Szulimán Eleonóra : Kezdhetnénk tiszta lappal

Nyomtatás

Mindenekfelett tavasz volt,

kivirult a világ, zöldre

rajzolódott minden faág.

Kitárt ablakomon át, friss

kikelet-lehelet szobámba

szállt, magamba szívtam

ezernyi bódító illatát.

Panaszosnak tűntek a fák,

mintha érezték volna,

a hamarosan beköszöntő

kegyetlen katasztrófát.

Fáradhatatlan természet,

Rád se figyeltünk éveken át,

sebeket ejtettünk rajtad,

gondatlanul beléd tapostuk

emészthetetlen mocskainkat.

Kihasználtunk, kínoztunk, lassan

ölő méreggel gyilkoltunk,

tűrted a megaláztatást.

Nem kérdeztük a beteg,

fertőzött, fiatal fákat,

mélyen kikotort hegyeket,

rekedt torkú madarakat,

vadul letarolt erd?ket,

szennytől szenvedő folyókat,

kiszáradó legelőket,

sosem kérdeztük őket,

meddig bírják?

ők csak hallgattak, tűrték

és viselték kínjaikat.

Nem kiáltottak az égig,

nem üvöltötték fel a csillagokat.

Nem is olyan rég, egy szörnyű

nap megelégelték a hegyek,

a völgyek, a felduzzadt patak,

fellázadtak. Tombolt a vihar,

mint egy megtébolyult had,

zúdult a víz, sártengerré vált

a föld, a házak, ember és

állat. Pusztulás, amerre

áradt,nem kérdezte már ki

becsülte eddig, ki becsülné

holnap, dühödten ontotta

mérgét, amerre haladt.

Most nyár derekán, a pusztítás

után, kezdhetnénk tiszta lappal.

Fáradtan bólogatnak a fák.

Kimerültek.

A felduzzadt patakok

összehúzódtak, reszketnek.

A folyók visszaapadtak,

tar hegyek égre merednek,

madarak új dalra fakadtak,

legelők néhol sártengerek,

elszikesedett földeken

újra vadvirágok nyílnak.

A vályogházak összedőltek,

emberek ezrei hajlék nélkül,

kis batyujukkal hónuk alatt,

vissza-vissza tekingetnek,

sóhajuk eléri a csillagokat.