H.Pulai Éva : Elhunyt Szilágyi György

Nyomtatás

Hosszú betegség után, 81 éves korában csütörtökön elhunyt Szilágyi György költ?, író, humorista – tájékoztatta az MTI-t Szilágyi György utolsó könyvének szerkeszt?je

Pion István közlése szerint „a magyar kabaré doyenjének” temetését sz?k családi körben tartják.

Szilágyi György 1928. december 15-én született Budapesten. Mint egy MTI-nek adott interjúban elmondta, már gimnazista korában villámtréfákat írt. 1949-t?l a Városi Színház titkára, a F?városi Varieté üzemigazgatója, a Kamara Varieté titkára, m?vészeti titkára és igazgatója, majd a Vígszínház igazgatója volt. 1962-t?l a Magyar Rádió irodalmi f?osztályának szerkeszt?je, a kabarérovat vezet?je, a szórakoztató osztály vezet?helyettese volt. Marton Frigyessel együtt alapítója a Rádió Kabarészínházának, a korszak egyik legnépszer?bb m?sorának, amelyt?l csaknem tizenöt év után vált meg. 1977-80-ban az Állami Rádió és Televízió Bizottság titkáraként, 1989-91-ben Izrael budapesti nagykövetségén sajtótitkárként dolgozott.

Az utóbbi három évtizedben írásaiból élt, kabarém?sorok, szórakoztatásról szóló kultúrtörténeti írások szerz?je volt. Hanyas vagy? cím? monológjának filmváltozata 1984-ben Lipcsében elnyerte a Fipresci-díjat, az oberhauseni dokumentumfilm fesztivál f?díját és az Evangélikus Filmcentrum díját. 1994-ben Tisztesség Sajtódíjat, 1995-ben Pet?fi Sándor Sajtószabadság-díjat kapott.

Számos népszer? rímes-humoros költemény szerz?je. Könyvei: Az els? szó jogán (1959), Nem viccelek (1974), Komédia nagyban és kicsinyben (1985), Nem lehet letenni (1994), A Nyilas jegyében (önéletrajz, 1998), Kinn vagyok a viccb?l (2006), Dzsingisz Kohn Córeszban (2007), Mindenre emlékszem (2008).

Szilágyi György :

Hanyas vagy?

