dr Bige Szabolcs- : Postás Mimi visszatér

— Ez rávall Postás Mimire! — szólt az egyik vendég *

 

 

 

A régi házban, a régi lakásban egyszer csak munkások jelentek meg egy intézkedő emberke vezetésével. Ismeretlen volt a falu előtt ez az ember, vagy „emberke”, ahogy máris elkeresztelték a helybeliek. Alacsony termetével szolgált rá a névre, meg tar koponyájával, s dús szemöldökével. Akár egy kerti törpe – szóval „emberke”! Jött-ment, intézkedett, s a munkások hallgattak a szavára. Kidobták a régi parkettát, a fürdőszobai, meg konyhai kagylókat, csapokat. Újakat raktak. A falakat is vakolatig lepucolták, s szépen leglettelték, s úgy festették újra. Az ajtók, ablakok is hasonló sorsra jutottak. Nem kétnapos munka volt — hónapokig dolgoztak, de az eredmény minden várakozást felül múlt. Nem lehetett a régi házra ráismerni. Nem csak belül, hanem kívül is megújult. Szép pasztellszínt kapott a fal és piros keretet az ablakok.

      A falubeliek találgatták, mi lehet a célja a házzal Postás Miminek? Vajon el akarja adni, vagy visszaköltözik? Senki sem tudta a választ, még Emberke sem. Pedig naponta kérdezték.

      — Emberek, én sem tudok semmit! Értsék meg! — válaszolta, mikor kérdéseikkel nyaggatták esténként a fogadóban.

      — De hát, maga nekik dolgozik — lépett oda az egyik falusi, s tele poharat tett le Emberke elé.

      — Neki dolgozom, neki dolgozom! — dohogott. — Köszönöm az italt! — fordult az újabb asztaltársa felé bólogatva.

      — Mondjon már valamit! — biztatta a vendég leülve az asztalhoz.

      — Maguk többet tudnak róla, mint én. Maguk helybeliek! Engem csak megbíztak a felújítási munkálatokkal. Eljött a cégünkhöz a tulajdonos, elmondta mit akar, és én vállaltam a megbízatást. A hölgynek pontos elképzelései voltak a felújításról, javításokról. El is jött velem ide egy nap, hogy megmutogassa pontosan, mit kell és hogyan elvégezni. Többet nem jött, csak küldi a kialkudott havi fizetni valót. Azt mondta, majd, amikor készen leszünk, lejön és átveszi a munkát. De rendesen dolgozzanak ám — mondta —, mert nem hagyom magam akármilyen hitvány munkával becsapni!

      — Ez rávall Postás Mimire! — szólt az egyik vendég, aki odahúzta a székét Emberke mellé, nehogy a beszéd egyetlen szavát is elveszítse.

      — Hogy, hogy Postás Mimi? — lepődött meg a mester. — Nem úgy hívják!

      — Tudjuk, hogy hívják, de mi már csak így nevezzük.

      — Figyelj ide, édes egy komám! — telepedet le az asztalhoz a patikus. — Bocsánat, szervusz — emelte fel a poharát —, azt hiszem, én vagyok az idősebb, engedd meg! — koccintott, s folytatta a kezdeti lendülettel választ sem várva. — Bandi vagyok! Szóval, édes egy komám, ha meg akarsz tudni valamit Postás Mimiről, fordulj csak hozzám.

      — Proszit! — koccintotta Emberke is poharát a patikuséhoz, majd felemelve ráköszöntött mindenkire.

      — Szervusz, proszit! — hangzott a többiek részéről a tegeződés elfogadása.

      — Bandi bácsi, mondd el, amit tudsz erről a Mimiről! — kérte egy fiatalember, a társaság legfiatalabb tagja, Béni.

