Avi Ben Giora. : A lelkiismeret lázadása

Nyomtatás

Éppen kicsöngettek a nagyszünetre. Az osztályokból tódultak kifelé a tanulók a szabadba, de sokan bent maradtak az osztálytermekben is, hogy az otthonról hozott uzsonnát elfogyasszák, vagy egyszerűen nem volt kedvük kimenni az udvarra. Molnár tanár úr fogta az aktatáskáját és elkezdte járni az osztályokat. Kezdő létére nem volt, csak helyettesítő tanár státusza és ő volt a napközi korrepetitor tanára. Nem mert ezt annyira akarta, hanem mert senki nem tartott erre igényt. Negyvenes évei közepén járhatott, és noha megvolt az egyetemi képesítése, nem sikerült, mint rendes óraadó tanár dolgozni.

Hosszú a története ennek és soha nem szeretett erre visszagondolni. Régi tanár család sarja volt, ahol ez a mesterség szinte apáról fiúra szállt. Édesapja valamikor egyetemen tanított, majd mint ugyanennek az iskolának az igazgatója vonult nyugdíjba. Molnár tanár úr is itt kezdte, ebben az iskolában hospitált. De jött a háború. A felszabadulás után pár évvel végzett, és ide jött vissza. Mivel akkor már „más” idők jártak, felvették állandó helyettesítő tanári státuszba. Mindig mást és mást tanított attól függően, hogy melyik szaktanár jelentett beteget. Emellett meg a napközi tanára is ő lett. Kiegészítésképpen, mert három gyereke is volt már, elvállalta az OTP takarékbélyegeinek terjesztését. Ennek a feladatának igyekezett most eleget tenni…

A nyolcadik bé éppen azon az emeleten volt ahol a tanári szóba, így első útja ide vezetett. Nem nagyon szerette ezt az osztályt, mert nagyon rossz híre volt úgy tanári, mint diákkörökben. Tele volt kötekedő, nagyszájú tanulókkal, akik amolyan bandába tömörülve űzték kisded játékaikat. Hol az uzsonnát szedték el társaiktól, hol püfölték őket, ha olyan kedvük tartotta. A tanárok jó része kérte az igazgatót, hogy tanácsolja el más iskolába ezeket a tanulókat, de mivel a szüleik úgynevezett állami szférában dolgoztak, semmit sem tehettek. Katona– és rendőrtisztek, valamint munkásőrök gyerekeiről lévén szó nagyon „szörmentén” lehetett csak kezelni őket. Ha valami disznóságot csináltak, a szülők már eleve úgy jöttek be az iskolába, mivel berendelték őket: na megint mi van, csak az én gyerekem az, akivel ennyit kell foglalkozni?

Diákok és tanárok egymás közt csak úgy emlegették, mint a BM osztályt. Molnár tanár úr ide tért be először.

– Jónapot gyerekek. Takarékbélyeget ki akar venni?

Páran rögtön körülvették és vásárolni is kezdtek. Az osztály nagy hangadói nem voltak itt szerencsére. Molnár tanár úr ennek igen örült, mert legalább nem kellett azzal is törődnie, hogy őket fegyelmezze. Mert bizony ő nem volt elnéző velük. Egyszer tettlegességig is fajult a dolog az egyikkel, Dunaival. Egy gyerek húsz forintért vett bélyeget és Dunai arra kényszerítette, hogy neki adja oda. Molnár tanár úr látta mi történt, és nem várt senkire, semmire, a fülénél fogva cibálta be az igazgatóhoz.

– Igazgató úr. Ez már tűrhetetlen. A szemem láttára akarta meglopni a társát. Kérem, azonnal kezdeményezzen eljárást a tanuló ellen.

– Köszönöm, Molnár. Elmehet – mondta kimérten az igazgató a tanár úrnak, aki persze még maradni akart, de látva az igazgató tekintetét, elhagyta az igazgatói irodát.

Az esetnek csupán egy igazgatói intő lett a vége, az is csak azért, mert ő vitte be Dunait az igazgatóiba. Ha más tanár tette volna, ideáig sem jut az ügy.  Már éppen végzett volna, és akart tovább menni, amikor a tanáriból beszólt neki egy kollega.

