Sonkoly Éva : Viharban

Akkor nem láttuk a napot… *

 

 

Reggel van. A redőnyökön beszűrődő keskeny fénycsíkok pásztázzák a szobát. Hirtelen rádöbbenek, nem otthon vagyok. Balatonpart. Tegnap délelőtt érkeztem, átutazóban bejöttem egy kávéra. Milyen nap is van? Nem fontos! Résnyire nyílik az ajtó.

— Jó reggelt! — köszönés és egy kedves mosoly, melyet kellemes illat követ.

— Sonka sül és tojás — állapítom meg. Ha étteremben lennék, ham & eggs, de nem ott vagyok. Ott nem hozzák széles tálcán, ágyba a reggelit. Friss, ropogós kenyér. Csodálkozom.

— Te elmentél ebben a bolond szélben a lellei pékhez, ilyen korán?

— Milyen korán? — kérdezi és felhúzza kicsit a redőnyt. A fenyők az ablak alatt szédült táncot járnak a viharos szélben.

— Ma sem utazhatsz! — mondja. — Ebédre halat sütök, a kedvencedet! Egészségedre! — s kezembe ad egy kis poharat. Barack illatú, saját barack, ismerem az ízét.

— Segíthetek sütni? — kérdezem.

— Mit?

— A fogast. Azt mondtad a kedvencemet… tudod még?

— Hát lehet azt elfelejteni? — hosszú szempillái árnyékot vetnek barna, barázdált arcára, eltakarva csibészes kék tekintetét.

A vihar egyre erősödik. Szakad az eső, a lejtőn minden lefolyik a vízelvezető árokba, amely délutánra megtelik sárgás, pocsolyaszínű esővízzel. Hamarabb alkonyodik, mint hittem. Ma nem láttuk a napot, nem sétáltunk a Balaton partján. Több kávét ittam a szokásosnál. Élénk fantáziám visszament az időben vagy tíz évet. Könnyű dolga volt, hiszen segítettek neki. Mindent felidéztünk, ami elmúlt. Talán el sem múlt?

— Mi lesz, ha napokig kell maradnod? — s megsimogatja a kezemet.

— Úgy, mint régen? — kérdezem, s az ujjaink egymásba fonódnak.

— Kár, hogy akkor régen csak pár napot terveztem… azóta is csak néha… — de ezt már csak gondolom.

Azután keveset alszunk, mert hatalmas vihar kezdődik a Balaton-parton.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.05.18. @ 14:00 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 578 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"