Azt hittem, rutinba fullad életem,
Nem lesz majd minden napom más,
És örök élet rohan meg az unalommal,
Már élve elfeledve önmagam, de nem.
Apám-anyámra hittem – fogható,
Kapaszkodó, kikkel már nem lehet
Csak úgy a bármi, hisz eddig megéltek,
S egy vektor élete a múlt, mib?l a többi
Úgy jön oly nyugalmasan, ahogyan vártam –
S mégse. Itt, hogy állok, béke lenne részem,
S nincs egy pontom se, mi nyúgalomba’ volna.
Bármely pillanatból – mint egész – lehullnék,
S köszönnöm mit se nincs amit köszönnék.
Az égben köttettek – de a csomók itt látszanak;
Néha torkomon, a szívre csúsznak, sohse hagynak,
S már-már azt hiszem, az ég se kéne, bog csak.
