Izzadtan ébredek. A párnám csurom víz, a magam alá gy?rt leped? nyomot hagyott a vállamon. Fáj a nyakam. Azzal vagyok elfoglalva, hogy kinyújtóztassam gémberedett tagjaimat, és rávegyem magam a szokásos teend?im elvégzésére, de még csak az ideológiai megalapozásnál tartok – gy?zködöm magam, hogy mit, miért, és egyáltalán. Lassan beindul az automatizmus. Amíg a fürd?szobába tartok, felidézem magamban az álmomat. – Valami oka csak volt ennek a küzdelmes éjszakának, amelynek nyomait viselem a vonásaimon – állapítom meg, miközben a tükörb?l bámul vissza rám az eredmény. Kiábrándító. Ez a legkevesebb, amit mondhatok a látványról. Emlékeim is visszatérnek, és a borzongást is átélem, ami valószín?leg egész éjjel osztályrészemül jutott.
Állok a pult el?tt a tisztára mosott, üres üvegekkel. A hatvanas évek vége felé járhatunk az öltözékekb?l ítélve. Éppen én kerülök sorra, alig fél óra várakozás után. Már feladtam volna, de egy kedves hang figyelmeztet a mögöttem kanyargó hosszú sorból – ön jön aranyoskám, no, menjen már, ne tartsa fel a sort!
El?veszem az üvegeket a szatyorból, és szépen sorba kezdem kirakni ?ket a pultra. El?írás szerint külön válogatva a konzerveseket, és az italosakat, és azon belül is a borosakat. Már majdnem teljesen kiürült a m?anyag szatyor, amelyben a göngyölegeket szállítottam a visszaváltás helyére, a Csemege hálózatának újonnan nyílt, az Éjjel-nappali névre hallgató legmodernebb üzletébe, amikor egy pillanatra még a lélegzetem is elállt. A pultra helyezett borosüveg alján ott éktelenkedett egy parafa dugó.
Tapasztalatból tudom, ez nem jelent semmi jót. Legutóbb, a Wesselényi utcai kis-közért egyik eladója szégyenített meg több vásárlótársam el?tt, amikor kijelentette, hogy a palackba lév? dugó mennyi mindent elárul a tulajdonosáról. Többek között azt, hogy még egy rendes dugóhúzóm sincs odahaza, amivel nem befelé, hanem kifelé lehet húzni a dugót, ahogy azt minden tisztességes állampolgár teszi. Nem beszélve arról a szemtelenségr?l, hogy képes vagyok az üveget ilyen állapotban leadni, mivel kénytelen a szükségesnél több id?t áldozni rám. És közölte, hogy az üveget így, nem tudja átvenni.
Mindenképpen el akarom kerülni az újabb botrányt, ezért azzal a mozdulattal, ahogy az ominózus palackot a pultra tettem, vissza is venném, de a szemfüles eladó már kapja is ki a kezemb?l, és az arcára hervadt mosollyal a magasba emeli.
– Látják, kérem? Látják ezt a palackot? – Halk moraj futott végig a soron. – Az még csak hagyján, hogy nincs elég tisztára mosva, de ráadásul benne van a dugó. – Újabb morajlás, és imitt-amott fújólás hallatszik. Riadtan nézek körül. Látom, hogy többen az öklüket rázzák, és fenyeget?en megindulnak felém.
Hirtelen megváltozik a helyszín. Az eladóra nyakkend?, és sötét öltöny kerül. Az üvegvisszaváltó pultja pedig egy szemvillanás alatt átváltozik pulpitussá, amolyan szónoki emelvénnyé. Egy csoportosulás közepén toporgok, kezemben egy dossziéval, éppen interpellálok.
– Arra adjon nekem magyarázatot – üvöltöm a szószék felé -, hogyan jutottunk el idáig? Hogyan lehetséges, hogy két évtized verejtékes munkája semmivé foszlik. Mi az, hogy nem lesz rendszervisszaváltás? – A tömeg lassan elindul a pulpitus irányába. Zúgolódás, fenyeget? bekiabálások hallatszanak minden fel?l.
Nem várom meg a végkifejletet, lopakodva elindulok a kijárat felé. Nem tudom, hogy az az átkozott dugó, hogyan maradhatott benne, a palackban?
(Budapest, 2010. augusztus 4.)
Legutóbbi módosítás: 2010.09.22. @ 07:19 :: Horváth János
