte Gábor kérlelhetetlenül. Nekünk azt mondtad, moziba mégy. Halljam, mi volt a film címe? És miért tartott olyan sokáig, hogy mi már lefeküdtünk mire hazaértél? Rajta! Meséld el, mit láttál!

– Hogy beszélsz te velem gyerekem? – emelkedett fel a fotelből Anya. – Kikérem magamnak…

Gábor ebben a pillanatban kezdett el üvölteni.

– Kikéred magadnak? Te kéred ki magadnak?! Te, aki naponta hazudsz bele a szemünkbe?! A presszóban összevitatkoztam az egyik kézis sráccal valami apróságon, erre a szemembe vágta, hogy mire vágok fel annyira, tán a részeges anyámra, aki délutánonként az utcán tántorog?! Hallod mit mondok Anya? Ezt mondta nekem, ott mindenki füle hallatára! És amikor a barátaimra néztem, ők elfordították a tekintetüket, mert tudták, hogy az a srác az igazat mondja. Apám külföldön van, te meg isten tudja, hol iszod le magad minden áldott nap! Mit ígértél Apának? Emlékszel még? Hogy tehetted ezt velünk?!

Anya tétován lépett egyet, hogy megfogja Gábor hadonászó karját.

– Kisfiam… – kezdte halkan, rimánkodóan, de Gábor elrántotta a kezét és a kijárat felé rohant. Az ajtóból visszafordult és hideg, kemény hangon csak annyit mondott:

– Szégyellem, hogy te vagy az anyám!

Az ajtó becsukódott mögötte. Az iszonyatos szavak ott lebegtek a levegőben, s egy pillanatra mintha minden megfagyott volna körülöttünk. Anya rám nézett, de elfordítottam a fejem, mire sírva fakadt, felrohant a lépcsőn és bevágta maga mögött az ajtót. Csend lett. Egyedül maradtam a nappaliban a falevelekkel.

Ott hevert a két vizes, elsárgult levél a nappalink közepén, elhagyatottan, árván, oda nem illően. Álldogáltam egy darabig, majd lassan lehajoltam, felvettem és a nagy üvegasztal közepére tettem őket, a karcsú üvegváza mellé, amelybe Anya délután őszirózsákat tett. Sokan azt mondják, az őszirózsának temetőszaga van, de Anyát ez nem érdekelte. Anya minden virágot szeret.

 

A telefon éjjel háromkor csörrent meg.

– A lányod itt van az osztályunkon, gyere azonnal! – hallotta Tomori Géza hangját. Géza, a kórház sebészetének főorvosa hosszú évek óta a család barátja volt, természetesen Ilkát is jól ismerte.

– Él, de többet nem mondhatok. Siess! – válaszolta a férfi, amikor rémülten kérdezgetni kezdte.

Nem mert kocsiba ülni. Gyalog rohant az üres utcákon át, ahol csak az ő cipőjének kopogása hallatszott. Mire a kórház kapujába ért már szúródott az oldala, alig kapott levegőt. Soha amíg él, nem felejti el azt a napot! A kislányát az intenzív osztályon élet és halál között lebegve, a két gyerek rémült tekintetét, Péter döbbent hangját a telefonban, amikor felhívta, hogy azonnal induljon haza, mert Ilkát súlyos baleset érte. Délután volt, mire Péter odaért a kórházba, Ilkát addigra már levitték az osztályra. Feküdt az egyágyas kórterem frissen húzott ágyán. Sápadt volt az arca, a szemét fekete árnyék övezte, a keze néha megrebbent s az egész teste csak akkorka volt a takaró alatt, mint egy gyereké. Ő ott ült mellette a két fiúval együtt, néma döbbenettel, reménykedve, reménytelenül. Amikor Péter megjelent az ajtóban, felpattant és hozzásietett, hogy felkészítse, hogy a férfi kíméletesen tudja meg, ne érje váratlanul… a telefonba mégsem mondhatta meg neki, hogy Ilka mindkét lábát amputálni kellett, miután ittasan alávetette magát a vonatnak.

 

Hazavittem miután kiengedték a kórházból. A feleségem volt, egymáshoz tartoztunk. Hova is mehetett volna, talán Anyuhoz? Ugyan már! Itthon volt a helye, velem meg a gyerekeivel.

