— Hé, Prohor!
A kiabálás visszhangzott az őrszázad pihenőjében, az ügyeletes tiszt kiabált.
— Melyik Prohor?
— Az öreg, az öreg Prohor. Azonnal menj Meljuhovához a személyzeti irodába.
— Minek?
— Nem tudom, majd ott megmondják.
Felszedelőzködtem, a szolgálatig még volt másfél óra, csak a csizmát kellett felhúzni. Közben előkerült Jakovlev, a fiatalabb Prohor, intettem, hogy nem őt keresik.
A személyzeti irodában már vártak, a fiatal, mindig mosolygó Meljuhova most komoly arccal fogadott, előtte a dossziém.
— Maga Prohor Dimitrijevics?
— De hát ismer, ki más lennék?
— Prohor elvtárs, komolyságot kérek, az adatait kell ellenőrizni, fontos.
— Jó, persze hogy én vagyok.
— A szakmája? Mármint a civil szakmája?
— Kertész voltam a katonaság előtt.
— Mikor született?
Feleltem rá, majd még számtalan kérdésre, végül Meljuhova becsukta a dossziét, aztán telefonált valahová.
— Minden stimmel, rögtön jön Kopjunov ezredes, és elkíséri Sztálin elvtárshoz.
Teljesen megdöbbentem. Hogy engem Sztálinhoz? Minek? Még a szívverésem is majd megállt, forgott velem a szoba. Persze mint az őrszemélyzet régi tagja néha láttam Sztálint, de csak messziről. Mi lehet ez? Kopjunov belépett.
— Maga Prohor Dimitrijevics?
— Igenis, ezredes elvtárs.
— Kövessen.
Átmentünk a nagy udvaron, be a kormányzati részlegbe, itt már adtam szolgálatot, kicsit ismertem is, de aztán zegzugos folyosókon, átjárókon vezetett, és elvesztettem a tájékozódást.
Végül megálltunk egy ajtónál, az ezredes előre engedett, kis szoba volt néhány székkel meg egy asztallal.
— Itt várjon, amíg nem szólítják. Dohányozhat, ha akar.
— Nem dohányzom.
Nem válaszolt, kiment az ajtón. Csendben álldogáltam egy darabig, aztán fel-le járkáltam. Úgy húsz perc múlva nyílt a belső ajtó és egy fiatal tiszt intett, hogy kövessem. Átmentünk még egy szobán, majd kopogott egy ajtón.
— Szabad — hangzott belülről. Intett, hogy menjek be.
Nem túl nagy, puritán berendezésű helységbe léptem be, a szemben lévő íróasztalnál azonnal megismertem Sztálint, valamit írt. Csendben álldogáltam, pár perc múlva felállt, oda jött. Vesébe látó tekintettel végignézett, álltam a tekintetét, de szinte remegett a lábam. Végül kezet nyújtott.
— Szóval maga Prohor Dimitrijevics?
— Igenis, Sztálin elvtárs, az őrszázadnál teljesítek szolgálatot.
— Tudom. Részt vett a polgárháborúban, ott volt Berlinben is, kétszer megsebesült. Nőtlen. Mi itt mindenkiről mindent tudunk.
— Igenis, Sztálin elvtárs.
— No, hát Prohor azért hívattam, mert mától mellettem teljesít szolgálatot. Maga lesz a kuncevói dácsa kertésze, ért hozzá, hiszen ez a szakmája. Ez az egyik feladata, amikor nem vagyok ott. Amikor viszont ott vagyok, akkor figyeli a hívásomat. Maga régi, kipróbált elvtárs, szívesebben látok ilyet bejönni, mint a fiatal csekistákat. A házvezetőnőnek fog segíteni, öreg már, és egyre kevesebbet bír. Most Kopjunov kiviszi magát oda. Vigye minden holmiját, mert ott is fog lakni. Értett mindent?
— Értettem, Sztálin elvtárs.
Persze sok kérdésem lett volna, de nem mertem kérdezgetni. Sztálin visszaült az asztalhoz, belépett Kopjunov és csendben intett, hogy induljunk.
Elindultunk, Sztálin fel sem nézett.
— No Prohor Dimitrievics, most aztán felvitte az Isten a dolgát — mondta Kopjunov, miközben a holmimat pakoltam az őrszolgálat hálójában. — Nagyon kevés emberhez van bizalma Sztálin elvtársnak, hát úgy becsülje meg magát.
