Nagy Horváth Ilona : Memento mori

Nyomtatás

Megszédültem a lépcsőházi

kapcsolóhoz nyúlva.

alszom

Mindjárt felébredek,

jobbra fordulva látlak

majd,

átölelhetlek,

és felidézhetem

magunk onnan,

hogy először összenéztünk,

ahogyan

először fürdettük

együtt a gyerekeket…

Hátadhoz bújok

majd, és végiggondolom,

milyen szörnyűt álmodtam.

nem voltál

A gyerekek aludtak,

éjszaka volt,

és én egy idegen lépcsőházban

jártam

le-fel,

kipakoltam az autót,

holnap jön

érte a

végrehajtó.

új életet kezdtél

Én meg álltam a félbemaradt

régivel.

…felcipeltem a lexikonsorozatot,

a fiunk minden zugban

megbúvó kisautóit,

a lányok hajpántját,

napszemüvegét,

és nagyon-nagyon szorítottam

felfelé menet

a nagyanyámtól örökölt

értetlen kézzel fakeretbe

eszkábált háború el?tti

fényképeket.

Eltűnt rokonok

katonafotói,

apám kiskorában,

s a mamáék

esküvői díszben.

Két hét különbséggel

haltak meg,

idén augusztusban volt

tizennégy éve,

ezerkilencszázkilencvenhat,

ezerkilencszázkilencvennyolc,

kétezerhat,

és most kétezertízzel egyedül

vagyok.

…egy mellény hidegebb időkre

és az anyám által

összelopott vastag paplanok.

Felhordtam mindent,

és hirtelen

albérletszaga lett a háznak.

Az utolsó fordulóval

aztán ellepett

a gyerekkoromból

ismert érzés,

hamarosan menni kell

innen is.

Ma már tudom,

akkor sem szerettelek,

hisz nem szerettél te sem,

tizenhét év

 – mindig egyedül

a konyhában,

gyászban

és csillag lesen,

nappal bolyongtam kezed után

kutatva a semmit.

És vágytam annyi mindenre még,

utánad,

igazabb magamra.

Csendben gyűlt a zsebkendő

a párna alatt.

A testvérem azt mondta,

ha már ordítani tudnék,

járjam körül az alvó

gyerekeket,

megnyugszom.

Jártam,

jártam

és jártam.

Ha nem látom

őket,

ma sem tudom,

merre megyek.

Homályos utak,

vándor nappalok.

…szerelemmel összekaristolt

padok a játszótéren

ülök idegenül.

Megzsaroltál a fiammal.

És nem az a baj,

hogy nekem fájt

a gondolat,

képes vagy rá,

hanem ő,

ahogy ült a bérelt ágy szélén

reszketve,

hogy elveszik tőlem.

Hát bólintottam,

hol az a kurva papír,

nem kell a pénzed.

nyúlok a kapcsoló felé

Világos lesz,

és látom újra,

ahogy rezzenéstelen arccal nézed:

bőgök megint

színtelen hangon mondod:

sajnállak.

pedig gyűlölted

a legkisebb tárgyam is

akkor előkerült

valami kegyetlen varázslat,

és visszafelé gombolyítva

felszámolta

együttnapjaink,

nem találtam a kezed többé

egyik napon sem,

eltűntél mellőlem,

egyedül álltam az anyakönyvvezető

előtt sárnehéz fehér ruhában,

küzdöttem az ájulás ellen,

hányingerem volt,

odabenn épp osztódott a jövőm

millió érthetetlen parányra.

Visszavonódott

és indokolatlanná lett

minden ráncom,

hibám,

hisz valami hibernációs

ólom álom volt,

tizennyolc vagyok

megint

csikorogva működő,

meg-meglóduló

szívvel.

villanyt kapcsolok

Valaki a konyhámban főz

– én terveztem a bútort –

miatta most itt villanyt kapcsolok,

új élet kellett,

de nem mondtad,

csak azt,

hogy nem versenyzel árnnyal,

hogy térjek magamhoz,

hogy rossz vagyok.

Akkor én őszinte voltam,

lehúztam a gyűrúket

és mentem,

összemarkoltam az árnyam:

enyém.

valaki a kapcsoló után matat

úristen,

csak nem én

állok

ebben az idegen

házban

kéz matat a koszos falon

oda

igen, már odaadom

a semmim is,

vidd,

Jézusom,

ki ez…

csosszan a lépcső, falnak ütődik

a fa keret

Küzdj

az istenért,

mondom magamnak,

két emelet,

ennyi az egész.

holnap világos lesz megint

gyalog megyek

valaki főz

memento mori

vége van

a szívem cipelem,

gyűlöllek

és gy?lölöm

magam.