– Nincs kedved átnézni Magyarországra?
– Ne hülyéskedj már nagyokosom! Nem emlékszem, hogy útlevelet igényeltünk volna. Ha megtennénk, fél éven belül, lehet meg is kapnánk.
– Nem úgy értem, csak úgy, egyszer?en átnézni.
– Á, értem, menjünk fel a dombra, a meterológiai állomáshoz és nézzünk át a legels? faluba?
– Valami hasonlóra, de ennél közelebbire gondoltam. Pattanjunk fel a bringára és tekerjünk el a vámig! Az életben nem voltam ott, nem is tudom, milyen egy vám. Megnézzük a sorompót, megcsodáljuk Magyarországnak azt a pár száz méteres területét, ami odalátszik.
– Annál sokkal több látható, az ott sík terület!
– Amennyi látható azt megcsodáljuk és visszatekerünk.
– Rendben, induljunk!
Az ifjú pár felugrott az – akkor csúcsmin?ségnek számító – Szputnyik félverseny-biciklire és a nyári este langyos szell?jében elindultak az alig 12 km-re fekv?, szigorúan túltiltott területre.
Ha a borsi születés? Kapor Jóska bácsi esetét ismerik, biztosan nem tették volna. Vele egészen cifra dolog esett meg. Határsért?t kerestek. A magyar-román határt 1988-ig nemigen sértegették, utána viszont tömegsport gyanánt tették. Így Jóska bácsi a 70-es évek közepén nyugodtan üldögélve árnyékszékében, hatalmas ribillióra – jó katonás román harsogásra -, ébredt fel saját udvarában és kikiáltott.
– Nyomás innen, kifelé srácok!
Pórul járt az öreg, mert a lesrácozott ?rvezet? kirántotta az árnyékszék ajtaját és a békésen ücsörg? öregre szegezett fegyverrel igazoltatta.
– Fiam, nincs nálam a személyim, be kellene mennem a házba.
– Innen nem lép sem jobbra, sem balra, igazolja magát, különben velünk jön!
– Ne viccelj már!
– Ne tegezzen és ne fiamozzon, ?rvezet? vagyok!
– Rendben van ?rvezet? elvtárs, leszel olyan szíves…
– Ne tegezzen öregem!
– Lesz olyan szíves beengedni a saját házamba, hogy igazolhassam magam? Ott tárolom a személyes dolgaimat.
Be sem fejezte a mondatot, az ?rvezet? hátra kiáltott, két katona elkapta a dolgát el sem végzett öreget és bevitték az ?rsre. A család félnapi utánajárásába került, hogy a szerencsétlent hazavigyék a fogdából, ahol tartották, mint els?számú gyanúsítottat. A keresett – nagyjából 20 év körüli fiatal – személyleírása éppen ráillett a 70 éves tatára.
Attól a naptól, Kapor Jóska bácsi sugallatára, a faluban nem volt ember, aki a személyigazolványát saját udvarán belül az árnyékszékre is ne hordozta volna magával.
Ilyen téren alulinformáltan, a két jóhiszem? fiatal közepes tempóban elindult. Az els? kellemetlenség Bors el?tt akadt, két fegyveres – láthatóan nem humoros hangulatban álldogáló – ?rszem személyében.
Katonai idejéb?l, még tisztán emlékezett, hogy ?rségben nem szokás viccelni. Nem volt náluk igazolvány, mint ahogy soha, sehol máskor sem. Itt most nem lett volna kimondottan hátrányos, ha saját szabályukat megszegve, mégis zsebükben lapult volna az a két noteszecske. Nem lapult! Soha nem jártak Borson túl. Az út jobb oldalán, turista pihen?nek álcázott helyen, épp csempészésnek is nevezhet?, alapvet? élelmiszereket dugdostak egy kocsi minden oldalába. Nevetségesek voltak a két-három üvegnyi konyakkal. Karikáztak tovább. Váratlanul – nem is gondolták, hogy ilyen közel van -, észrevették a sorompót. A kocsisor végéig kerekeztek, ami három-négy várakozó járm?b?l állott csak. Leszálltak, nézel?dtek, beszélgettek.