A Kisudvarra mentünk, egy nagy fekete autó várt, Kopjunov intett — üljek be.
Kigurultunk a keleti kapun, át Moszkván, rá a Novij Arbatra. Az út mellett felismertem az álldogáló államvédelmistákat, nem volt nehéz, mindegyik sötétkék egyforma öltönyt viselt. Egy iskolából kiszaladtak a gyerekek, integettek és kiabáltak: éljen Sztálin elvtárs, az autót látva úgy gondolhatták, Sztálint szállítja.
Később elmondták a testőrök, hogy nem csak a járókelők, hanem szinte senki sem tudhatta, hogy mikor melyik autóban ül Sztálin, még a gépkocsivezetők sem. Váltogatta az autókat, rendszámokat, és az útvonalat is. A kocsiban pedig mindig a középső ülésre ült, előre a „fizetőhelyre” a testőrparancsnokot ültette, a hátsó ülésre sem ült soha, oda is mást ültetett.
A nyaraló körülbelül egy órányi autóútra volt Moszkvától, a kocsi nagy tempóban robogott, se nekem, se Kopjunovnak nem volt kedvünk beszélgetni. A nyaraló közelében gyakorlott szem könnyen felfedezhette a rejtőzködő őrszemeket, aztán egy kis erdőbe vezetett az út, nemsokára masszív vaskapuhoz értünk. Hárman jöttek a kocsihoz, nem túlságosan álcázva két harckocsit is lehetett látni a fák takarásában. Kopjunov egy írást mutatott, tisztelegtek és kinyitották a kaput. Széles, kövezett út kanyargott a fák között, majd még egy kapu őrszemekkel, de ez már a dácsa kapuja volt. Itt már nem állítottak meg, csak kinyitották a kaput a kocsi előtt.
A ház előtt megálltunk, Kopjunovot láthatóan ismerték, bemutatott az őrparancsnoknak, aztán visszaült, intett és elhajtottak. Az őrparancsnok megint ellenőrizte az adataimat, aztán a háztól úgy harminc méterre lévő hosszú téglaépülethez vezetett. Ez volt a kiszolgáló személyzet épülete, egy üres szobát kinyitott, lepakoltam.
— Hát akkor megérkezett az elvtárs, ez lesz az otthona, az őrzött területről csakis különleges engedéllyel mehet ki. — Aztán megmutatta a kertet, pálmaházat, magát az épületet, elmondta, hogy Sztálin már régen itt él, a Kremlben csak a hivatalos dolgokat intézi. A Politbüró munkatársaival is itt szokott találkozni, végül aztán bemutatott Matrjona Petrovnának, és elment.
— Hát maga az? — kérdezte a kicsi öregasszony.
— Igen, Sztálin elvtárs azt mondta, hogy én fogok magának segíteni, meg a kertet is én fogom rendben tartani. Mert nem nagyon bízik a fiatal csekistákban.
— Nem bízik senkiben, nemrég letartóztatták a régi őrparancsnokot, ennek az újnak meg szinte remeg a lába, annyira fél. Maga azért ne féljen, de vigyázzon ám hogy miket mond előtte, rettenetesen jó a memóriája, minden beszélgetésre visszaemlékszik, és legközelebb rákérdez ám dolgokra. Ha eltérést, hazugságot tapasztal, akkor lesz nemulass! Ő maga éjszaka dolgozik, mert rossz alvó, aztán hajnalig szokott olvasni, akkor fekszik le, és úgy délig alszik. Addig ne csináljon zajt. Az ő lakrésze el van szigetelve a házban, csak egy bejárata van, a bejárat felett van a hívástábla, akkor lehet belépni, ha valakit hív. Ezt mindig figyeli valaki. De én azért bármikor bemehetek ám — mondta büszkén —, bennem megbízik. Maga akkor mehet be, ha nincs itt, akkor is csak velem, akkor tesszük rendbe a lakosztályt.
