Valahogy másként szállnak a hangok,
ritmusuk zavart, dallamuk más,
inkább a dobok és nem a lantok
zenélik el a belső vallomást.
Valahogy másként szólnak a szavak,
kongássá tompult belső csengésük,
lejtésük mögött visszhangok vannak,
pattanó kőként csúszik az élük.
Valahogy másként hívnak a színek,
mattabb fényt vernek vissza szemünkbe,
nem fut a vágy más túl magas ívet,
mintha a távlat közel kerülne.
Valahogy másként hatnak az ízek,
egymáshoz tapad keserű, édes,
fonnyad a torta, rajta a díszek
csillagformája itt-ott penészes.
Valahogy más a kéznek a súlya,
nehezebb, lassúbb simogatása,
hamvadó tűzét hiába fújja
melegre vágyók remegő szája.
Valahogy nehéz hinni, hogy múlik,
hittük – végtelen bennünk a véges,
s nem megyünk már egy végponton túlig,
szívünk hőt vesztett, lelkünk nem fényes.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Bonifert Ádám
