Sonkoly Éva : Fogyó méltóság – 2.

Kicsit megbillent kalappal… *

 

 

A méltóságos úr kicsit megbillent kalapját igazgatta, amint lelépett a lépcsőn a kocsifelhajtó elé.

Ma reggel már oka volt a kalapbillenésnek, nemcsak a frissen felkerekedett szellő, volt ott más is…

Ahogy megfordult hirtelen elrohant mellette Pisti gyerek. — Még ez is… gondolta.

— Mit keresel itt? — rivallt rá. Azután jutott eszébe, hogy a neki járó illendő köszöntés is elmaradt.

— Jó napot Méltóságos úr! — állt meg Pisti mikor felnézett, szemét kicsit összecsippentette a napsugárt szűrni —, a faluba küldött a lovász úr a patkoló kovácshoz, azt mondta, siessek — nézett felfelé, oda, ahol az úr pocakja felett az arcát találta.

— Akkor szedd a mezítlábad, hogy időben végezz! — intett a kúriából kivezető út felé az úr.

Pisti megfordult, s köszönés nélkül futásnak eredt. A méltóságos úr csodálkozva nézett utána. Érdekes gyerek ez a Pisti, nem is tart tőle, aztán meg hogy’ elnyargalt szó nélkül. Nézte a futását, s elmerengett, mikor ő gyerekként így szeretett volna rohanni, de a nevelőnő mindig rendre utasította.

— Nem illik! — mondta. Ezen az intelmen már nem sokat gondolkodik mostanában, él a maga törvényei szerint.

Az a fene törvény! Eszébe jutott a váltó. Jani levéllel kopogott be kora reggel. Határidős levél a váltóról, két hét, s fizetnie kell, vagy elveszti a birtok nagyrészét. Hogy is lehetett olyan bolond? Nem is emlékszik rá nagyon. Társaság volt a kávéházban. Ünnepeltek, őt ünnepelték. Akkor jött ki a nyomdából az első regénye. Sikeresnek érezte magát, mindenkinél sikeresebbnek. Előleget vett fel, másként nem lehetett. Izabella, a felesége évek óta beleszólt a pénzügyekbe.

— Oka van annak, nem akarunk fedél nélkül maradni! — mondta. Vele nem mert szembeszállni, tudta, hogy igaza van. Igaza volt neki is, úgy érezte, mikor aláfirkantotta a nevét azon a fecnin.

— Majd teremtek én pénzt! — gondolta magában, meg sem nézte, hány nulla van a számsor végén. Másnap, józanul már bánta.

— No majd lesz valahogy! — nyomta a fejébe a kalapot, s fellépett a kisebb hintóra. Maga hajtott, nem kellett most a kocsis, olyan út volt az, ahova egyedül indul a férfiember.

A falusiak mélyen meghajoltak előtte, mindenki tisztelettel köszöntötte.

— Nincs semmi baj! — gondolta.

Megállt Szombathy doktor háza előtt, aki nagy tisztelettel köszöntötte, s mindjárt a tisztaszobába vezette. Egészségéről érdeklődött.

– Az rendben – mondta -, valami más érdekel most, régi dolog… Mondja doktor, emlékszik Baloghné esetére… — s hatásos szünetet tartott.

— Hogyne emlékeznék Méltóságos úr. Szegény asszony — nézett bűnbánóan maga elé az orvos —, ha előbb érkezik hozzám… már nem tudtam segíteni.

— Tudjuk mi azt komám — s ivott egy kortyot az elé készített borból, savanykás volt, mint a beszélgetés. — Szépen fizettem érte. Nem? Az a kis késedelem, ami siettette a halálát, azt hittem mindent megold. Nem bűn ez! — suttogta az orvos felé, meg talán a lelkének is —, csak olyan kegyes cselekedet.

Az orvos lenézett a kopott szőnyeg rojtjaira, s hallgatott.

— Aztán ugye, született akkor az a gyerek. Ki nevelte, mit tud róla? Ez érdekel most engem, de nagyon!

— Valami távoli rokon volt, a nevére nem emlékszem, nála húzta meg magát Ancsa a kis Pistivel — mondta az orvos —, ott éltek, amíg nem jött pár hete a Méltóságos úr udvarából Fáni. Ő nagyon kereste őket, de én nem tudtam segíteni.

— Fáni! — fújta a nevét dühösen az úr —, az a közönséges, mit nem mondok, de hát tudjuk, parasztlány.

Kicsit még gondolkodott csendben.

Szombathy doktor lassan kezdett el beszélni:

— Khmm… Méltóságos uram, ahogy ígértem én nem beszélek senkinek, de ugye tudjuk régen khmm… ára van mindennek. Én azt sem mondom senkinek, hogy most miért…

— Pedig mondhatja vén szamár — ugrott fel Békéssy Barna, s megragadta a doktor nyakkendőjét, szinte felemelte maga elé, úgy súgta az arcába:

— Orvosságért voltam itt, a feleségem beteg, tudja azt maga jól, a bajának meg csak a jó Isten a tudója. Fürdőkbe küldi, vagy nem? — súgta vésztjóslóan, mikor elengedte. — Még hogy én… doktor, maga tartozik… tartozik meggyógyítani a feleségemet! Egyszer már fizettem, nincs tovább! Megértette! — kirúgta maga alól a széket.

A ház előtt felugrott a hintóra. Azt sem hallotta, hogy a doktor háromszor is elköszönt tőle.

Hajtott, be a városba, egyenesen a kávéházba. Ott töltötte a napot. Beszélgetett, az ebédre nem is gondolt. Italokat rendelt, mindenkinek.

— Írja fel! — mondta a pincérnek, aki már hosszú listát vezetett a neve alatt.

Este pedig elindult egy házhoz, ahova sűrűn ellátogatott. Könnyű volt megtalálni, a halványpiros lámpafény messze világított.

Mosolyogva jött elé a Madam.

— Újdonságot ajánlok Méltóságos úr! — s felfelé mutatott a lépcsőn.

— Vörös? — botladozott a nyelve —, csak vö-rös-ha-júú legyen…

— Viola! — kiáltott fel, s kilépett a kevés fénybe egy karcsú jelenség, háttal állt, aranyvörös hajzuhataggal…

— Annabella! — suttogta Békéssy Barna.

— Nem fog csalódni Méltóságos úr! — bíztatta a Madam —, s intett a zongoristának, aki valami szirupos romantikát kezdett unottan előcsalogatni a pötyögtetésével.

Békéssy Barna a szobába lépve átölelte Violát, aki ekkor fordult felé.

— Szép esténk lesz, Méltóságos úr! — hallotta a jól ismert hangot.

— Fáni! — kerekedett ki a szeme.

— Viola! — helyesbített kihívóan és nevette Fáni a csodálkozását —, csak nincs valami baj?

Ölébe ült, s bontogatni kezdte selyem nyakkendőjét.

— Te, itt?

— Jobb ám ez, mint ott — intett a fejével messze — szobalánynak. Itt megfizetik a magam fajtát a méltóságos urak. Egy hét alatt többet keresek, mint a havi bérem volt… No gyere! Tudom, mit szeretsz… s az ágyra döntötte az urat, akivel forogni kezdett a világ.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.03.17. @ 17:00 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 579 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"