Hát így kezdődött a munkám Kuncevóban 1953. január 17-én. A pálmaházba, ahol Sztálin néha üldögélni szokott csak én mehettem be, a nagy kert rendbetételére viszont volt két segédem, ők akár csak Matrjona Petrovna, a közeli faluból jártak be dolgozni. Segítettem rendben tartani a belső lakosztályt is, leporolni a könyvtárat és időnként, ha a Gazda úgy rendelkezett, én vetítettem az esti filmet. Sztálint mindenki Gazdának hívta. Ez is kiszámíthatatlan volt, mert volt, amikor a szolgálatos csekista tiszt kezelte a gépet. Sztálin nagyon bizalmatlan volt, Matrjona Petrovna elmesélte, hogy egyszer elmondta neki, ahányszor a fegyveres testőrök felé néz, az jut az eszébe: vajon melyik lehet az, akit meg lehet venni, és aki rálőhet?
A Kremlből hazatérve sokszor hozott vendégeket vacsorára, az általában hajnalig tartott, többnyire én vittem be az ételt, italt, vagy vetítettem. Szinte állandó látogató volt Malenkov, Berija, Hruscsov, Bulganyin. Sztálin nagyon szerette a filmeket, ha jó kedve volt, a vendégeit sokszor meginvitálta vetítésre. Ilyenkor általában emelkedett volt a hangulat, a külföldi, idegen nyelvű filmeket Malenkov „fordította”. Mivel semmilyen idegen nyelvet nem beszélt, igyekezett megtudni az esti film címét előre, és egy tolmáccsal megnézte napközben, próbálta megjegyezni a dialógusokat. Jó memóriája révén ez többnyire sikerült is. Aztán éjjel meg kihúzva magát úgy tett, mint aki érti a szöveget. Sztálinék azért hamar rájöttek a turpisságra és közbekérdeztek, így Malenkov kiesett a szerepéből, összekeverte a szöveget, majd vörös fejjel elhallgatott. A többiek a hasukat fogták.
Volt, amikor alaposan bekapott az egész társaság, ilyenkor Hruscsovnak, aki kiválóan bohóckodott, az ukrán nemzeti táncot kellett járni, volt, amikor az asztal tetején. Sztálin minden gyanakvása ellenére kedvelte Hruscsovot, de ez egyoldalú volt, Hruscsov rettegett tőle. Igaz a többiek is. Egyszer javában gopakozott az asztalon, a többiek meg tapsolták a ritmust, amikor pont Berija orra alá szellentett, bár az is lehetett, hogy nem volt véletlen, mert Nyikita Szergejevics és Berija nagyon nem szenvedhette egymást. Berija felháborodottan ugrott fel, Sztálin a térdét csapkodta a nevetéstől, Malenkovnak folyt a könnye a röhögéstől, és dadogva korholta Hruscsovot: ne ukránul szellentsen, mert azt Lavrentyíj Berija nem érti. Ilyen alkalmakkor bizony alaposan becsiccsentettek valamennyien, volt dolgunk másnap a takarítással.
Február 28-án ismét esti vendégség volt, a vacsora hajnali 5 körül ért véget, valamennyien eléggé ittasak voltak, amikor a társaság — Malenkov, Berija, Hruscsov, Bulganyin — autói előálltak. Sztálin maga is jócskán ittas volt, jó hangulatban kikísérte a távozókat. A kocsinál viccesen megfenyegette a mutatóujjával Hruscsovot, aki éjjel természetesen megint gopakozott egy sort az asztalon. Berija pár percre valamiért még visszament vele, aztán egyedül bukkant fel.
Az autók elindultak, Sztálinnál még sokáig égett a villany. Illetve egész éjjel égett, de amúgy csend volt nála. Dél felé vártuk, hogy felkeljen, ahogy szokott, de nem jelentkezett. Nyugtalankodni kezdtünk, hiszen ilyenkor már kérte a reggelijét, de senkinek nem volt mersze hívás nélkül belépni hozzá. Percenként néztük a jelzőberendezést, de az sem mozdult. Így telt el a nap, majd 23 órakor végre futár érkezett a Kremlből egy levéllel, ezzel az ürüggyel aztán Lozgacsov, a parancsnok helyettes végre cselekvésre szánta el magát, és benyitott.
Sztálin az íróasztala mellett feküdt a szőnyegen szélütötten, mozgásképtelenül, a szeme nyitva volt. Tudatánál volt, de beszélni nem tudott, csak a fejével intett, amikor a testőrök megkérdezték, hogy lefektethetik—e a díványra.
