Rózsa Ibolya : Verések III.

Utolsó fényképünk a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban készült, kiállításunk megnyitóján *

 

  

Gondoltam, felhívom, hogy beszéljünk kicsikét. Különösebb okom nem volt azon kívül, amiért mindenki más is feltárcsázza a szüleit megkérdezni, mi újság. Amíg lehetőségük engedi…

Közben az esti elfoglaltságok elterelték a figyelmemet, csevegés a gyerekekkel, vacsora, fürdés, Híradó – akkor még néztem televíziót. Azóta nagyon ritkán. Amikor kezembe vettem a telefont, a kijelzőn huszonegy óra múlt. Áááá, későre jár, nem csörgetem, majd holnap. Egyébként is, szerda este lévén a barátaival billiárdoznak. Amióta nyugdíjas lett jóapám, kiegészítette szabadidős tevékenységét a sakk mellett — ó, mert azt nagyon szerette és sok-sok versenyen részt vett és büszke volt eredményeire, egyszer még a polgármesterrel is játszott és bizony legyőzte!

Nem hívtam, mert épp abban az időpontban szokott hazakerékpározni, nem szerettem volna, ha miattam lecsusszan a járgányról, miközben jelző mobiljáért kutat a zsebében…

Bedőltem ágyamba. Aludtam, de álom nélkül. Pedig éjjelente színházban járok, színes kosztümökben beszélgetünk, vagy nagy kalandba bonyolódom, esetleg különös lényekkel találkozom. Ezen az éjen nem történt semmi, vagyis üres maradt minden. Se hang, se színek, csak valami fekete paca, némán…

Korán ébredtem, korán szólalt meg a mobil… Balsejtelemmel vettem fel, apu felesége tárgyilagos, bár szomorú hangon röviden csak ennyit szólt:

— Ibike, nagy baj van…

— Apu? — szinte kiabáltam. — Mi van apuval?

— Az este elesett a biciklivel. A nyakcsigolyája megsérült, nem tudja mozgatni semmijét sem, lebénult…

— Hol van, mi van vele?

— Vásárhelyről Szegedre átvitték a klinikára, az intenzív osztályra.

— Megyek, megyek…

A családdal, potyogó könnyeimet törölve közöltem a tragédia hírét. Megbeszéltük, a gyerekek ma az apukájukkal maradnak, nekem azonnal indulnom kell.

A kórterembe lépve pillantásunkkal azonnal összeölelkeztünk. Mosolygott drága apukám, ahogyan mindig is tette; soha nem hagyott csüggedni, mindig tudott megoldást mindenre, vigaszt, jó szót, ölelést, puszikat. Puszit most is tudott adni. Ölelni egyelőre nem…

  Apu, mi a fene történt? Elütött egy autó?

— Dehogyis kiscsillagom, tudod, vacak a lámpám, nem mindig világít és nem akartam, hogy megbüntessen a rendőr, de rest voltam leszállni a bicajról, hátranéztem, hogy működik-e és akkor rátekertem valamire, megbicsaklott a kerék és az út melletti kibetonozott árokban kötöttem ki… Nem fáj semmi most sem, csak nem érzem a kezem, a lábam. Megröntgeneztek, azt mondják, nincs nagy baj, egy ödéma keletkezett az egyik nyakcsigolyában az ütéstől, ez, ha szépen visszahúzódik, akkor fokozatosan mozgatni tudom majd az ujjaimat s a többit is.

A baleset május 26-án történt. Világéletemben idegenkedtem a 26-os számtól, magam sem tudván, miért, pedig a születésem napja — különös — huszonhatodika és éppenséggel szeretni illene…

Eltelt néhány nap, a duzzanat nem lappadt. Az orvosok műtétet javasoltak. Nem volt köztük egyetértés, volt aki azonnal betolta volna a műtőbe, már a kórházba érkezésekor… Mások vártak csak…

Éjszakáim álmatlanul teltek, fáradt nappalok gyűrtek s az aggodalom, a féltés; nem is emlékezem, hol, mi történt azokban a hetekben a gyerekeimmel. Apu, az ő drága Tatájuk, aki annyira imádja őket! Csak gyógyuljon meg, csak újra öleljen bennünket, focizzunk együtt, meg csónakázzunk, majd én evezek, hogy apu ne fáradjon, tőle tanultam ezt is, mint annyi minden mást; a hosszú tiszai ladikkal úgy tudok suhanni, mint az indiánok: vízcsobbanás nélkül, halkan, a gémek sem röppennek fel, pedig olyan közel érünk, már—már megsimogathatnánk…

