Látszólag minden ment a maga útján. Vilmost kinevezték üzletvezetőnek. Nem szívesen vállalta el, de nem nagyon bújhatott ki a feladat alól. Bement a központba és Vágó igazgatótól kért kihallgatást.
– Nézze igazgató úr. Én elhiszem, hogy nagy szükségük van rám, de ugye nem gondolja komolyan, hogy a valamikori üzletemben kinevezett főnök legyek. Köszönöm a megtiszteltetést és a bizalmat, de nem tudom elvállalni.
– Vilmos, maga az üzletben a legjobb fodrász. Mindenki magát keresi, nem maradhat beosztotti rangban. Az elvtársak feleségei ezt személyesen kérték a központtól, hogy nevezzük ki mielőbb vezetői pozícióba. Azt meg már nem is akarom mondani, hogy mindenhova magát kell elkérni tolmácsnak, ha van fodrászverseny vagy külföldi céggel tárgyalunk, mivel maga egyszerre három nyelven is beszél.
– Igazgató úr. Ha anyagiakban kifejezi az elismerését, nagyon megköszönöm önnek, de a címekkel, rangokkal hagyjon engem békiben. Nem leszek se párttag, se semmi ezért. Bármit rám bízhat, ezután is szívesen teljesítem, ezt mégse kérje tőlem.
Még sokáig vitatkoztak, de Vágó kénytelen volt belátni, hogy Vilmos nem fog „kötélnek állni”.
– Tudja, azért lenne erre szükség, mert kellemetlen Úgy „delegálni” magát bárhova, mint Fekete Vilmos fodrász.
– Ugyan miért? Így hívnak és ez a szakmám. Egy üzletvezetői cím nem okvetlen tükrözi azt, hogy valaki érti is a szakmáját és nyelveket is beszél.
Végül is minden maradt, ahogy volt. Pusztán némi fizetésemelést sikerült elintézni, ami csupán csak jelképes összeg volt ahhoz képest, amennyi borravalót havonta kapott. Persze ez nem volt hivatalos jövedelem, de mindenki szemet hunyt felette.
Egy nap hivatalos emberek jöttek nézelődni a házba. Júlia éppen kint olvasott a teraszon. Már eléggé idős volt, de hegyezte a fülét és este beszámolt mindenről Vilmosnak.
– Baj van Vilmos. Át akarják alakítani az egész házat. Itt volt valami bizottság és terveket dolgoztak ki, hogy az épületre két emeletet húznak rá. Ez a ház nem kettőt, de egyet nem fog kibírni. Át kellene építeni az egészet ahhoz, de azt úgysem fogják megtenni.
– Nyugodjon meg mama, semmit nem fognak csinálni.
Már legyintett volna az egészre, amikor Janka és Ludmilla is ugyanazzal riogatta, hogy Júlia lehet hogy öreg, de nem teljesen bolond, mindent úgy terveztek, ahogy mesélte.
– És én mi a frászt tudok tenni? Másik lakást nem fognak adni. Az utcára nem költöztethetnek ki minket.
– Azt senki sem mondta, de be fognak telepíteni ide egy csomó „plebszet”, akik majd minket fognak figyelni.
– Bánom is én! Nincs itt semmi, amiről jelenteni lehetne. Kivéve, hogy esténként a BBCt hallgatom angolul. De ha ez lesz a gondjuk, közlöm velük a magyarnyelvű adások időpontját.
– Vilmos, van kedved itt hülyéskedni még? Ha ráépítenek, majd valami pártfejes kinézi magának és a pereputtyával beköltöznek, mi meg mehetünk, ahova kiraknak minket. Beszélj valamelyik elvtársnővel – kérlelte Ludmilla.
Vilmos megfogadta a tanácsot és elkezdett érdeklődni. Megtudta, hogy nemsokára valóban építkezni fognak, sőt azt is, hogy valami makói sztahanovista élmunkás és a testvérei – vagy húszan – fogják megkapni a lakáskiutalásokat. Volt némi megtakarított pénze félretéve, de nem tudta, hogy intézhetné el, hogy legalább azt a szintet, ahol a család lakott, megvehesse. A szerencse azonban mellé szegődött. Egy nagy elvtárs felesége éppen hozzá kért időpontot, és dauerolás közben megbeszélt vele mindent.
– Vilikém, ne idegeskedjen – nyugtatta az elvtársnő –, én majd holnap betelefonálok a tanácsba a lakásosztályra, ismerem ott a vezetőt. Maga meg másnap bemegy és kifizeti az összeget. Ennyi. Ja mennyit is mondott, hogy tudna fizetni? Harminc ezret? Az pont elég lesz, szerintem.
Pár nap alatt Vilmos elintézte a tanácsnál a formaságokat és megengedték neki, hogy megvásárolja azt, ami egyébként is az övéké volt.
– Megnyugodhat, mama. Újra mi vagyunk a jogos tulajdonosok.
Alig három hónap múlva Júlia eltávozott az élők sorából.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Avi Ben Giora.