      A patikus nem kérette magát, hanem belefogott:

      — Hát, tudd meg édes egy komám, hogy Mimi apja ügyvédnek tanult a család kívánságára. Gazdag birtokos famíliáról van szó, akiknek Dél-Erdélyben hatalmas birtokuk volt, és azért neveltették jogásznak a fiút, hogy védje, ha kell az érdekeiket. Ez a fiú pedig, Kálmán, beleszeretett a postamester lányába, a szép Emíliába. A család rettenetesen tiltotta, de ők dacoltak velük — ilyen a szerelem — és ahogy Kálmán végzett, összeházasodtak. Nagy botrány lett belőle — a fiút az apja kitagadta, és ők el is költöztek a városba, ahol Kálmán egy nagy ipari vállalatnál jogtanácsos lett és Emília titkárnő egy iskolában. Közben azonban történt egy, s más a világban. Negyvennyolcban felszámolták a nagybirtokokat, és a birtokosokat kilakoltatták, kényszerlakhelyre telepítették. Kálmán szüleire is ez a sors várt. Egy este értük jöttek, teherautóra rakták őket több más sorstársukkal együtt. Egy félórát engedélyeztek, hogy személyi holmijukat összepakolják, ami nem lehetett több személyenként egy utazótáskánál.

      — Jól emlékszem azokra az időkre — bólogatott Emberke.

      — Apám is sokat mesélt róla — kotyogott közbe Béni —, az unokatestvére is így járt. Dolgozni vitték egy kollektív gazdaságba, ahol eleinte egy üres istállóban lakott még másik három családdal. Később fogadta be őket a faluból egy özvegyember, akinek nagyobb háza volt. Na, nem önként, hanem ráparancsoltak.

      — Ők is pontosan így jártak. A sors fintora, hogy miután onnan megszabadultak, körülbelül egy év múlva Kálmánhoz költöztek, mert vissza a saját házukba nem mehettek. Jól tudták, hogy ez nem jó megoldás, de nem volt mit tenni. Ráadásul éppen akkor szült Emília. Egy kislányt, aki az édesanyja nevét kapta, ebből lett Mimi, ahogy saját magát nevezte, amikor beszélni kezdett. Örökös feszült hangulat, elfojtott gyűlölködés uralkodott a házban. Kálmán édesapja mindent kifogásolt, bírált, semmivel nem volt megelégedve, morcoskodott, duzzogott. Nehéz, szinte lehetetlen volt kedvében járni. Valami kibékíthetetlen gyűlölet élt benne az egész világ ellen. Édesanyja pedig teljesen magába zárkózott, csak ült a hintaszékben, pokróccal betekert lábakkal és napszám nem szólt senkihez, az ételt is oda kellett vinni neki. Mindig azon siránkozott, ha nagy néha mégis megszólalt, hogy mennyire méltatlan a helyzete, mit kénytelen eltűrni, őneki, aki Köpeczy lány, a híres Köpeczyek famíliájából!

      — Kik azok a Köpeczyek? — kotnyeleskedett újra Béni.

      — Régi erdélyi nemesi család, visszavezetik eredetüket az Árpád-házi királyokig, sokat forgolódtak a hatalom körül, egyik ősük még pohárnok, vagy mi is volt Zsigmond udvarában, s egy későbbi II. Rákóczi Ferenc mellett harcolt. De hagyjuk ezeket a régi dolgokat. Ki hoz még egy rundot, úgy kiszáradt a torkom a sok beszédtől!

      Ketten is ugrottak, csak folytassa a történetet minél hamarabb.

      — Szóval — vette vissza a szót —, ilyen körülmények között nőtt fel Mimi. Ahogy nőtt, fejlődött az értelme, úgy vált számára egyre elviselhetetlenebb az otthoni légkör. Gimnazista korában beiratkozott minden szakkörre, iskolán kívüli tevékenységre, csak ne legyen otthon. Járt sportkörre, irodalmi önképzőkörre, matematikára, sőt filozófiakörre is. Tanárai örömmel fogadták szorgalmát és mindenféle feladattal megbízták, amit örömmel el is vállalt. Így lett osztályfelelős, és szakköri vezető. Töretlenül haladt előre a hatalom különböző fokozatain. Mikor utolsó évesek lettek őt választották az iskola KISz titkárává. A családtól annyira elidegenedett, hogy jóformán csak enni és aludni járt haza. A nagyszülők halála után sem változott a helyzet.