Átalakíttattam a házat, hogy közlekedni tudjon benne a kerekesszékével, felvettem a vállalathoz egy agilis fiatalembert, aki átvette tőlem a feladatok nagy részét, hogy minél többet együtt lehessünk. Hamarabb kellett volna, ma már tudom. Késő.

Az életük soha többé nem lett olyan, mint azelőtt. Még csak nem is hasonlított arra a régi életre. Mindent megpróbált, hogy jobb legyen, hogy jó legyen. Semmi nem segített. Ilka belezuhant a depresszióba és senki nem tudta belőle kihúzni, sem a gyerekek, sem ő, sem az orvosok. Bármit tettek, bármit mondtak, bármit terveztek, Ilkát nem érdekelte. Tulajdonképpen nem is figyelt rájuk. A fiúkkal sem beszélgetett, csak ült a szobájában és nézett ki az ablakon, figyelte a közeli téren járkáló embereket, vidáman futkosó gyerekeket és közben olyan volt a tekintete, hogy majd a szíve szakadt belé annak, aki látta. Hogyan tudott a tolókocsi fogságába zárva italt szerezni? Soha nem árulta el, ők pedig nem jöttek rá. Amikor belépett Ilka szobájába, akkor a felesége köszöntésre emelte a kezében tartott üveget, majd látva az ő döbbent tekintetét kacagni kezdett, hangos, csúnya kacagással, ahogyan a részegek szoktak.

– Ezt nem gondoltad volna, ugye Péter? Halljam, mit fogsz most csinálni velem? – kérdezte csúfondárosan.

Két nap múlva találta meg számára a helyet a Mozgássérültek Állami Intézetében.

 

Mmm, de finom ez a pezsgő! Áldott ital!

Mióta nem ittam egyetlen árva kortyot sem! Még nem jöttem rá, hogyan lehetne ide az Intézetbe behozatni valakivel néhány üveg vodkát. Majd ezután. Ezután? Miféle ezután? Az ebédlőből vidám énekszó hallatszik, a sok nyomorult rokkant már alig várja a „boldog újévet”! Ugyan már! Miféle újév, miféle élet lehet itt ezek között a falak között?!

Átkozott ital! Ez az oka mindennek! Tönkretette az életemet! Nem maradt semmim, nem maradt senkim! Karácsonykor, amikor eljött meglátogatni a család, rájuk sem bírtam nézni, annyira szégyelltem mindent! 

Mit tettem magammal? Szilveszter este van, a férjem, a gyerekeim, az édesanyám otthon vannak együtt, én pedig itt ülök egy intézeti szobában, egy istenverte tolókocsiban, kezemben a kiürült, istenverte pezsgősüveggel! Mi történt velem, mi lett belőlem? Ez nem én vagyok, én nem ilyen vagyok!

„Szégyellem, hogy te vagy az anyám!”– hallotta újra a borzalmas szavakat.

A fia mondta neki ezt, az imádott fia… és közben, hogy nézett rá! Úristen, hogy nézett őrá akkor Gábor… és Anya tekintete, amikor megkérdezte: kislányom, hogy tehetted ezt? És Péter, aki annyira szerette, akit annyira szeretett valaha… mit gondolhat most róla Péter? Tönkre tette az egész családot… igen ő tette tönkre, ő meg az ital! Szégyent hozott a férjére, a gyerekeire, az anyjára, saját magára, az apja emlékére!

– Apukám, mit gondolnál rólam, ha tudnád mivé lettem? Mindig büszke voltál rám. Jaj, Apukám, ugyan mit mondanál, ha most látnál?!

Semmi értelme nincs ennek az életnek! Minek gyötörni tovább azokat, akiket szeret?! Tudja a megoldást! Egyszer már megpróbálta, de akkor nem sikerült! Most sikerülnie kell!

A tolókocsi egyre sebesebben gurult vele a folyosón. Ez egy régi épület, hatalmas a lépcsőház, meredekek a lépcsők. Csak gyorsan, amíg meg nem gondolja! Így lesz ez jó mindenkinek, gyerünk, gyerünk, gyorsan, még sebesebben…

Ilka megmarkolta a karfát, becsukta a szemét és a tolókocsival együtt levetette magát a mélybe.