Hanyas vagy? ’28-as?
Mi félszavakból megértjük egymást.
Ugyanazt a nótát fújjuk, nem igaz?
Emlékszel?
Nekünk mindig az els? világháborúról meséltek gyerekkorunkban.
És els? világháborús dalokat énekeltek a fülünkbe?
Anyánk vasalt vagy a varrógépet taposta, mi lekuporodtunk a sparherd mellé, és hallgattuk, ahogy énekel.
Ott, ahol a Dnyeszter vize zúg…
Estére indul az ezred…
Ágyúcs?re tábort?z világít…
Dalol a nyomor! – mondta nagypapa, aztán ? is rázendített:
Ne sírjatok, budapesti lányok, visszajövünk még
hozzátok, valaha, valaha, vagy soha!
Emlékszel, mit kiabált a nagypapa álmában?
„Hauptangriff von rechts! Battrie vier sisz ab!”
Meg azt, hogy: „geveeeehr aus!”
Nagymama meg mindig azt énekelte:
Megállj, megállj, te kutya Szerbia!
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: kis antant, azt mondom: nagy antant!
Azt mondod: srapnell, azt mondom: maschingewehr!
Nekünk a béke tizennyolcadik esztendejében folyton az elvesztett háborúról meséltek!
Mi nyolcéves korunkban már kívülr?l fújtuk a tábornokok nevét! Hötzendorfi Konrád, Ermolli, Pilsudsky, Ludendorff, Cadorna!
Különösen ezt a Hötzendorfi Konrádot kedveltük. Jól lehetett ropogtatni: Hötz-en-dorfi Kon-rád!
Aztán megtanultuk a csataterek nevét: Ravaruszka, Doberdo, Verdun, Limanova, Przemy’sl, Gorlice!
Nagyon tanulékony gyerekek voltunk. Minden érdekelt bennünket.
Milyen pipája van a bácsinak?
Fric Watson, fiacskám!
Milyen pisztolya van a bácsinak?
Smith Wasson, fiacskám!
Fric Watson, Smith Wasson! Mi félszavakból megértjük egymást.
Emlékszel, nagymama mindig a császárt emlegette!
Ferenc Jóska alatt más világ volt, jobb világ volt!
És Károly királyt, Zitát, meg azt a zabálnivaló kis trónörököst, az aranyfürt? Ottót, aki loknikban hordta a haját!
A kis Ottó, Ottóka. Mennyit húzták a fülünkbe!
Meg is tanultuk a nevét.
Könnyen tanultunk, hiszen csak nyolcévesek voltunk.
Emlékszel, nagypapa mindig a forradalmat emlegette.
De Károlyi nevén túl nem merészkedett senki!
A kommünr?l mindenki hallgatott.
Kun Béla nevét nem merték kiejteni el?ttünk.
Vilmos császárét igen, Szamuelyét soha!
A magyar huszárokról igen, a Lenin-fiúkról soha!
A nemnemsoháról igen, a mindenamiénkr?l soha!
Komédiáztak el?ttünk, öregem, komédiáztak!
„Tanulj meg, fiacskám, komédiázni,
mert minden-minden csak komédia…”
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Viribus unitis! Kisezüst, nagyezüst! Signum Laudis, arany vitézségi érem!
Hallgatni arany!
Ebben az országban mindenki félt.
Féltek a tegnaptól, a mától, féltek a jöv?t?l.
Minket is félelemre neveltek.
Ne szólj szám, nem fáj fejem.
Mindig volt szegény, mindig volt gazdag.
Imádkozzál és dolgozzál. Ez a világ rendje.
Jártál leventére? Én is.
Jobbra át, balra át, hátra arc! Díszlépés!
Úristen!
Bennünket gyerekkorunktól kezdve egzecíroztak!
Mi az egész ifjúságunkat végigmeneteltük.
Minket elvitt a rend?r, ha hiányoztunk a leventér?l.
Minket megvertek az ?rszobán, és többé nem hiányoztunk a leventér?l.
Nekünk a tornaóráink menetgyakorlatok voltak.
Mi a negyedik elemiben fegyverforgatást tanultunk.
Mi mindennap elmondtuk fennhangon a Hiszekegyet.
Mi a németórán németül mondtuk a Hiszekegyet.
Ich glaube an einen Gott, ich glaube an ein Vaterland…
Emlékszel?
Nekünk kötelez? volt templomba járni.
