Estére egy kis ligetig sikerült eljutni a gulyával. Igaz, rá kellett segíteni egy kicsit, de Márton bá’ a számadó ráhagyta a bojtárokra. Ő is szerette, ha rendesen megfő az étel, nem úgy, mint a száraz trágyán odakint a pusztában. Misa nagy lelkesen egy ökör megsütésére elegendő gallyat hordott össze. Úgy gondolta, ezen ne múljék a vacsora.
„Asszongya, most tésztás nap van — számolt magában. — „Lebbencs vagy tarhonya, leves vagy kása. Tésztakása lenne a legjobb, hússal, a leves az asszonyoknak való!”
Ilyenkor, amikor bőven volt fa különlegesen jót szokott főzni az öreg. Szerette megadni a módját, de értett is hozzá fenemód. Most is megvárta, míg a fa java leégett, mert az ételt parázson főzik nem füstön. Szalonnából zsírt olvasztott, hagymát aprított bele. Fütyörészve kavargatta, majd Misára sandított. A surbankó legényke nagyokat nyeldekelve figyelte a kondért. A pásztorember napközben harap valamit a tíz körme közül, igazi étel este szokott kerülközni.
— Nagyon lesed azt a bográcsot, nincs más dolgod? — korholta Márton bá’ rosszindulatúan. Józsi, az öregbojtár, aki szintén ott gubbasztott a tűz mellett, röhögött magában. „Kezdi már.”
Misa felpattant, és gyorsan megkerülte a gulyát. A jó négyszáz, békésen heverő ökör enyhe rosszallással nézte, mit össze nem rohangál a kisfőnök. Lusta bőgéssel jelezték, köszönik szépen, finom volt a fű, de most már pihennének. Eszük ágában sincs elindulni semerre. Kérődzni lenne jó, és közben nyugodtan átgondolni a világ dolgait.
Még a gulya túlsó felén is úszott a levegőben a jó sültszalonna illat.
„A ragya verné ki azt a tempós fajtáját! Olyan ráérősen csinálja, hogy megpusztul bele az ember gyereke„— gondolta magában a kisbojtár. Aztán, ha már ilyen messzire eljött, megnézte magának innen is a világot. Óriási korong vöröslött a messzeségben, sokszínűre festve maga körül a felhőket. Búcsúzott a nap. Végtelen puszta, néhol zsombékos-nádas részekkel, nagyritkán ligettel. Itt, a Tisza árterén volt a világ legkényelmesebb dolga a legeltetés. Az ínszakasztó vízhúzástól jórészt megszabadultak a bojtárok, legtöbbször nem is volt más dolguk csak ballagni a gulya mellett, és esténként elpusztítani a finom bográcsételt.
Lassan visszaért a tűzhöz, de kissé távolabb a komondor mellett kuporodott le, hogy ne bántsa annyira az öreg szemét. — A kutya beleszagolt a levegőbe, és farkával jelezte, neki is ízlene a vacsora. — Egy bottal még rajzolgatni is kezdett a porba, nehogy már azt higgye bárki, érdekli az étel. Innen viszont nem látta mi van a bográcsban. Közelebb kellett hát óvakodni. Csak úgy guggolva, nehogy feltűnjön annak a vén kötekedőnek. Kicsit lépni ballal, néhány gondolat szünet, keveset a jobbal… csak odaér egyszer. A szagok alapján, már a tésztát pirította az öreg.
„Jaj, én Istenem, most segítsd meg drága gyermeked! Tesz bele húst, vagy csak azt a nyüves szalonnát erőlteti a vén zsugorija?”
(…)
Legutóbbi módosítás: 2010.03.23. @ 17:00 :: Urbánszki László