 

Hideg van itt az erkélyen, még jó, hogy Máté kihozta utánam a fekete pulóverem. Rengeteg fájdalmat hozott ez az év, jó, hogy már véget ér! Bármit hoz az új év, ettől már csak jobb lehet. Először is valahogy ki kell találnunk, hogyan éljünk tovább Ilka nélkül, de mégis úgy, hogy ne szakadjunk el teljesen tőle. A fiúk nehezen viselik, hogy nincs itthon az anyjuk, hiányolják, és ezt Ilkának is éreznie kellene. Talán ott, az intézetben a szakemberek tudnak segíteni rajta. Ilka karácsonykor egyetlen szót sem szólt hozzánk, borzasztó volt még látni is, hogy mi lett belőle! Lehetetlen, hogy egy ilyen szép és értelmes nő ne értse meg, hogy szüksége van rá a családjának és neki is szüksége van a családjára! Szilveszter éjszaka van, Ilka mindig azt mondta, hogy ilyenkor teljesülnek a kívánságok, a fogadalmak meghallgatásra találnak. Vajon mit kíván magának ma éjjel Ilka?

Nekem egyetlen kívánságom van mindössze: vissza akarom kapni a feleségem olyannak, amilyen volt, élettől sugárzónak, kacagó szeműnek! Cserébe megfogadom, hogy ha visszatér közénk, akkor mindent megteszek azért, hogy boldognak lássam őt és a gyerekeimet. Semmi más nem fontos. Semmi…

Elszívok még egy pipát, aztán bemegyek, rögtön itt az éjfél. Hamarosan megtelik a tér vidám emberekkel, a férfiak karikás ostort pattogtatva vonulnak az utcákon, csergetéssel kergetve ki az ártó szellemeket a városból.  Jó, hogy él még a városunkban ez a szép, régi szokás!

A nappaliban megcsörren a telefon. Ki lehet az ilyenkor, majd csak éjfél után szoktak érkezni a boldog újévet kívánó hívások?  Anyu feláll a fotelből és felveszi a kagylót. A TV–ből a himnusz hangjai szűrődnek ki az erkélyre, éjfél van. Távolból dudaszó hallatszik, a sárga templom harangjának hangja itt visszhangzik a fülemben. Érzem, hogy a tüdőmből hirtelen elfogy a levegő. Anyu arca olyan fehér, mint a mész s csak néz rám a szobából, kezében a fekete telefonkagyló… valami történt… úristen valami borzalmas történt… Máté a nappali ajtajában áll, kezével az ajtófélfába kapaszkodik, szemében rettenet. Mi történhetett? Ne történjen semmi, nem bírok már ki több szörnyűséget!

Kivágta az erkélyajtót és berohant a szobába. Egyetlen pillanatra sem vette le szemét anyósáról, aki ott állt a szoba közepén, mozdulatlanul, kezét a torkára szorítva, reszkető szájjal.

Remegő kézzel tépte ki az idős asszony kezéből a telefonkagylót. Mire beleszólt, már pontosan tudta, hogy mit fog hallani.

Az erkélyajtót nyitva felejtette a rémült rohanásban, a beáramló fagyos levegő elárasztotta a szobát, csontig és lélekig hatol a jéghideg pára. 

Künn a tér megtelt vidám dudaszóval, harangzúgással, karikás ostorok pattogásával s az emberek mámoros reménységgel kiáltják a tűzijátékok fényétől szikrázó éjszakába: Boldog új évet mindenkinek!

 

A lány emlékére, akit valaha ismertem

 

Legutóbbi módosítás: 2010.10.11. @ 10:21 :: Kovács Lilla Katalin
Szerző Kovács Lilla Katalin 52 Írás
"Hiszem, hogy a képzelet erősebb a tudásnál, hogy a mítosz igazabb a történelemnél, hogy az álmok hatalmasabbak a tényeknél, hogy a remény mindig győzedelmeskedik a tapasztalat felett, hogy a nevetés az egyetlen gyógyír a bánatra. És hiszem, hogy a szeretet erősebb a halálnál."