      — Mondd, kedves barátom — szólalt meg Emberke —, honnan ismered te tulajdonképpen ilyen jól az én kedves megrendelőmet, ha meg nem sértelek?

      — Nem sértesz meg, édes egy komám. Igazából jogos is a kérdésed. Megmondom: egy városban jártunk egyetemre, én a gyógyszerészetire, ő pedig a történelem-filozófia szakra. Miután végeztünk, eltűnt a szemem elől. Engem ide helyeztek gyógyszerésznek és nem találkoztam vele addig, amíg — úgy tíz évre rá — ide nem került. Férjhez ment egy leszerelt katonatiszthez, őt pedig kinevezték a néptanácshoz tisztviselőnek. A férje a katonai nyugdíja mellé kapott egy fél normát az iskolában. Állampolgársági ismereteket oktatott heti tizenöt órában. Mimi pedig rövidesen a községi pártbizottságnál a gazdasági ügyekért felelős másodtitkár lett. A párthű, megbízható káderek megbecsülésben részesültek, ugyebár! Innen már ti is ismeritek további történetet — ezzel felállt és búcsút vett a társaságtól, akik rövidesen szintén szedelőzködtek.

      A javítási munkák véget értek és Emberke búcsút mondani jött be újra a fogadóba. Alkalmi ismerőseit most is ott találta, s leült melléjük. A patikus sem hiányzott, aki nagy hanggal köszöntötte.

      — Gyere, édes egy komám, mondd, mi újság? Vége a munkának? Befejeztétek?

      — Így van! Átadtam a megrendelőnek és mindent rendben talált. Halljátok, nem könnyű fehérnép! Úgy meg bogarászott mindent, hogy csoda. Végigkopogtatta a csempét a fürdőben, fel van-e rendesen ragasztva, kipróbálta a csapokat, ellenőrizte a lefolyót. Még a falat is végigsimította a tenyerével, hogy milyen a festés minősége.

      — Ez, rávall! — jegyezte meg valaki. — Megtanulta a pártnál a kötözködést, a hibakeresést.

      — Na, de nálam nem talált hibát! — jelentette ki büszkén Emberke.

      — Apám mesélte — kezdte Béni —, hogy miket csinált, amíg hatalmon volt. Négyen voltunk testvérek és anyám tejet szegődött a szomszédtól, aki teheneket tartott. Megbüntette a szomszédot, amiért nekünk tejet adott és nem a csarnokba vitte.

      — Nekünk meg — kezdte egy másik — nem engedte, hogy kiadják a kenyér bont, mert nem adtuk be a kirótt mennyiségű tojást. Hiába mondta anyám, hogy már az ősz óta nincsenek is tyúkjaink.

      — Gonosz asszony! — toldta hozzá egy harmadik.

      — Hagyjátok el, meghalt a férje, a nagyobbik fiát is elveszítette — jegyezte meg valaki.

      — Szomorú! — enyhült meg iránta a hangulat.

      — Azért nem kellett volna annyira nyúzni a népet!

      — Urak, ez a búcsúpohár! — emelte magasba boros poharát Emberke. — Ha még lesz errefelé munkám, majd találkozunk.

      Néhány nap múlva a falu arra ébredt, hogy nagy teherautó áll meg Mimi háza előtt, s hurcolkodnak befelé. Meglepődve vették tudomásul a szinte hihetetlen dolgot: Mimi beköltözött a rendben felújított házba itt ebben a faluban (!).

      — Szégyellje magát! Micsoda tapintatlanság! Nincs bőr a képén? — ilyen, s ehhez hasonló megjegyzések kaptak szárnyra, s az emberek még az utcán is elkerülték, átmentek a másik oldalra, ha megjelent.

      A költözés és berendezkedés elfoglaltságai közepette sokáig nem vette észre a falubeliek irányába megnyilvánuló magatartását. Így történhetett meg, hogy vásárlás közben megszólította egyik régi ismerősét.

      — Mondd, miért kerülnek engem az emberek?

      — Nem bocsátják meg az „átkosban” betöltött szerepedet. Haragszanak rád az emberek!

      — Rááám? Hiszen én annyit tettem a faluért! A faluért, ért…

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.