Eltűntek az álmok, mert a kimerültségtől mindig ájultan zuhantam az ágyba. A legsötétebb éjszaka közepén felriadtam, rángattam a paplant, férjem ébresztettem: segítsen, rosszul vagyok, mindjárt megfulladok… mire megkérdezte, mi a baj, már elmúlt a rosszullét, csak azt tudtam motyogni:

— Apu, apu, apukám, édesapucikám… — és sírtam…

Reggel ismét az átkozott telefon csörgése visított, élesen szabdalta dobhártyámat, ütötte—verte, szaggatta… Apu felesége hívott:

— Ibikém, az éjszaka aput újraélesztették. Leállt a szíve…

Újra vonatra ültem, de lassan vánszorgott, úgy éreztem, inkább kiugrok, és lábamon szaladok apuig.

Másik osztályon feküdt. Szeméből hiányzott az a csillogó, ismerős örök-mosoly. Egy óriásit nyeltem, hogy ne ott bőgjem el magam. Átöleltem; apu, drága apukám, úgy szeretlek! És ő nem tudott már szólni… Gégemetszést kellett végrehajtani. Sem megölelni, sem szólni nem tudott immár… Csak a szemével nézett olyan szeretettel, amilyennel csak a Jóisten tud… Próbált mosolyogni… Még nem adta fel… Bár akkor már feltettem magamnak a kérdést:

— Mire való az orvostudomány s az orvosi eskü?

— Mindenáron nyomogatni kell-e a mellkast, hogy „visszahozzuk” az életbe azt, aki nekiindult a Nagy Útnak? Hiszen az orvosok tudták… Azért nem tolták azonnal a műtőbe… Menthetetlen…

Gondosan ápolták, csövek közé dugták, rideg műszerek felügyeletére bízták szíve ritmusát. S akkor már én is tudtam… Engednünk kell, ha akinek mennie kell, azt engednünk KELL. Erőszakkal soha nem jutott előrébb még a világ egy fikarcnyit sem. S akárhová fejlődik is a technika, tudomásul kell vennünk a Felsőbb Rend akaratát. Bárhogy fáj is.

 Hetek teltek el így, semmi nem változott. Sűrűn váltottuk egymást: feleség, gyerekei, unokái, barátai. Mindig volt mellette valaki. Még első felesége, drága anyukám is bement hozzá. Mindenki szerette, mert ő is szeretett mindenkit. Kedvesen szólt — amíg tehette —, tréfálkozott és soha, senkivel nem haragoskodott, és megbocsátotta, ha valaki megbántotta. Édesanyja — 95 évén túl —, a Dédi is nagyon nehezen viselte ezt az állapotot. Sírdogált sokat ő is.

 

 Utolsó találkozásunkkor már nem nézett fel. Aludt. Nyugodt, sima, szép arcát megpusziltam. A fülébe súgtam, hogy nagyon szeretem. Megfogtam áldott kezét biztatón, s csak annyit mondtam búcsúzóul:

— Apu, találkozunk még… Menned kell… és nekem is… Szeretlek mindörökké!

Másnap délelőtt a hír: hajnalban elhunyt. Július 26-án. Két hónappal negyvenedik születésnapom előtt.

Hamvainak az urnát férjemmel készítettük. Beleivódott az agyagba minden könnyem, a fájdalmam, szívem lüktetése, az emlékek, az érintések, az élete…

Soha nem tudtam versbe írni ezt a veszteséget, ezt a fájdalmat, se a Fohász, se a Kiáltanék még, se a Költői kérdés nem közelíti meg, pedig azokat igazán a fájdalom szakította ki belőlem.

E történet címe ismét Verések. Azért, mert életem eddigi legnagyobb „Istenverése” ez. Ám a hitemet nem vette el, sőt, megerősített a Léttel szemben, hogy csakis alázattal, hittel, szeretettel érdemes élni. El kell fogadni: aki idejött, az el is megy. Átutazók vagyunk. Érkezünk, távozunk; de addig, amíg itt vagyunk, tennünk kell a dolgunkat.

Alázattal, hittel, szeretettel.

Mindvégig.

 

 

2010. április 28.

Legutóbbi módosítás: 2010.04.28. @ 15:25 :: Rózsa Ibolya
Szerző Rózsa Ibolya 113 Írás
Előbb a part fogyott el, aztán az éj, aztán az üresség s ami eztán volt, ott kezdődött. /Weöres Sándor/