Ki gondol a perzsasz?nyeg múltjára?
fakó lakóm, a színeinket vesztve
még tapodunk a hímes sz?nyegen,
amit nem gyerekmunkás – vetve
át a szálakat – sz?, míg ridegen,
egy marék rizs vagy faggyú,
nehogy éhen vesszen a fattyú,
ki a családnak addig érték,
míg keres fillért vagy piasztert,
lelkét és kezét felsérték;
zárt kapun túl a flasztert
se járhatja, nemhogy erd?t,
széljárta rétet s balzsamos
leveg?t, mir?l énekelhet költ?,
miközben lába süpped, tapos;
egy marék rizs és faggyú,
tea, nehogy éhen vesszen a fattyú –
lám megjárjuk köreinket;
mohos az erd?, hull a cseppje,
es?, mit felh? terít a hegyre,
dombra, kertre, leh?t minket,
és betérünk az otthon kétes melegébe,
ahol a kéjes ágybetét süpped,
és puha gyapjúsz?tte sz?nyeg;
megfoghatom titkon a melled végre,
s nem gondolkodom, bár faggyú
és lanolin szagába fulladt a fattyú
