Boér Péter Pál : Kimenekítés

Boldizsár professzor rendelője előtt egy tűt nem lehetett leejteni. Valamiből, valamilyen módon hírnevet kovácsolt magának, holott nem tenném a kezem a tűzbe azért, hogy nagyobb szaktekintély volt az átlagnál. Messzi városokból, talán még külföldről is megkeresték. Akkurátusan 20-30 percet szánt egy betegre a kétórás rendelési idő alatt, aminek egyenes következménye, hogy a várakozó ötven-száz betegből csak néhány került abba a szerencsés helyzetbe, hogy bejusson a rendelőbe.

         Nos, Kelemenék, a nem kimondottan legjobb formáját nyújtó Kelemennel szintén ott várakoztak egy ismerős orvos tanácsára, aki tudtukon kívül, hogy-hogy nem, értesíthette Boldizsár professzort, mert a széles széken sápadt-sárgán heverő Kelemen amennyire egyáltalán gondolkodni tudott, a hazajutás módján töprengett, lemondva az ilyen luxus orvosi szolgáltatásokról. Legnagyobb meglepetésükre az első beteg kijövetele után Boldizsár professzor jó erősen belekiáltotta a váróterembe:

         – Kelemenék következnek!

         A meglepetés most mellékes volt, örültek, hogy rájuk világított a vak szerencse, bementek hát. Rövid vizsgálat és kikérdezés után az igen fura kinézetű professzor, aki inkább vallatott, mint kérdezett a következőket mondta:

         – Holnap reggeltől beutalom magát, Kelemen, rendkívül jó körülmények közé, addig is végezzék el a következő vizsgálatokat.

         Ceruzával hanyagul felírt néhány helyben elvégezhető vizsgálatot, feltüntetve a rendelők szobaszámát és az ott tevékenykedő nővérek, illetve orvosok neveit. Kelemenék nem először voltak kórházban, ismerték a csúszópénz mechanizmusát, csúsztattak is nem keveset. Arra gondosan ügyeltek, hogy vizsgálatokért, miután az a kezelőorvos kötelezettségeibe bőven beletartozott, még véletlenül se fizessenek egy fityinget sem.

         – No, emberek, én nem szeretem a kertelést és a virágnyelvet, elvárásom, hogy vizsgálatonként minimum – ezt nagyon kihangsúlyozta, hogy a minimum az nagyon minimum – egy százast kérnék csúsztatni mindenhová. Nem olyan világon élünk, amikor fél órás körbeírással adhatom ezt a maguk tudtára. Megértettek?

         Kelemenék túlságosan is megértették, ilyet még orvostól azelőtt soha nem hallottak. Mennyit fog ez magának elvárni? Ez volt az első ijesztő gondolatuk. Valahogy eljutottak a megadott vizsgálókig, ahol ugyanolyan sort kellett kivárniuk, mint bárki másnak, de miután a szemük láttára és fülük hallatára értesítette telefonon az érintetteket Boldizsár, nem akartak ujjat húzni a sorssal, így leperkálták a százast, többet egy fillérrel sem.

         Valami a hírneves professzor fülébe juthatott, mert a beutalás után közvetlenül egészen furcsa gyógyszereket kezdett felírni, olyanokat, amiktől Kelemen félig meddig hallucinációs állapotba került, és a valódi betegségéhez közük sem volt. Nagy segíteni akarásról igyekezett tanúságot tenni a professzor, így reggeli viziteken egészen abszurd vizsgálatokat és kezelési módokat zuttyintott a kórlapjára, hozzátéve úgy mellékesen, hogy:

         – Jóember, ezeket a vizsgálatokat is ugyanúgy ejtse meg, ahogy azt nálam a vizsgálóban megbeszéltük.

         Így Kelemenék pénztárcája egyre vékonyabb lett, egyre mérgesebbek voltak a szemükben mind kevésbé híres, inkább hirhedtté degradálódott professzor irányába. Nem tehették meg, hogy azt mondják, nem kérjük a vizsgálatot, mégiscsak ő volt a szaktekintély. Elméleti lehetőség persze volt.  Mindig, mindenhol, mindent meg lehet tagadni, de amikor egy ember hirtelen munkadarabbá válik, akkor meggondolja, hogy a megmunkálójával szemben mit enged meg és mit nem magának. A pohár akkor kezdett betelni, amikor a negyedik napon egy „csodagyógyszert” Kelemen halántékába – mindkét oldalról mélyen bele a porcba – fecskendezett. Kelemen a fájdalomtól eszméletvesztés közeli állapotba került, lesápadt, mint az infarktusosok, és kiverte a veríték, olyan jó hideg, minden energiát elszívó. Ez volt az első injekciónál a másik halántékába már erejét összeszedve, szinte rimánkodott:

         – Professzor úr, nem lehetne mellőzni ezt a fejbeszúrást?