– Nézd az ott már Magyarország! Milyen közel vagyunk és mégis milyen messze…
– Azt hiszem, jobb lenne visszaindulni, semmilyen igazolvány nincs nálunk, ha valamelyikre rájön, hogy esetleg igazoltasson, megüthetjük a bokánkat.
Ha tudta volna, milyen mértékben üthették volna meg, akkor nem fordultak volna olyan könnyedén, túrázó kerékpározókhoz hasonlóan, mintha az ország bels? viszonyait nem is ismerték volna. Nem voltak hajlandóak félni, punktum!
– Milyen érdekes, látod azt a tábla kukoricát, az már Magyarország. Szemre épp olyan, mint az itteni és mégis… Egy k?hajításnyira van mindössze, de nem közelíthetjük meg.
– Igen, viszont ha sokáig mélázunk itt, bajba kerülünk. Azt mondom, szép nyugodtan kezdjünk el hazafelé tekerni.
– Látod azt a nagy diófát?
– Igen.
– Érdekes, idelátszik az átrakodóhely.
– Milyen átrakodóhely?
– Nem emlékszel? Ott az út jobb oldalán éppen egyik kocsiból a másikba rakodták a konyakot, meg a cigarettát.
– Az útról nem látszik a vám.
– De az út széle látszik, így a vámos pontosan látta, mit csinálnak, ha éppen odanézett.
– Erre most mit mondhatnék?
Csak úgy úriemberesen tovagurultak.
– Szépen zöldül itt ez a tábla tengeri. Viszek három-négy cs? kukuricát, zsengének megf?zöm.
– Azt mondom, ne vegyünk le egy szemet sem, nemhogy néhány csövet. Nekem egészen más csövek járnak az eszembe.
– Ne ijesztgess!
– Nem ijesztgetlek. Errefelé még világos volt, most sötét van, attól tartok meg fognak állítani, legalábbis er?sen benne van a pakliban. Nem gond, három éve szereltem le. Végül is hozzájuk képest rangid?s vagyok, rendfokozatban is. Majd jól lekezelem ?ket!
Vélekedett – igen gyermeteg naivitást játszva – az ifjú, aki azért néhány fülest hallott a határ?rségnél szolgált barátaitól, hogy a határsért?nek vélt személyeknek nincs kegyelem. Hogy kit vélnek határsért?nek, az mindig attól függ, hogy milyen a hangulatuk. A határsért? besorolás még mindig jobb, mint az esetleges kémkedés vádjának el?pattintása valamelyik szikla koponyából, amiben két kovak?, a sok hiányzó kerék között öszepattintva, a betanított sztereotipiákból, éppen ezt az államellenes b?ncselekményt gyújtja ki.
Gyönyörködtek még kicsit a különben szokványos tájban, aztán Bors belterületén a fiatalember srtatégiát váltott és hátra szólt.
– Válts kisebb fogaskerékre, meglódulunk!
Így aztán a géppisztolyosoknak idejük sem maradt megállást jelezni, úgy húztak el mellettük. A megkönnyebbülés után az ifjú tapintatlanul, de nem szándékos szeretetlenségb?l, a pedálokat futópadnak vélve, robogó sebességgel tépett a város irányba, tarkóján összetett kezekkel és az épp akkor megtanult két Beatles számot felváltva bömbölte, a Let it bee-t és Yesterdayt. Utóbbit jobban szerette, így már tizedjére kezdte újra, amint végére ért. Mikor a nyeregben hátra fordult imponálni vágyón, észrevette, hogy fiatal felesége látótávon kívüli távolságra maradt le. „A mindenit, de hülye vagyok” – gondolta – „nem várhatom el, hogy ezt a brutális tempót bírja szegénykém.” El?z?leg bemérte az útirányt, érzésb?l tekert, valamivel lassabban, folyamatosan hátra fordított fejjel. Hosszabb id? után, a nyeregb?l majd lefordulva, felt?nt kínlódó felesége, majdnem sírt az er?lködést?l. ? újra elkezdte a Yesterdayt, most egyértelm?en szerenádszer?en, még mindig hátrafordított fejjel, rendíthetetlenül mosolyogva. Megfogalmazhatatlan szabadságérzetet adott a harsogó szerenád és a közben közeled? nejének látványa, a teljesen kihalt országúton. Hasonló lehet az úgynevezett „Szelíd motorosok” robogás közbeni érzéséhez.
