Sonkoly Éva : Fogyó méltóság – 2.

Nyomtatás

A méltóságos úr kicsit megbillent kalapját igazgatta, amint lelépett a lépcsőn a kocsifelhajtó elé.

Ma reggel már oka volt a kalapbillenésnek, nemcsak a frissen felkerekedett szellő, volt ott más is…

Ahogy megfordult hirtelen elrohant mellette Pisti gyerek. — Még ez is… gondolta.

— Mit keresel itt? — rivallt rá. Azután jutott eszébe, hogy a neki járó illendő köszöntés is elmaradt.

— Jó napot Méltóságos úr! — állt meg Pisti mikor felnézett, szemét kicsit összecsippentette a napsugárt szűrni —, a faluba küldött a lovász úr a patkoló kovácshoz, azt mondta, siessek — nézett felfelé, oda, ahol az úr pocakja felett az arcát találta.

— Akkor szedd a mezítlábad, hogy időben végezz! — intett a kúriából kivezető út felé az úr.

Pisti megfordult, s köszönés nélkül futásnak eredt. A méltóságos úr csodálkozva nézett utána. Érdekes gyerek ez a Pisti, nem is tart tőle, aztán meg hogy’ elnyargalt szó nélkül. Nézte a futását, s elmerengett, mikor ő gyerekként így szeretett volna rohanni, de a nevelőnő mindig rendre utasította.

— Nem illik! — mondta. Ezen az intelmen már nem sokat gondolkodik mostanában, él a maga törvényei szerint.

Az a fene törvény! Eszébe jutott a váltó. Jani levéllel kopogott be kora reggel. Határidős levél a váltóról, két hét, s fizetnie kell, vagy elveszti a birtok nagyrészét. Hogy is lehetett olyan bolond? Nem is emlékszik rá nagyon. Társaság volt a kávéházban. Ünnepeltek, őt ünnepelték. Akkor jött ki a nyomdából az első regénye. Sikeresnek érezte magát, mindenkinél sikeresebbnek. Előleget vett fel, másként nem lehetett. Izabella, a felesége évek óta beleszólt a pénzügyekbe.

— Oka van annak, nem akarunk fedél nélkül maradni! — mondta. Vele nem mert szembeszállni, tudta, hogy igaza van. Igaza volt neki is, úgy érezte, mikor aláfirkantotta a nevét azon a fecnin.

— Majd teremtek én pénzt! — gondolta magában, meg sem nézte, hány nulla van a számsor végén. Másnap, józanul már bánta.

— No majd lesz valahogy! — nyomta a fejébe a kalapot, s fellépett a kisebb hintóra. Maga hajtott, nem kellett most a kocsis, olyan út volt az, ahova egyedül indul a férfiember.

A falusiak mélyen meghajoltak előtte, mindenki tisztelettel köszöntötte.

— Nincs semmi baj! — gondolta.

Megállt Szombathy doktor háza előtt, aki nagy tisztelettel köszöntötte, s mindjárt a tisztaszobába vezette. Egészségéről érdeklődött.

– Az rendben – mondta -, valami más érdekel most, régi dolog… Mondja doktor, emlékszik Baloghné esetére… — s hatásos szünetet tartott.

— Hogyne emlékeznék Méltóságos úr. Szegény asszony — nézett bűnbánóan maga elé az orvos —, ha előbb érkezik hozzám… már nem tudtam segíteni.

— Tudjuk mi azt komám — s ivott egy kortyot az elé készített borból, savanykás volt, mint a beszélgetés. — Szépen fizettem érte. Nem? Az a kis késedelem, ami siettette a halálát, azt hittem mindent megold. Nem bűn ez! — suttogta az orvos felé, meg talán a lelkének is —, csak olyan kegyes cselekedet.

Az orvos lenézett a kopott szőnyeg rojtjaira, s hallgatott.

— Aztán ugye, született akkor az a gyerek. Ki nevelte, mit tud róla? Ez érdekel most engem, de nagyon!

— Valami távoli rokon volt, a nevére nem emlékszem, nála húzta meg magát Ancsa a kis Pistivel — mondta az orvos —, ott éltek, amíg nem jött pár hete a Méltóságos úr udvarából Fáni. Ő nagyon kereste őket, de én nem tudtam segíteni.

— Fáni! — fújta a nevét dühösen az úr —, az a közönséges, mit nem mondok, de hát tudjuk, parasztlány.

Kicsit még gondolkodott csendben.

Szombathy doktor lassan kezdett el beszélni:

— Khmm… Méltóságos uram, ahogy ígértem én nem beszélek senkinek, de ugye tudjuk régen khmm… ára van mindennek. Én azt sem mondom senkinek, hogy most miért…

— Pedig mondhatja vén szamár — ugrott fel Békéssy Barna, s megragadta a doktor nyakkendőjét, szinte felemelte maga elé, úgy súgta az arcába:

— Orvosságért voltam itt, a feleségem beteg, tudja azt maga jól, a bajának meg csak a jó Isten a tudója. Fürdőkbe küldi, vagy nem? — súgta vésztjóslóan, mikor elengedte. — Még hogy én… doktor, maga tartozik… tartozik meggyógyítani a feleségemet! Egyszer már fizettem, nincs tovább! Megértette! — kirúgta maga alól a széket.

A ház előtt felugrott a hintóra. Azt sem hallotta, hogy a doktor háromszor is elköszönt tőle.

Hajtott, be a városba, egyenesen a kávéházba. Ott töltötte a napot. Beszélgetett, az ebédre nem is gondolt. Italokat rendelt, mindenkinek.

— Írja fel! — mondta a pincérnek, aki már hosszú listát vezetett a neve alatt.

Este pedig elindult egy házhoz, ahova sűrűn ellátogatott. Könnyű volt megtalálni, a halványpiros lámpafény messze világított.

Mosolyogva jött elé a Madam.

— Újdonságot ajánlok Méltóságos úr! — s felfelé mutatott a lépcsőn.

— Vörös? — botladozott a nyelve —, csak vö-rös-ha-júú legyen…

— Viola! — kiáltott fel, s kilépett a kevés fénybe egy karcsú jelenség, háttal állt, aranyvörös hajzuhataggal…

— Annabella! — suttogta Békéssy Barna.

— Nem fog csalódni Méltóságos úr! — bíztatta a Madam —, s intett a zongoristának, aki valami szirupos romantikát kezdett unottan előcsalogatni a pötyögtetésével.

Békéssy Barna a szobába lépve átölelte Violát, aki ekkor fordult felé.

— Szép esténk lesz, Méltóságos úr! — hallotta a jól ismert hangot.

— Fáni! — kerekedett ki a szeme.

— Viola! — helyesbített kihívóan és nevette Fáni a csodálkozását —, csak nincs valami baj?

Ölébe ült, s bontogatni kezdte selyem nyakkendőjét.

— Te, itt?

— Jobb ám ez, mint ott — intett a fejével messze — szobalánynak. Itt megfizetik a magam fajtát a méltóságos urak. Egy hét alatt többet keresek, mint a havi bérem volt… No gyere! Tudom, mit szeretsz… s az ágyra döntötte az urat, akivel forogni kezdett a világ.