– Pista gyere légy szíves, telefonon keresnek.

Nagy sietve ment a kolléga után, mert várta ez a hívást, de sokkal későbbre. A legkisebbik fiát operálták. Egy sima mandulaműtét volt, de mint minden szülő, ő is aggódott.

A felesége telefonált és közölte a jó hírt, hogy minden rendben van. Mikor a tanáriba ment, elfelejtette a táskáját magával vinni, amiben a takarékbélyegek voltak. Csak a pénzt vette magához, de azt is csak azért, mert a tárcáját soha sem tette a táskájába. Nem először történt ilyen, de eddig nem volt még baj ebből. A meglepetés akkor érte, amikor a másik osztályban a gyerekek nagy része kis címletű takarékbélyegeket akart venni, és nem találta őket. Nem ment vissza a másik osztályba, hanem egyenesen az igazgatói irodába.

– Igazgató úr kérem, azonnal hívja a rendőrséget.

– Mi történt Molnár? Mire ez a nagy idegesség?

Molnár tanár úr részletesen beszámolt a nyolcadik bében eltűnt bélyegekről.

– Csak az ötvenes és százas címleteket hagyták meg.

– Nem téved Molnár? Tudja a nyolc bé egy nagyon „kritikus” osztály, had ne kelljen figyelmeztetnem, mivel járhat egy vizsgálat.

– Tudom igazgató úr, de ha nem a rendőrséget hívja ki, akkor legyen kedves a becsöngetés után bejönni velem és külön motozást tartani.

– Hogy képzeli? Majd minden egyes tanulót át fogunk vizsgálni? Tudja mennyi idő az? És ha nem találjuk meg, a botrányt is maga fogja elvinni? Mert, hogy botrány lesz, az biztos. Nem, ezt nem tehetjük meg. Találjon ki mást, erre nem adok engedélyt.

– Ha nem most megyünk be az osztályba, soha sem találjuk meg az elkövetőket. Vérszemet fognak kapni az újabb lopásra.

– Ugyan, maga rémeket lát. Különben is, szinte mindennaposak a bejelentések a szülők részéről, hogy a kedves gyerekének a szalámis zsemléjét elvették, vagy a legújabb golyóstollát, amit most kapott a gyermek a nyugati rokontól, aki most volt látogatóban. Mennyi a kára Molnár?

– Így fejből nem tudom, de minimum hat–hétszáz forint.

– Rendben van. A becsöngetés után bemegyek magával. Kinek lesz órája a nyolc bében?

– Úgy tudom Majorosnak, kémia.

– Akkor szóljon neki és becsengetés után együtt megyünk be. De figyelmeztetem, ha botrány lesz, maga viszi el.          

Ahogy megbeszélték, a becsengetés után hármasban mentek be az osztályba. A tanulók nem sejtették a váratlan igazgatói látogatásnak az okát. Az igazgató felment a dobogóra, és így fordult az osztályhoz.

– Ki vásárolt takarékbélyeget Molnár tanát úrtól a nagyszünetben? Akik vettek jöjjenek ki, ide a tanári asztalhoz.

Nyolc vagy tíz tanuló ment ki a katedrához.

– Most álljon fel az is, aki bent maradt az osztályban akkor, mikor a tanár urat a telefonhoz hívták.

Senki sem állt fel.

– Szóval senki sem látott semmit. – Az igazgató folytatta: – Lopás gyanúja áll fenn. A tanár úr az osztályban hagyta a táskáját, és mire visszajött, a táskájából eltűntek a kiscímletű bélyegek. Ha most jelentkeznek önként a tettes, vagy tettesek, még megúszhatják különösebb büntetés nélkül.

Nagy mocorgás támadt, de egy tanuló sem állt fel.

– Szóval senki sem volt, és senki nem látott semmit.

– Mindenki itt hagy mindent az osztályban, táskát, könyvet, füzetet és kimegy az osztály elé Majoros tanár úrral. Én és Molnár tanár úr átkutatunk mindent. Utolsó figyelmeztetés ez. A bűnös még mindig megúszhatja egy rovóval.

