Nagy Horváth Ilona : Idők

 

Hazaindulok,

elcsorog mellettem a város,

az aszfalton néhol a tegnapi

viharok sáros kéznyoma.

Kaporillat

andalog elő

a felázott

kerítés mögül.

 

Micsoda játék…

 

bátortalan fények

járnak körül,

gyalogos, mogorva, lényeglátó gondolat –

szobám csendjét álmodom,

mozdulatomra ijedten

hallgat el vállam felett

a rigó.

 

Képtelen voltam

megcsókolni azt

az embert,

ki tenyerén hordott

aznap éjjel.

Istennő voltam és egyéniség,

bámult,

pedig csak megbénultam

 

rég,

                                 

leszakadt a lábam,

le a kezem,

törzsem lett, lombom

és gyökerem.

Aztán rámkérgesült a délután…

akkor is sütött a nap.

Lám, ma sem jövök egyedül,

velem sántikál sután ígéretem,

 

tovább megyek.

 

Ha dühös vagyok,

még lángolnak a kertek

és elszalad előlem a ház,

de már úgy tud

semmit mondani egy rózsa is,

ahogy belül kong

valami gyászos hallgatás,

 

hogy elillant az ősz.

 

Innen most jól látom

a naplementét,

csak egy pillanatnyi vörös máz,

mire megmozdulna

valami a csendben,

már a láthatáron

túl halad,

s a domb tetőn kékfeketébe hajlik

a  bíbor csillogás.

Amonnan

engem fal fel a horizont,

– ablak előtt ülő

tört ajkú idegen –

messze jár a test,

emez itt ül

és nézi,

nézi hidegen,

hogy gombol

kék kabátjára

csillagot az éj.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 303 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.