         Kínjában és fájdalmában az udvariaskodást, hogy injekció, meg gyógykezelés, teljesen mellőzte.

         – A fejbeszúrás megy, barátocskám!

         És olyan mefisztói mosollyal a képén a kínvallatásnak is beillő „gyógykezelést” baloldalról is elvégezte. Majd, mint aki jól végezte dolgát, kisétált. A sokat látott nővér, csak annyit mondott:

         – Én inkább meghaltam volna, mint ezt megengedjem bárkinek.

         Szerencsétlen Kelemen talán két óra alatt valamelyest regenerálódott, ami az energetikai állapotát illeti, azaz ismét „csak” borzasztó gyenge volt és nem fél halott. Felesége meglátogatta, mint minden nap és elsikoltotta magát, Kelemen ugyanis addigi pihenőjében a fájdalmat érezte, de a behunyt szemei elrejtették előle a keserves kínt. Nyílt az ajtó, belépett a feleség, sikított. Kelemen kinyitotta a szemeit…azaz kinyitotta volna, mert az egész felső arca, szemhéjakkal, szemekkel mindenestől úgy megdagadt, hogy fél milliméternyi vékony csíkon át látott csak valamit. Meg is ijedt, de gondolta, majd lelohad, ez legyen a legkisebb gond, csak valahogy a hasonlóan, mint utólag kiderült, placebó jellegű desztillált vizes csodakezelésektől kellene megszabadulnia.

         Viszonylagos szerencséjére volt egy családi barát, igen tisztességes, szintén professzor ugyanott, ugyanabban az intézményben egész más területen, aki naponta látogatta. Kezdettől láthatóan, de nem kimondottan, csodálkozott professzor kollégája kezelési irányzatán, ám amikor ezt meglátta és meghallotta, hogy  minek a következménye, csendes, jóravaló emberként, hogy a betegtárs ne hallja, odasúgta:

         – Javasolnám, hogy kérje a kiutalását a lehető leggyorsabban!

         A kétségbeesett Kelemen házaspár egész délután azon spekulált,  milyen módon lehetne ezt úgy megcsinálni, hogy a hírneves professzor, valamilyen nem feltétlenül kellemes és hasznos, hanem mondjuk ki, kártékony, vagy legalábbis keserveket okozó módon ne torolja meg a hirtelen elmenést. Értem-értem, a megtorlás az kemény szó, maradjunk annyiban, hogy ilyen módon is irgum-burgumot mondhatott volna és ez az irgum-burgum mondás nem volt sem Kelemen, sem Kelemenné ínyére. Az asszony a reggeli vizit előtt megjelent, mivel semmilyen biztosíték nem volt arra, hogy ezt a csodakezelést másnap is nem ismétli meg Boldizsár. Mefisztói képe, magabiztossága és „én vagyok az, aki azt csinálok veled, amit akarok” típusú hozzáállása szemlátomást lehervadt a kikérés hallatán. Mindenféle adminisztratív hátráltató tényezőkre hivatkozva, más- vagy harmadnapig bent akarta tartani a beteget. Erre számítottak, így meglehetős elszántsággal, de még mint munkadarab, udvariasan kérték a kiutalást.

         – Rendben, megtörténik a kiutalás még ma, csak egy nagyon fontos kezelést, úgy tizenegy körül el kell végeznem saját kezűleg.

         – Arról van szó, amit tegnap kaptam professzor úr?

         – Pontosan barátom, pontosan, ha meg akar gyógyulni, feltétlenül meg kell kapnia a kezelést – amiről Boldizsárék már tudták, hogy desztillált víz csak úgy natúrban a két halántékba.

         Amint kilépett a világhírű professzor, az otthonról hozott ruhákat Kelemen felkapkodta, – ne túlozzunk, azért nem volt ő olyan erős – majd egy már odakészített tolókocsival, a professzori veszedelem elől, a zegzugos kórházi belső folyosókon, emeletekről leliftezve az asszony az odarendelt taxiig fuvarozta Kelement.

         Másnapig nem is jelent meg a professzornál, aki akkorát változott, mint mikor egy hernyóból pillangó lesz. Kedvesen udvariasan jegyezte meg:

         – Asszonyom, tizenegykor mentem a kezelés elvégzésére, de önök már elmentek, úgy sajnálom…

         – Jaj mi is nagyon sajnáljuk, professzor úr, de csak így tudtuk megoldani a szállítást. Ha megkaphatnám a zárójelentést!

         – Hogyne, hogyne, már kész is van, parancsoljon.

         Azt hiszem, Boldizsár professzor életében először maradt hálapénz, ne cifrázzuk, kenőpénz nélkül.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 751 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/