Senki sem mozdult, de az idegesség a tetőfokra hágott.

– Majoros! Vezesse ki az osztályt és ügyeljen a fegyelemre addig, amíg végzünk.

A tanulók kimentek, és az igazgató elkezdte a kutakodást. Majd egy félórát tartott, de ahogy jósolta, semmi eredménye nem volt.

– Mondtam magának Molnár, hogy nem találjuk meg. Most ebből tudja milyen botrány lesz? Holnapra számíthat rá, hogy sorbanállás lesz az irodám előtt. De maga is ott lesz.

Igaza lett, mert jópár „prominens” szülő valóban másnap bement és kiverte a „biztosítékot”. Fenyegetőztek, hogy kikérik maguknak ezt a megalázó viselkedést a gyerekükkel szemben, és persze Molnár tanár úr „fejit” követelték.

– Nyugodjanak meg – próbálta az igazgató az indulatokat lecsitítani. – Természetesen vizsgálatot rendelek el.

Molnár tanár úr fegyelmit kapott, és a vizsgálat idejére felfüggesztették a munkából. Az ügyet átadták a rendőrség illetékes osztályának. Két hét után minden eredmény nélkül lezárták az ügyet, a tanárurat pedig menesztették.

Néhány tanuló, akik napközisek is voltak különösen szerették, és el akartak búcsúzni a tanár úrtól, kérték az igazgatót, adjon nekik erre lehetőséget.

– Nem tudom, mikor jön be a holmijáért. Ha valami ajándékot akartok neki átadni, hagyjátok itt, majd én átadom.

Egy szeplős fiú a nyolc bé–ből ottmaradt még az irodában, megvárva, amíg a többiek elmennek.

– Te mit akarsz még, Szabó? – kérdezte az igazgató.

– Igazgató úr szeretnék elmondani valamit, ha ez csak kettőnk közt marad. Tudja igazgató úr – kezdte gyámoltalanul – a lelkiismeretem nem engedi, hogy elhallgassam, amit tudok.

– Mit tudsz fiam, mi az, ami „nyomja a lelkiismeretedet?

– Én tudom, kik lopták el a bélyegeket. Akkor nem mertem felállni és elmondani, mint ahogy a többiek sem, pedig látták. Akik elkövették, megfenyegettek minket, hogy aki szólni mer, azt agyonverik.

Az igazgató megélénkült figyelemmel nézett a tanulóra.

– Akkor meséld Szabó, mit láttál.

– Igazgató úr, ugye nem fog semmi sem történni, se velem, se a többiekkel. Nem szeretnék bajt hozni az osztályra.

– Ha már belekezdtél fiam, mondd csak el szép sorjában. Hogy kivel mi lesz, és milyen büntetést kap, arra nem tudok neked garanciát adni. Nem áll módomban.

Szabó egy kicsit megingott, de belekezdett.

– Amikor a tanárurat a tanáriba hívták, akkor jött be az osztályba a Dunai és a csapata. A Vida, a Kovács és Kállai, meg Harmat voltak vele.

– Kik voltak még az osztályban?

– Természetesen azok, akik előzőleg bélyeget vettek, valamint a Gedeon Árpi és én.

– Folytasd fiam.

– Dunaiék körülnéztek, és mindenkit kiküldtek az osztályból. Mindannyian kimentünk, mert senki sem akart ujjat húzni velük. Ők bent maradtak egy ideig, és mielőtt a tanár úr visszajött volna, kijöttek és elmentek a fiú wc–be.

– Miből gondolod, hogy ők voltak? Ez így csak egy sima gyanúsítás, ami vagy áll, vagy bukik.

– Miután át tetszettek nézni a holmijainkat, a szünetben mindenkinek szóltak, hogy ha beszélni mer valaki, hogy ők bent voltak az osztályban, annak baja lesz.

– Hajlandó vagy ezt elmondani másnak is, nem csak nekem?

– Igen, természetesen. De ugye ők nem tudják majd meg, hogy én szóltam az igazgató úrnak? Nem magam miatt, hanem a többiek miatt.