És tilos volt nyilvánosházakat látogatni.
Mi Bocskai-kabátot hordtunk, és fehér toll volt a sapkánkba szúrva.
Minket az új háborúra neveltek.
A bolsevizmus elleni harcra neveltek.
A vörös veszedelem ellen neveltek.
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Somogyi-Bacsó, azt mondom: Sacco Vanzetti.
Azt mondod: Matuska, azt mondom: Biatorbágy!
Azt mondod: Francia-Kiss, azt mondom: Héjas!
Azt mondod: Ostenburg, azt mondom: Prónay!
Úristen! Mi mindent tanultunk meg!
Mi mindent láttunk!
Láttuk a frontharcosokat, tölgyfaleveles sisakban menetelni a Legfels?bb Hadúr színe elé.
Kadétokat, ludovikás tiszteket, utcán felpofozott bakákat, csend?röket, apácákat!
Láttuk a kubikosbörzét a Teleki téren és a cselédkorzót a Keleti el?tt!
Láttuk az els? világháború rokkantjait.
A Bruszilov-offenzíva élve maradt halottjait.
Hallottuk a gégék helyén csillogó fémcsövek sípolását.
Mi lóhúst ettünk és szamárzsírt kentünk a kenyérre.
Mi részesei voltunk a Nyomorenyhít? akciónak.
Bennünket felöltöztetett a F?méltóságú Asszony.
Nekünk használt ruhákat adott a háziúr felesége.
Mi kezet csókoltunk a háziúr feleségének.
Mi karácsonyi csomagot kaptunk jószív? asztaltársaságoktól.
És láttuk Budapest felett a Gráf Zeppelint, meg azt a kétfedel? repül?gépet, amely éjszakánként a Schmoll-pasztát hirdette a szárnyain.
Láttunk munkanélkülieket, havat lapátoló ügyvédeket, és taxisof?rré átképzett orvosokat.
Hallottuk a kintornások szívet tép? zenéjét.
Hallottuk a rádióban beszélni Hitlert és Mussolinit.
Mi tudtuk, mit ebédelt Hitler a bécsi bevonulás után.
Azt mondod: Hitler!
Azt mondom: Horst Wessel!
Azt mondod: Mussolini!
Azt mondom: Marcia su Roma!
Minket leszedtek a rend?rök a villamos ütköz?jér?l.
Mi csikket szedtünk, szenet loptunk a vagonokból, és kiszaggattuk a kerítések léceit tüzel?nek.
Mi úgy n?ttünk fel, hogy nem ismertük a villanyt.
Mi úgy n?ttünk fel, mint a gaz.
Nekünk petróleumlámpa nyomorította szemünket.
Mi sohasem voltunk jó tanulók.
Minket eltanácsoltak a középiskolából.
Mi korán kezdtünk dolgozni és dohányozni.
Mi örökké éhesek voltunk, és ahhoz húztunk, aki enni ad.
Mi ma is gyorsan eszünk, ma is zabálunk, mintha attól félnénk, hogy valaki elveszi el?lünk a tányért.
Mi cip?t pucoltunk, triciklit hajtottunk, csomagot cipeltünk.
És együtt b?gtünk anyánkkal, amikor a végrehajtó lefoglalta maradék bútorainkat.
Mi láttunk kilakoltatást, utcára kirakott vaságyakat és szalmazsákokat.
És szalutáltunk a H?sök emlékm?ve el?tt, ha arra mentünk villamossal.
Láttuk az áldást osztó Pacelli bíborost, a kés?bbi pápát, az Eucharisztikus kongresszuson.
És láttuk a levest osztó Róbert bácsit.
Mi kokárdát viseltünk, sastollat viseltünk, sárga csillagot viseltünk.
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Luftgefahr!
Azt mondom: Fligeralarm!
Nekünk légósisakot nyomtak a fejünkre.
Mi ég? házakat oltottunk, és kiástuk a fel nem robbant bombákat.
Azt mondod: Danzig.
Azt mondom: Korridor!
Azt mondod: Leningrád!
Azt mondom: blokád!
Mi megtanultuk az iskolában, hogy „húzzunk egy mer?leges vonalat…”
Mannerheim-vonal, Siegfried-vonal, Maginot-vonal.
Nekünk a háború volt az ifjúságunk.
Azt mondod: Tobruk.
Azt mondom: Bizerta.
Azt mondod: Bengazi.
Azt mondom: El Alamein.
Mi a hétköznapi fasizmus idején voltunk szerelmesek.