Ám egy töredéknyi pillanat alatt, mintha valaki azt súgta volna a fülébe, „pajtikám, csendesen, nyugodtan fordulj el?re”, ? ugyanis még mindig hátratekert fejjel, két kezét tarkón összekulcsolva pedálozott. Érdekes szinte szó szerint hallotta a hangot. Valóban nagyon lassan fordult meg, ekkorra már a feleség is majdnem utolérte.
Ám a rémület, amit maga el?tt látott egy húsüzletnyi feltrancsírozott állat képében, teljesen elvette mérlegel? képességét. A reflexek azt sugallták, azonnal kapja a kormányt és irányítson balra. Valami megállította a reflexeket, valami sugallat féle… olyan, amit az el?bb is hallott. Roppant rövid id? alatt történt minden. Az út jobb oldalán, az addigi füves árkot, két méter mély, mer?legesen suvadó, betontömbökkel kibélelt, hosszú vályúhoz hasonló, nyílt kanálisszer? rondaság váltotta fel. A bicikli amúgy is igen vékony kerekeinek peremei, a szakadék jelleg? iszonyat szélén suhantak, még mindig enyhén jobbra tartva… és nem nyúlt le.
A hirtelen pánikszer? reflextevékenység helyett, gyors latolgatással kibogozta, ha fordulna a nyeregben, az biztosan kimozdítaná annyira a biciklit, hogy odazuhanjon ahová nem szeretné. Erre is felkészült, sok mindent túlélt már, viszont a halál lehet?sége sokkal nagyobb volt, mint az összes el?z? h?sködéseknél. „Nyugalom öregem, nyugalom” – mondogatta magának és jobb térdével nagyon-nagyon finoman, a váz nyomásával enyhén elkezdte balra irányítani a kerékpárt. Semennyit sem lassítva, mert a lassítás is azt eredményezte volna, mint a hirtelen elmozdulás. Idegtép? volt. A felesége utolérte, neki legalább esze volt és az útszélt?l két méterre bent kerekezett, közvetlen mögötte, majd melléhajtott és elkezdett hozzá beszélni. Érthetetlen volt számára, miért nem válaszol az el?bb még vidámságtól szétdurranó férj és mit?l olyan zord, sötét az arca. Olyan, mint mikor nagyon koncentrál valamilyen feladvány megoldására, csak éppen most nem kell semmit megoldani. Úgy 100 méter után egyértelm? balratolódás kezd?dött, világos lett, hogy a zuhanás elkerülhet?. Amikor már fél méterre volt az árokhoz alig hasonlítható nyavalyától, óvatosan lenyúlt, lendített kett?t, hármat a pedálokon, belavírozott az út közepére és megállt, elállva felesége útját, aki nagyot fékezve kiáltott rá.
– Ezt miért csináltad?
– Szállj le!
– Persze hogy leszállok, ha egyszer megállítottál.
Elkapta a derekát, pördült kett?t vele és jobbra mutatott.
– Látod, most nem kell kiskanállal összeszedegetned onnan. Majdnem sikerült túlszélesített jókedvemben belelavírozni.
– Azt a kemény makacs fejedet! – rántotta fel kacéran fejét, hogy sz?ke, derékig ér? tincsei, minden irányban szétröppentek. – Nincs is nálam kiskanál!
Legutóbbi módosítás: 2010.09.27. @ 17:00 :: Boér Péter Pál
