Reggel van. A redőnyökön beszűrődő keskeny fénycsíkok pásztázzák a szobát. Hirtelen rádöbbenek, nem otthon vagyok. Balatonpart. Tegnap délelőtt érkeztem, átutazóban bejöttem egy kávéra. Milyen nap is van? Nem fontos! Résnyire nyílik az ajtó.
— Jó reggelt! — köszönés és egy kedves mosoly, melyet kellemes illat követ.
— Sonka sül és tojás — állapítom meg. Ha étteremben lennék, ham & eggs, de nem ott vagyok. Ott nem hozzák széles tálcán, ágyba a reggelit. Friss, ropogós kenyér. Csodálkozom.
— Te elmentél ebben a bolond szélben a lellei pékhez, ilyen korán?
— Milyen korán? — kérdezi és felhúzza kicsit a redőnyt. A fenyők az ablak alatt szédült táncot járnak a viharos szélben.
— Ma sem utazhatsz! — mondja. — Ebédre halat sütök, a kedvencedet! Egészségedre! — s kezembe ad egy kis poharat. Barack illatú, saját barack, ismerem az ízét.
— Segíthetek sütni? — kérdezem.
— Mit?
— A fogast. Azt mondtad a kedvencemet… tudod még?
— Hát lehet azt elfelejteni? — hosszú szempillái árnyékot vetnek barna, barázdált arcára, eltakarva csibészes kék tekintetét.
A vihar egyre erősödik. Szakad az eső, a lejtőn minden lefolyik a vízelvezető árokba, amely délutánra megtelik sárgás, pocsolyaszínű esővízzel. Hamarabb alkonyodik, mint hittem. Ma nem láttuk a napot, nem sétáltunk a Balaton partján. Több kávét ittam a szokásosnál. Élénk fantáziám visszament az időben vagy tíz évet. Könnyű dolga volt, hiszen segítettek neki. Mindent felidéztünk, ami elmúlt. Talán el sem múlt?
— Mi lesz, ha napokig kell maradnod? — s megsimogatja a kezemet.
— Úgy, mint régen? — kérdezem, s az ujjaink egymásba fonódnak.
— Kár, hogy akkor régen csak pár napot terveztem… azóta is csak néha… — de ezt már csak gondolom.
Azután keveset alszunk, mert hatalmas vihar kezdődik a Balaton-parton.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.18. @ 14:00 :: Sonkoly Éva