Mi nyilvánosházakba jártunk, és személyesen ismertük a prostituáltakat.
És ma találkozunk velük az utcán, akikb?l már öregasszonyok lettek, a szemükbe nézünk, és nem tudunk mit kezdeni magunkkal.
Mi megtanultuk a fasiszta indulókat.
„Napkeleti vizeken hömpölyög az ár, nézd a kékl? Fuzsimát, mennyi napsugár…”
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Berlin!
Azt mondom: Reichstag!
Azt mondod: Giovinezza!
Azt mondom: Facetta nera!
És újra megtanultuk a tábornokok nevét.
Azt mondod: Africa corps!
Azt mondom: Rommel!
Azt mondod: Guderian!
Azt mondom: Rundstedt!
Mi megnéztük a mozikban a fasiszta filmeket.
Lützow-sasok, Stukák, GPU, Jud Süss, Alcazar!
Mi ismerjük a repül?géptípusokat.
Mi láttuk a bevetésre induló Messerschmidteket, Focke Wulfokat és Stukákat!
És láttuk a bevetésre érkez? Musztángokat, Spitefireket, Moszkitókat és Liberatorokat!
Láttuk a Raták szárnyán a vörös csillagokat, amint a vérz? Buda fölé repültek.
Azt mondod: Wildebruck.
Azt mondom: Buda.
Azt mondod: Brest.
Azt mondom: Pearl Harbour.
Azt mondod: Cherbourg.
Azt mondom: Tagan Rog.
Azt mondod: I. G. Farben.
Azt mondom: Ciklon B.
Mi félszavakból megértjük egymást!
Apád mi volt? Kommunista?
Apád mi volt? Szocialista?
Apád mi volt? Ébred? magyar?
Itt a legtöbb családnak volt egy ügyeletes szégyenfoltja, akinek a nevét nem volt szabad kiejteni, akit letagadtak, agyonhallgattak.
Ez egy kis ország.
Itt valakit mindig el kellett bujtatni.
Hogy ne találják meg a fehérek, hogy ne találják meg a vörösök.
Itt a legtöbb családban volt hív? és hitetlen.
Baloldali és jobboldali
Katolikus és zsidó.
Ez egy kis ország.
Itt mindenki érdekelve volt valamilyen politikai mozgalomban.
Pro és kontra.
Itt egyszer az életben mindenkinek kihúzták a politikai nyer?számát.
Itt egyszer az életben mindenki leszámolhatott az ellenségével.
Itt a leszámolóval is leszámoltak.
Ez egy kis ország.
Olyan, mint egy nagy család.
Ebben a városban több feljelentés futott be a Gestapóhoz, mint a többi európai nagyvárosban együttvéve!
Miközben a kávéházakban azt énekelték, hogy „szeressük egymást, gyerekek…”
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Nekünk cigarettát dobáltak az németek a vagonokból.
Nekünk cigarettát dobáltak az oroszok a vagonokból.
Mi megtanultuk az Erikát.
Mi megtanultuk a Katyusát.
Mi üzeneteket vittünk és röpcédulákat szórtunk.
Mi nem tudtuk, hogy mit csinálunk.
Mi mindig tudtuk, hogy mit csinálunk.
Ránk d?lt a pince, felrobbant fejünk felett a ház, az osztálytársunkat széttépte az akna.
Nekünk ellopták az ifjúságunkat!
Mi, hölgyeim és uraim, kedves elvtársak, csoda, hogy még az eszünknél vagyunk!
Mi még az utcai vizeldék falán is azt olvastuk, hogy: nem-nem-soha!
Velünk szállóigéket magoltattak be!
Belénk égették, hogy: Justice for Hungary!
Turulmadár, Hadak útja, Csaba királyfi, Édes Erdély, Ott, ahol zúg az a négy folyó, Szép vagy, gyönyör? vagy, Magyarország…
Velünk megtanították Rothermere lord nevét, Zadoravetz nevét és Papp-Váry Elemérné nevét.
Itt a hentesüzletek kirakatában kolbászból rakták ki Csonka Magyarország térképét, és disznózsírból mintázták meg Horthy Miklós mellszobrát!
Itt a vasútállomások virágágyaiban bet?alakúra nyírták a füvet, és a bet?k azt hirdették, hogy: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!”