Én megnyitottam az ablakot, aztán Lozgacsov mindenkit kiparancsolt a szobából, még Matrjona Petrovnát is, aki vizes ruhát készült Sztálin homlokára tenni. Az előtérből telefonált Berijának, beszámolt a történtekről. Berija értesíthette Hruscsovot és Bulganyint, mert hárman érkeztek ki egy óra multán, meghallgatták a jelentést, aztán egymás között sutyorogtak.
— Nem megyünk be — mondta végül Berija —, nem zavarjuk. Hagyják maguk is pihenni a pamlagon, valószínűleg még nem józanodott ki.
— De hát… — kezdte volna Lozgacsov, Beríja merően ránézett, rögtön elhallgatott.
— Hagyják pihenni — mondta Bulganyin is —, és minket se zavarjanak, csak ha valami nagyobb probléma lenne.
Elhajtottak, hitetlenkedve néztünk egymásra, hát ez nem elég nagy probléma? Lassan teltek az órák, végül Matrjona Petrovna négy óra felé bement.
— Na, mi van? — kérdeztük.
— Nagyon rosszul van, hörög. Fel kell hívni Bulganyinékat, ide orvos kell!
Lozgacsov újra hívta Beriját, hogy itt komoly dologról van szó, orvos kéne.
— Miért, mit csinál? Alszik?
— Nem, hörög.
Hamarosan újra megjelentek, már Kaganovics és Vorosilov is. Megérkeztek közben az orvosok, sietve elkezdték a vizsgálatot, a vezetők felügyeletével. Sztálin néha magához tért, kinyitotta a szemét, ilyenkor egymást taposva próbáltak a látókörébe kerülni, ha meg eszméletlen volt észre sem vették. Igyekeztek egymást sem téveszteni szem elől, mindig figyelték a másikat, úgy nézett ki a vezetők csoportja, mint egy megzavarodott birkanyáj a vezetője nélkül. Sztálin véleménye jutott eszembe róluk, egyszer csak úgy magának azt mondta egy vacsora után, amikor leszedtem az asztalt.
— Ezek micsoda emberek? Berija megbízhatatlan, álnok, ha nem figyelném állandóan, biztosan hátba szúrna. Malenkov puhány, Hruscsov egy bohóc, Bulganyin meg olyan, mint a szélmalom. Ahonnét fúj a szél, oda áll. Kaganovics és Vorosilov buta, nem csoda, hogy ritkán hívom meg őket. Képzelje el Prohor Hruscsovot az USA elnökével tárgyalni, vagy Bulganyint az ENSZ-ben felszólalni és erélyesen megvédeni az álláspontját. Mire mennének ezek nélkülem? Mint egy kupac csukott szemű kismacska.
Persze nem mertem válaszolni, de Sztálin nem is igényelte.
Közben teltek az órák, megérkezett Szvetlana, Sztálin lánya, és Sergo fia, aki szokás szerint részeg volt. Malenkovékra mutogatva üvöltötte, hogy megmérgezték az apját. Végül két katona kivezette az előtérbe, s mivel még ott is üvöltözött, bezárták a télikertbe. Úgy nézett ki, hogy a sürgölődő orvosok nem képesek javulást előidézni, az agyvérzés az egész agyra átterjedt, az oxigénhiány látható volt, Sztálin elkékült, fuldoklott. Csak időnként volt képes levegőt venni, dobálta magát, néha azt hitte mindenki, hogy már vége, de a haláltusa még napokig tartott. 5-én 21 óra 50-kor utoljára kinyitotta a szemét, ránézett a fölébe hajlókra és felemelte a bal kezét. Talán búcsúzóul, de az is lehet, hogy megátkozta a társaságot. Ezután már nem mozdult.
Szvetlana lefogta a szemét, aztán odament az apja íróasztalon fekvő órájához, és megállította.
Mindenki megilletődve hallgatott, aztán a csendbe belehasított Berija kiáltása: a kocsimat gyorsan! — Mosolyogva rohant ki, beugrott az autóba, és nagy tempóban elviharzottak.
Hruscsov sötét arccal mondta a többieknek: ez a mocsok szinte meg sem várta, hogy behunyja a szemét Sztálin elvtárs, és máris rohan előkészíteni az uralmát! Higgyétek el, ettől minden kitelik, hát az orvost is milyen későn hívta Sztálinhoz!
