1.
Már napok óta csak esett és esett az eső. Szinte alig mozdultam ki a lakásból. Csupán csak ha nagyon muszáj volt lemenni a közeli szuperba ezért–azért, de azt is inkább kerültem. Egy ilyen délelőttön megszólalt a telefonom. Ritkaság, hogy a mobilom a közelemben van, mivel főként a lányomnál szokott lenni. Csak akkor tartom magámnál, ha előzőleg valakivel lefixáltam, hogy hívni fog. Unottan nyúltam a készülék után. A kijelzőn az volt kiírva, ismeretlen szám. Felvegyem, ne vegyem – filozofáltam magamban, aztán mégis felvettem. A vonal túlsó feliről egy félénk hang magyarul szólalt meg.
– Elnézést a zavarásért, Gideon úrral szeretnék beszélni.
– Milyen ügyben? – tettem fel a költői kérdést.
– Láttam a Netlog nevű oldalon a „profilját” és valószínű, hogy ismerjük egymást.
– Miből gondolja?
– Miután láttam az oldalt felhívtam telefonon az egyik közös ismerőst, aki megadta a telefonszámát.
– Közös ismerős? Ne haragudjon, azt sem tudom ki maga és már közös ismerőst említ?
– Kovács Attila az ön egyik osztálytársa és barátja aki a közös ismerős és én meg Devecseri Róbert vagyok. Én is abba az osztályba jártam.
– Na így már kissé világos. Mesélj Robi, mi szél fujt erre, miben segíthetek?
– Éppen kint vagyok Bécsben és vettem a bátorságot, hogy felhívjalak. Talán van kedved egy kicsit beszélgetni, nosztalgiázni.
– Merre vagy most éppen?
– Kint a Shopping Cytiben. Talán találkozhatnánk itt valami presszóban vagy gyorsétteremben.
– Ne haragudj a Shopping Cyti az nem jön össze. Utálom az ilyen centereket. De nem lakom onnét messze. Kocsival vagy? Megadnám a címet és, hogy hogy’ tudsz idetalálni.
– Kocsival vagyok és van olyan ketyerém, ami mutatja az utat, ha beírom a címet.
– Tökéletes. Akkor írd be, betűzöm. Lent fogok állni a kapuban majd egy tíz perc múlva, mert cirka annyi idő, amíg ideérsz.
– Kösz szépen, akkor a ház előtt várjál.
Feleségem éppen akkor nyitott be a lakásba, amikor letettem a telefont.
– Ki keresett?
– Hmm! Egy régi osztálytárs. Talán még te is ismered, a Devecseri Robi. Itt van Bécsben és szeretne találkozni velem. Idehívtam.
– Minek hívtad ide? Semmi sincs készítve és negyven év után, vagy talán még több is eltelt azóta, hogy akarsz valakivel csak úgy ripsz–ropsz találkozni? Volt már jópár példa mióta itt élünk, hogy valami régi ismerős megkeresett minket. Szívesen segítek egy határig, de sajnos volt egy csomó kellemetlen ismerős is, akik pénzt próbáltak kölcsön kérni, hogy majd legközelebb, ha jönnek megadják, vagy had aludjon itt egy két napot stb. Kösz nem kérek ebből. Egyszer fizettem rá az ilyenre. Adtam kölcsön, aztán nem láttam évekig, és amikor Pesten véletlen összefutottunk és megemlítettem a tartozást pofátlanul letagadta, és volt képe azt mondani, nem is tudom, hogy hol laksz Bécsben, nem is voltam nálad. Légy szíves ne hívd ide, ha lehet.
– Igazad van, de most már nem tudom lemondani. Nemsokára itt lesz. Szerintem ő nem ilyen, aki azért keresne meg, hogy levágjon valami szívességre.
– Ne légy már naiv! Ugyan mi másért? Nem vagy egy olyan híres személyiség, akiért kapkodnak, hogy találkozhassanak vele. Szabadok a határok, mindenki jöhet–mehet ahová akar. Miért nem keresett meg előbb, ha találkozni akar veled? Biztosan nem először jár kint Bécsben.
– Csak most tudta meg a napokban, hogy itt élek és kapta meg a mobil számom a Kovács Attilától.
– Na tessék. Az Attilával mióta nem beszéltél? Vagy öt éve. Te írtál neki egy jópárszor, hívtad is telefonon, aztán annyi. Megsértődött, mert nem mentél el vele étterembe, ahol persze te fizettél volna. A házi koszt az már nem smakkolt neki Bécsben, pedig az is ingyen lett volna. Nem tudom, minek akarsz még egy kellemetlenséget magadnak, amikor eddig csak ilyenek értek.
– Megyek le a ház elé, mert lassan itt lesz – zártam le a további vitát.
– Ne próbálj menekülni, mindig te magad teremtesz gondot magadnak. Én mindég figyelmeztetlek, de soha sem hallgatsz meg.
Az utolsó mondatok már alig értek el, mert kiléptem a folyósóra és mentem a lifthez. A kapuban megálltam és kezdtem pásztázni szememmel az utcát, hátha meglátom a magyar rendszámú kocsit, mert az csak ő lehet. Nem kellett sokat várakoznom, hamarosan meg is jelent. Ő vett előbb észre és egy kézmozdulattal jelezte, hogy csinál egy kört, mert nincsen szabad parkoló. Mire visszaért éppen akkor szabadult fel egy. Miután leparkolt és kiszállt, kezet ráztunk.
– Nem sokat változtál, megismertelek volna bárhol is.
– Kösz a bókot. Ahhoz képest, hogy van egy csomó nyavalyám, és nem tudok már aktívan dolgozni, tényleg jól nézek ki és mondhatni, nem változtam semmit sem. Csupán magamra szedtem egy pár felesleges kilót, ritkább a hajam kajlább és csámpásabb lettem…
– Ugyan hagyjad már abba. Kinek ne lenne ebben a korban valami nyavalyája?
folyt.köv.
Legutóbbi módosítás: 2010.06.14. @ 17:31 :: Avi Ben Giora.