Mi a Sztrecsnyói piros virágokon nevel?dtünk.
Mi leventének, ágyútölteléknek, deportáltnak jók voltunk.
Éhen halni, megfagyni jók voltunk.
Minket l?ttek le, amikor vízért mentünk.
Belénk vágott az aknaszilánk, amikor visszamerészkedtünk a lakásba, hogy lehozzuk anyánk ottfelejtett kend?jét.
Minket öleltek magukhoz a férfi nélkül maradt, kiéhezett hadiözvegyek.
A mi szeret?ink fáradt öl? asszonyok voltak.
Pedig csak tizenhat évesek voltunk.
Egykorúak, de nem egyszív?ek.
Egykorúak, de nem egyakaratúak.
Tiszták és mocskosak.
Igazak és becstelenek.
Nincs még egy nemzedék, amelynek tagjai ilyen messzire kerültek egymástól.
Felszeletelt bennünket a történelem, mint cukrász a tortát.
De az igazak nem vesztették szem el?l egymást.
Mint ahogy a gazemberek is egymásra találtak.
Valamennyien ’28-asok.
Kivégz?k és kivégzettek.
B?nösök és ártatlanok.
Sokan indultunk, kevesen maradtunk.
Az arcunkra volt írva a holnap.
A háború nyelvén beszéltünk, de megértettük egymást.
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Eisenhower – azt mondom: Zsukov.
Azt mondod: Patton – azt mondom: Malinovszkij, Bradley, Timosenko, Vorosilov, Montgomery.
Azt mondod: Monte Cassino – azt mondom: Sztálingrád.
Azt mondod: Enola Gay – azt mondom: Hirosima.
Azt mondod: Coventry – azt mondom: Nagaszaki.
Mi félszavakból megértjük egymást.
Mi átéltük Budapest ostromát.
Nem azt az ostromot, amit a híradóban mutatnak egyszer egy évben.
Azt a néhány diszkrét filmkockát, az ég? Kossuth Lajos utcában imbolygó lóval.
Hanem sok ezer ágyú és löveg perg?tüzét!
Nem azt a légitámadást, amit a híradóban mutatnak egyszer egy évben.
Azzal a telibe talált, szárnyaszegetten lehulló árva repül?géppel.
Hölgyeim és uraim, kedves elvtársak! Budapestet 1944 nyarától kezdve, hónapokon át több ezer repül?gép támadta.
Tönkrebombáztak bennünket, ha még nem méltóztattak elfelejteni, ugyanúgy tönkrebombáztak, mint Ludwigshafent, Essent vagy Düsseldorfot!
A Városliget fáin úgy lógtak a széttépett emberi testrészek, mint karácsonyfán a szaloncukor!
Mi nemcsak azt a maroknyi nyilas pártszolgálatost láttuk, akik lassan már visszaköszönnek nekünk a diszkrét filmhíradó kockáiról. Azt a nyolc-tíz Beszkárt-kalauzt, akik Kun páter vigyázó tekintete el?tt éppen kiszaladnak egy földszintes ház kapuján.
Mi láttuk a Dunát, ahogy élettelen, legyilkolt emberek százait vitte a víz…
Bennünket nem hívtak be katonának.
Mi akkor még csak tizenhat évesek voltunk.
De a mi korosztályunkból kerültek ki a Szent László hadosztály páncélfausztos sihederei, a nyilaskeresztes süvölvények és az SS magyar ajkú alakulatainak véres kez? kamaszai.
És közülünk kerültek ki az üzenetviv?k, hírviv?k, röpcédulázók és a hullaszállítók is!
Mert ez a korosztály, mint a klinikai ló, magán viselte korának minden tünetét.
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
„Sose hátra, csak el?re, ez legyen a jelszavunk, minden ellent összetörve, igazságért harcolunk…”
Mi érkeztünk a fényes szelek hátán!
Megforgattuk a világot. És a világ forgott velünk!
Éheztünk, fáztunk és új indulókat tanultunk.
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hófúvásban utaztunk a vagonok tetején zabálnivalóért.
Minket sodort le a vonat tetejér?l az alagút, a mi fejünket vágta le a villanyvezeték kifeszített huzalja!