Ezen azért elcsodálkoztam, hiszen Hruscsov sem sietett segíteni. Úgy nézett ki, hogy valamennyien részvétlenül a sorsára hagyták Sztálint orvosi ellátás nélkül, mintha megbeszélték volna. És akkor most Berija nyakába varrna mindent. Bár igaz, ki tudja mit csinált Berija, amikor este visszament Sztálinnal a lakrészébe? Aztán Hruscsov Bulganyinhoz fordult.
— Mi lesz most? Hogy kéne ezt az országgal közölni, hogy el ne szabaduljanak az indulatok?
— De hiszen a Pravda már tegnap beszámolt róla, hogy Sztálin megbetegedett. Végül is fel lettek készítve, most a temetés megszervezése a legfontosabb.
— És mi volt az SZKP KB tanácskozásán?
— 8-kor kezdődött, beolvasták a közleményünket arról, hogy Sztálin elvtárs súlyos beteg, ezért le lett váltva a KB titkári és a miniszterelnöki posztjáról.
— Azért ezt most még nem szabad közhírré tenni, majd a 7-i Pravdában hozzák le.
— Egyetértünk.
Közben az orvosok összepakoltak, a halott Sztálint egy fémládába tették, és a mentő elhajtott vele. Hruscsov, Malenkov és a többiek összehívták a dácsa személyzetét. Hruscsov beszélt.
— Arról, ami itt történt, amit láttak, hallottak, senkinek sem beszélhetnek, sem most, sem soha többé, az államtitok. Megértették? A fejükkel felelnek érte! A kapuk zárva maradnak, senki se ki, se be, csakis a mi engedélyünkkel, a telefont csakis Lozgacsov veheti fel, és csak velünk beszélhet, senki mással. Sztálin dolgaihoz, irataihoz nyúlni fejvesztés terhe mellett tilos, a lakrészébe senki sem mehet be. Minden le lett pecsételve, aki a pecsétet feltöri, az a falhoz lesz állítva! Senki semmit innét el nem vihet, meg nem mozdíthat, italozás tilos, statárium van. Megértették? Matrjona Petrovna sem mehet sehová, amíg nem engedélyeztük. Mindenki megértette?
Aztán előálltak az autók, a „kupac csukott szemű kismacska” kihajtott a kapun, és eltűntek Moszkva felé.
Lozgacsovval egymásra néztünk, hátunkon a hideg futkosott.
Hetekig tartott a vesztegzár, addig kettőnket kivéve mindenkit leváltottak, és szinte minden iratot elszállítottak onnét.
Engem aztán 20-án berendeltek a KGB-hez, alá kellett írnom egy papírt, hogy a Sztálinnal kapcsolatos dolgokról soha sem beszélhetek senkinek, aztán elbocsájtottak a szolgálatból. Menetjegyet adtak Javidovkáig, a szülőfalumig, ott kellett jelentkeznek a kolhozban. Vezető kertész lettem.
Onnét is mentem nyugdíjba.
1986-ban megkerestek Gorbacsov emberei, azt mondták, hogy már nyugodtan beszélhetek, nekik azért elmondtam, szerintem Sztálint Berija ölte meg, valószínűleg méreggel itatta, amikor rövid időre visszamentek. Az egyik ember, aki a jegyzőkönyvet írta helyeselt, azt válaszolta, hogy az újabb kutatások szerint is így volt. Patkányméreg lehetett, aminek se íze, se szaga, italba keverve észrevehetetlen, és vérzékenységet okoz. Ezért lehetett az agyvérzés. Mert amúgy Sztálin vérnyomása rendben volt. Még elmondtam nekik, hogy nagyon nehéz mostanában az élet, régen jobb volt. Egyik napról a másikra élünk nyugdíjasok, a hó végén sokszor éhes maradok. Mosolyogva megnyugtattak, hogy hamarosan minden jobbra fordul, aztán félórás lelkesítő beszédet is tartottak a téren. Csak legyintettem.
Ma már beszélhetnék a kuncevói szolgálatomról, de már senkit sem érdekelnek a régi dolgok, meg egy öregember. Sőt, mióta tudják, hogy NKVD-s voltam, el is kerülnek az emberek. Új idők járnak. Hát nekem sem tetszik, ami mostanában itt folyik, sokszor napokig ki se megyek az utcára.
Élek magányosan, csak Sztálin szokott meglátogatni. Sokszor látom álmomban, ahogy ül az asztalánál, vesébe látó szemeivel néz rám, és gúnyosan mosolyog.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.10. @ 18:00 :: Torjay Attila