– Nem fogják megtudni. Most menjél vissza az osztályba, és nem szólsz senkinek erről a beszélgetésről.

Ezután felgyorsultak az események. Az igazgató behivatta magához tanítás végén az összes gyanúsítottat. Azok mit sem sejtve vonultak be az igazgatói irodába.

– Most akkor szépen elmesélik, hogy mi történt – fordult a fiukhoz. – Kár is tagadniuk, mindent tudok, jobb, hogyha nekem mondják el, mint a bíróságon.

– Miről tetszik beszélni igazgató úr? – adta az ártatlant Dunai.

– Mondom, mindent tudok. Meséljem el én, vagy lesz szíves először maga elmondani?

– Nekünk nincsen mit bevallani. Igazgató urat rosszul informálta valaki.

– Hol voltatok, amikor a lopás történt.

– A fiú WC–ben.

– Nem azt kérdeztem, hogy utána, hanem előtte. Bent voltatok az osztályban és erre tanuk vannak.

Kállai tört meg először.

– Igen bent voltunk igazgató úr, az osztályban. Mi vittük el a bélyegeket, a Dunai ötlete volt az egész.

– Szemét áruló cigány! – esett neki Dunai.

A kitört verekedést egyedül nem tudta megakadályozni az igazgató, de a nagy zajra több tanár is berohant az irodába. Sikerült megfékezni a további „vérontást”. Az igazgató kérdő tekintetet vetett a segítségére siető kollégákra. A kollégák szinte kitalálták a gondolatát, de az igazgató leintette őket.

– Maradjanak csak itt, ne telefonáljanak sehová. A fiatal urak most szépen elmesélik itt és most, mit is csináltak, és majd utána hívjuk a rendőrséget. De adok fiuk egy utolsó lehetőséget. Elmondják az egészet elejétől a végéig. Utána behivatom a szülőket, és szépen átiratkozik az egész társaság egy másik iskolába. Ha nem, akkor a rendőrségnek adom át az egész ügyet. Lehet választani. Egy percet adok rá.

– Mesélj el most már mindent te szemét – fordult Dunai Kállaihoz. – Apám majd kezeskedik róla, hogy az apád meg az anyád ne dolgozhassanak a Pártközpontban.

– Dunai fiam! Ezt majd otthon a szüleivel beszélje meg. Most itt, egyelőre én rendelkezem.

A tanárok hol az igazgatóra, hol egymásra néztek. Kállai pedig elmesélte az egész történetet. Dunai tervelte ki az egészet. Ő is vette el a bélyegeket és a zsákmányt az egyik fiú WC öblítő tartálya mögé tették. Miután a vizsgálat lezárult az osztályban, tanítás végén elmentek érte és másnap beváltották az OTP fiókban. A pénz nagyrészit Dunai tartotta meg magának. Társainak ötven forintot adott fejenként. Miután az egészet elmesélte Kállai, az igazgató intézkedett.

– Adják meg a szüleik elérhetőségét, hogy tudjuk őket azonnal értesíteni. Csak azután mehetnek haza, ha ide jönnek, és én beszéltem velük.

Az összes gyanúsított szülei pillantok alatt összegyűltek az igazgató irodájában. Miután az igazgató elmesélte a tényállást, megkérte őket tekintsenek el minden formaságtól, de azonnal írassák át másik iskolába gyermekeiket.

– Otthon intézzék el, ahogy gondolják. A szükséges okmányokat odaadom most, és azokban semmi terhelőt nem fogok bejegyezni. Indok: „szülői kérés”.

Az esetnek így nem maradt sehol sem nyoma, csak az iskola falai közt. Molnár tanár urat azonnal visszavették. Még nagyon sokáig taníthatott az iskolában, onnét ment nyugdíjba. Soha senki nem beszélt többé erről az ügyről.

Dunai később még nagyon sokat hallatott magáról. Először Aszódra került egy, másutt elkövetett hasonló lopása miatt, majd börtönbe. Apja és anyja már nem tudták, de nem is akarták kimenteni a büntetés–végrehajtás fogaskerekei közül, ami valószínűleg végérvényesen el is nyelte…