A mi kezünk fagyott oda a vastraverzekhez.
De kinyílt el?ttünk a világ!
Mi láttuk és hallottuk beszélni Thorezt, Togliattit, Duclost, Dolores Ibarrurit, Tim Buckot, Harry Pollitot, Kalinyint és Vorosilovot!
Mi láttuk és hallottuk Dimitrovot, Titót, Wilhelm Piecket, Károlyi Mihályt és Rajk Lászlót!
Mi találkoztunk a Komintern egész gárdájával!
Mi láttuk és hallottuk beszélni Csu-Te marsallt, azt a Csu-Te marsallt, aki harminc évvel kés?bb részvéttáviratot küldött Franco halálakor a spanyol kormánynak!
Azt az Enver Hodzsát, akinek utasítására tíz évvel kés?bb a szovjet hadihajóknak el kellett hagyniuk Durazzo kiköt?jét!
Azt a Csou En-lajt, aki harminc évvel kés?bb els?k között ismerte el Pinochet fasiszta diktatúráját!
Mi állami szolgálatba álltunk, külügyi szolgálatba álltunk, belügyi szolgálatba álltunk.
Mi úgy ismerjük ezt a várost, mint a tenyerünket.
Mi ismerjük egymást. Mi mindenkit ismerünk.
Mi tudunk konspirálni, hallgatni, nem fecsegni, titkot ?rizni.
Mi vakon hittünk és látva csalódtunk.
Összetörtünk és kiegyenesedtünk.
Mi magasra tartottuk a zászlót, amit kés?bb kivertek a kezünkb?l.
A mi korosztályunkból kerültek ki a nagy koponyák és a húgyagyúak.
Minket elfogtak és megvertek.
És mi elfogtuk azokat, akik elfogtak bennünket.
Mi mindennap azzal ébredünk, hogy máma meghalunk.
Nekünk negyven és ötven között már ?szül a hajunk.
Nekünk negyven és ötven között már fehér a hajunk.
Mi bírjuk az italt, vihart, éhséget és fagyot.
Ránk lehet számítani.
Ránk kell számítani. Ránk nem lehet nem számítani!
Velünk akkor is számolni kell, ha nem számolnak velünk.
Nekünk megölték a legjobb barátainkat.
Minket megöltek a legjobb barátaink.
Mi voltunk a barikád két oldalán.
A baloldalán és jobboldalán.
Mi látogattuk a börtönöket.
Bennünket látogattak a börtönökben.
Mi cinikusak vagyunk.
Mi a szívinfarktust szívtrombitának nevezzük.
De a szívünk, ahogy Dzserzsinszkij mondta, forró, és az agyunk hideg.
Bennünket már nem érhet semmi meglepetés.
Minket lel?ttek, nekünk kivágták a szívünket, és beletették a pártkönyvünket!
Ránk sortüzet adtak.
Bennünk nem ért véget a háború.
Bennünk soha nem ér véget a háború.
Mi békében élünk, gyermekeink homlokát simogatjuk, sétálgatunk a vasárnapi csendben, iszogatunk, diskurálunk, de agyunkban repül?gépmotorok dübörögnek, sortüzek dörögnek és harckocsik lánctalpai csikorognak.
Mi felkapjuk a fejünket minden fékcsikorgásra.
Nekünk felgyorsul a szívverésünk, ha meghalljuk a ment?autó szirénáját.
És énekelünk, folyton csak énekelünk:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Mi ott voltunk minden április 4-én, és láttuk a karhatalmi századok szuronyerdejét!
A hajnal óta szoborrá merevedett katonák néma cohorsait!
És láttuk Sztálint a mauzóleumban bebalzsamozva.
És gy?ztünk ezer harcban, és vesztettünk.
És újra talpra álltunk.
Mell?lünk sokan kid?ltek.
Akik meghaltak. Akikkel tele vannak az ideggyógyintézetek, akik meg?rültek, alkoholisták vagy b?nöz?k lettek.
Akik nem bírták tovább cipelni a nehéz csomagot.
Teremt? Isten, mi minden van abban a csomagban!
Ekkora csomaggal nem lehet sehová elutazni.
Pedig mi mindenhová kapunk útlevelet.
Minket bárhová simán kiengednek.
Rólunk tudják, hogy a világ végér?l is visszajövünk.
Mi nem tudunk és nem akarunk máshol élni, csak itt!
Nekünk itt még feladataink vannak.
Mi látogatjuk az elfekv?ket.
Temetjük apáinkat.
A ’88-asokat, ’89-eseket, ‘900-asokat.
Orrunkban hordjuk a széthulló emberi test iszonyatos kig?zölgését.
A vér és szenny szagát.
Látogatjuk a ’19-eseket, a spanyolosokat, akik sárgára aszalódott testtel hörögnek vizelett?l szétmart matracukon.
Fénytelen szemükben lovasrohamok, torkolattüzek villognak.
Látogatjuk ?ket, akik ’15-ben Monte Solarónál, ’17-ben Caricinnél, ’19-ben a Tisza partján, ’36-ban Madrid határán hasaltak a géppuska mellett.
A kommün katonáit. Cserni, Szamuely katonáit, egykori Lenin-fiúkat, a Batthyány-palota b?rkabátosait, akiket agyonvertek a bukás után, vasra vertek a bukás után, akik börtönökben rohadtak a bukás után.
Akiket kiküldtek, hazaküldtek, visszaküldtek.
Akik lebuktak, kiszabadultak és újra lebuktak.
Akik megjárták Európa börtöneit, a lágerek poklait.
Akiknek nem volt soha egy nyugodt pillanatuk, akiket örökké kerestek, akik egymásban sem bíztak.
Akik most leveg? után kapkodva belénk kapaszkodnak, s miközben görcsösen szorítják kezünket, asztmás szívvel, ziháló tüd?vel, elhaló hangon énekelgetik:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Nézzük ?ket, összetört testüket, hallgatjuk sípoló tüdejüket, és nem merjük elsírni magunkat, pedig üvölteni szeretnénk kínunkban.
Melléjük ülünk, mosolyogva föléjük hajolunk, és velük együtt énekeljük:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Nekünk a hallgatásunk is beszédes.
Nem mindegy, kivel hallgat az ember.
Mi egymás társaságában szeretünk hallgatni.
Mi tele vagyunk kitüntetésekkel.
Mi ezeket a kitüntetéseket megérdemeltük.
Csak az a furcsa, hogy túlságosan fiatalok vagyunk a kitüntetéseinkhez.
Hiszen még ötvenévesek sem vagyunk.
Ennyi kitüntetést 70 éves korára szokott összegy?jteni az ember.
De mi sohasem leszünk 70 évesek.
Ezek a kitüntetések leend? özvegyeink kitüntetései.
?k majd berakják egy dobozba, mert külön-külön sok helyet foglalnának.
És egyszer egy évben el?veszik majd a dobozból, letörölgetik róla a port, szépen kifényesítik, és újra visszateszik a dobozba.
Amíg be nem kopogtat hozzájuk egy úttör?, aki a Mókus ?rs nevében átveszi szocialista meg?rzésre X. elvtárs kitüntetéseit.
És a kitüntetések átmennek a Mókus ?rs tulajdonába.
Üveg alatt ?rzik majd, egyszer egy évben ?k is letörölgetik, kifényesítik szépen, és az ?rsvezet? beszél majd nekik X. elvtársról, méltatja érdemeit, elmondja, milyen nagyszer? ember volt, aki ezeket a kitüntetéseket valaha viselte.
A forradalmi mozgalom nagyszer? katonája! És a zászlót, amit ? kiejtett a kezéb?l, most mi emeljük magasra, és visszük tovább…
De még élünk. Még élünk. Pedig már leéltük az életünket.
Mi többet éltünk, mint három nemzedék együttvéve.
Sokat láttunk, sokat hallottunk, sokat tudunk.
Mégse tudunk semmit.
De még itt vagyunk. Sokfelé. Lent és fent. Mindenütt.
Az ?rtornyokban. És az intenzív osztályokon.
Mi, ’28-asok.
De már tarkónkon érezzük az utánunk nyomuló nemzedék forró leheletét.
Már a nyomunkban vannak.
A fiaink. Drága fiaink.
?k fognak egyszer eltemetni minket, utolsó perceinkben ?k ülnek majd az ágyunk szélén, és velünk éneklik, hogy:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Velünk énekelik?!

(El?ször elhangzott a Kossuth rádióban 1976. december 3-án.)

Szilágyi György : Hanyas vagy? – Kálmán György el?adásában

http://www.youtube.com/watch?v=h2vHoYyuO1I

http://www.youtube.com/watch?v=Lv1dzYgWZWM&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=pxj3uY-1fnM&feature=related

Szilágyi György

Akit Moskovits megel?zött.

.

.

Robert Peary amerikai sarkkutató 1909. április 6-án érte el az Északi-sarkot. A világeseményr?l öles cikkekben számolt be a külföldi és belföldi sajtó. Az id? tájt, a békebeli béke Magyarországán Budapest és minden magyar város hirdetési oszlopait egy rendkívül ötletes plakáttal ragasztották tele. A földgömböt rajzolta le a plakát tervez?je, hangsúlyozottan kiemelve az északi pólus térképét, amelyre éppen megérkezik Peary, és döbbenten látja, hogy már el?tte is taposta az Északi-sark sz?z földjét emberi láb, vagy legalábbis cip?, mivel egy cip?t talált az általa felfedezett sarkvidéken, a nagyváradi Moskovits Cip?gyár produktumát. Keser?en vette tudomásul: „Megel?zött Moskovits!”

A Ferenc József-i id?k legnagyobb plakátsikere megrengette az Osztrák-Magyar Monarchiát. Mindenki sajnálta szegény Pearyt, mert megel?zte Moskovits. Az uralkodó Schratt Katalin hasát fogta a nevetést?l, amikor megmagyarázták neki a plakát feliratát, amely beépült a pesti szókincsbe, országszerte idézték, szójáték is született bel?le: „Ami Pearynek az Északi-spitz, az Moskovitsnak csak egy mosko-vicc!” Még a konzervatívabb vásárlók is kipróbálták legalább egyszer a Moskovits-féle cip?t. A gyár tulajdonosából, Moskovits Farkas bihari nevezetességb?l így lett országos híresség. Itt vetem közbe, hogy a harmincas éveket is elérte az elhíresült plakát históriája. Gerard, a holland származású, lángvörös parókájú bohócfenomén, aki választott hazája, Magyarország földjében nyugszik, ifjúkorában még látta kiragasztva. ?t azonban nem érdekelte sem Peary, sem Moskovits, csak a magányos cip? látványa. Arra építette egyik örökzöld poénját, gyermekkoromban gyakran hallottam t?le a cirkuszban. Kezében egy fél pár cip?vel jött be a porondra, és büszkén mutogatta a közönségnek, hogy most vásárolta. Partnere megkérdezte: „Miért csak egy cip?t?” Gerard elragadtatva kiáltott fel: „Mert a magyar cip?nek nincsen párja!”

A nagyváradi suszterinas nem sokkal felszabadulása után már a saját gyárának nagyszabású b?vítésér?l tárgyalt bihari hatalmasságokkal, akik anyagi segítséget nyújtottak neki, hogy miel?bb megvalósíthassa amerikai méret? terveit. Valamennyien ráfizettek. Vagyonuk elúszott, Moskovits fillér nélkül maradt.

Hasonló eset ma is el?fordul. Számomra azonban érdektelen, ha ma egy globális Moskovits tönkremegy, mert kizárólag a régi Moskovitsok állnak közel a szívemhez. Szerencsére, el?re megfontolt szándékkal, már huzamosabb ideje a 19. század vége és a 20. század eleje között kutakodok, ami nekem rendkívül egészséges. Ezért vagyok mindig olyan nyugodt, mint egy szalámis zsömle.

A teljesség érdekében elárulom azt is, hogy bukása után az antik Moskovits búcsút mondott Váradnak, felköltözött Budapestre, és keserves nélkülözések között próbálta újrakezdeni életét. A f?városban szakmunkásként helyezkedett el a Robur cip?gyárban. Páratlan ügyességét, törhetetlen energiáját mi sem jellemzi jobban, hogy a cip?gyár tulajdonosa er?s felindulásában teljesíthetetlen feltételekkel átadta neki a Robur cip?gyárat. Az ördöngös Moskovits azonban hamarosan nemcsak a gyárában lett úr, hanem a magyar cip?gyártásban, s?t, annak közép-európai piacán is. Néhány évvel kés?bb „csendestársként”, az els? világháború kirobbantásával, Ferenc József is jelent?s mértékben hozzájárult a Robur cip?gyár felvirágoztatásához. Jött a hadi konjunktúra. A korábban teljesíthetetlen feltételek nagyon is elfogadhatóknak bizonyultak. Moskovits cip?ben vesztettük el a háborút, ? pedig mesés vagyont szerzett. Csakhogy ismét erejét meghaladó spekulációkba kezdett, miközben kormányf?tanácsosi rangban együtt kártyázott a kor tekintélyes személyiségeivel a Lipótvárosi Casinóban. Ez lehetne az a pillanat, melyben az olvasónak ajánlatos riadókészültségbe helyezni a könnyzacskóját. Cs?d, cs?deljárás, cs?dgondnok, végzetes betegség. Moskovits koldusbotra jutott. Egyetlen ingósága sem maradt – kivéve a lába alatt megingott talajt.

Csak néhány ember kísérte ki utolsó útjára Farkasrétre. A gazdagok, a híresek, a konjunkturális cimborák távol maradtak. A szertartás nem volt els? osztályú. Nem búcsúztatták megrendüléssel vegyes tisztelettel. Dalárda sem vonult ki. Az egykori nagyváradi suszterinas nevét csupán reklámplakátjának szellemes jelmondata teszi emlékezetessé.

Talán nem így alakul a sorsa, ha nem hagyja figyelmen kívül azt a mindebb?l lesz?rhet? igazságot, hogy senki sem próféta a saját cip?jében…

Epilógus:

Rosszkor született. Ma ? lehetne az ország egyik leggazdagabb embere. Ilyenkor, télvíz idején például a kormány és ellenzéke egyaránt Moskovits cip?ben gyalogolhatna bele egymás önérzetébe.

Szilágyi György
Magyar Hírlap  2009 január 9

Forrás:
nol.hu
szepi.hu
anton.honlapepito.hu