A kopott deszka megreccsent, ahogy Klári középre csúszott. Régebben mindig jobb szélen ült, de most már az egész les, egyedül csak az övé.
Péter elment, s távozása fájdalmas űrt hagyott maga után. S ennek lassan már egy éve!
Szemei még most is elkönnyesednek, ahogy az utolsó együtt töltött pillanatokra gondol:
Az orvosra vártak. Péter már reggel sem érezte jól magát, s a délután további mellkasba szúró fájdalmakat hozott. Verejtékezve, sápadtan feküdt az ágyon, s szemei olyan mérhetetlen távolságba tekintettek, hogy Klári elsírta magát, amikor a kezét fogta.
Egy pillanatra magához tért. Látása kitisztult, s pillantása a Kláriét kereste.
– Vigyázz magadra Szívem! – szorította meg a kezét, aztán már csak nézték egymást.
A pillanatnyi megkönnyebbülést ismét fájdalom követte. Péter arca eltorzult, karja önkéntelenül belekaszált a levegőbe, mintha valami fojtogató rémet akarna vele elhessegetni. Teste görcsbe feszült, keze belemarkolt az ing gallérjába, miközben levegőért kapkodott. A következő szavakat már csak valami emberfeletti erőfeszítéssel tudta kipréselni magából:
– A puska… ügyelj majd rá Drága! – s Klári csupán bólintani tudott. Könnyei a párnára peregtek
Csengettek, s ő, mint az őrült rohant az orvosnak ajtót nyitni, de elkéstek.
Péter szemei felfénylettek, majd csodálkozó nagyra nyíltak, s valahová a végtelenbe pillantottak.
Huszonöt éve, a Mátrában kezdődött.
Péter erdőmérnökként került tavasszal a kis faluba, s az aratóbálon ismerkedtek össze. Klári a virágokat rendezgette az iskola udvarán, ahol tanított. A szépen feldíszített asztalon kalács és bor volt a búzakoszorú mellé készítve, s éppen a haját igazgatta, amikor a bál forgataga Pétert mellé sodorta. A férfi megigézve nézte a fiatal tanárnőt – Klári bele is pirult ebbe a nézésbe –, s aznap már végig együtt maradtak.
Nyár volt. Maguk mögött hagyták az ünneplő falut, s a tarlón átvágva, lesétáltak a kis erdei patakig. A víz játékosan fecsegett, ahogy szikláról sziklára ugrált, partján haragos zöld csalán bólogatott, s ők órákon keresztül beszélgettek egy mogyoró bokor árnyékában.
Péter közben bodzasípot faragott, s Klári apró levélhajókat tűzött össze a mogyoró leveleiből, amelyeket később együtt bocsátottak vízre. Kezük összeért. Milyen régen volt!
A nyár, mint halászok bográcsa alatt a nádláng, egy pillanat alatt lobbant el, s amikor ősszel a górékat roskadásig töltötték a kukoricacsövek, megtartották a kézfogót.
Boldog évek következtek, aminek minden pillanata az egymásról szóló gondoskodásról, és a szeretetről szólt. Az első közös nyári sétájukat még nagyon sok másik követte:
Tavasszal gyöngyvirágot szedtek az öreg tölgyesben, míg nyáron a pisztrángokat lesték a patak mélyebb részein, ahol a kövezés mögött megcsendült a víz rohanása. Ősszel áfonyát gyűjtöttek, amiből Klári lekvárt főzött, s télen a befagyott kiöntésen csúszkáltak, amikor végeztek a takarmány kihordásával.
Az erdő vadjainak etetése Péter önként vállalt feladata volt, és Klári szívesen kísérte el ezekre az útjaira. Szénakötegeket dugdostak a fák közé, s ocsút szórtak az etetőkbe. A széna pattogva nyújtózott, s illatával a nyárra emlékeztetett. A gabona elgurult szemein verebek, és egerek osztozkodtak.
Őzek és szarvasok jártak a nyomukban, s ők együtt örültek, ha látták amint a tisztásra vezetik a tehenek borjaikat, vagy, ha a szénát csipegetők között megjelenik a fiatal, hányaveti bak is.
Vadászni is sokszor mentek kettesben, s bár Klári nem szívesen látta, ha egy életet elvesznek, tudta, hogy ez is beletartozik, az ember alakította Természet örök körforgásába. Párja azonban hiába unszolta, a fegyvert csak addig fogta kézbe, amíg a kocsiból kiszálltak, vagy amíg a magot kihintették.
Pedig míves fegyver volt. Végig agyazott kezes kis karabély, amit Péter még a nagyapjától örökölt. Családjukban a vadászat tudománya apáról fiúra szállt, s amikor gyermekük született bizton hitték, hogy majdan ő is az apja nyomdokaiba lép.
A kis Pétert azonban olyan sok minden más érdekelte. Eleinte biológusnak készült, később az állatorvosi pálya vonzotta, de végül – az egyetemet ott hagyva – távoli országokba ment szerencsét próbálni.
Péter szomorkásan járta ebben az időben az erdőt. Sokszor eszébe jutott apja, nagyapja, s a – fia. Úgy érezte, hogy valami megszakad a tradíciók átadásában, de tehetetlennek érezte magát.
Klári aggódva látta férje őrlődését, hullámzó kedélyállapotát, amit környezetük változása csak tovább rontott. Az erdészetet átszervezték, a munka több, s a vele járó felelősség még több lett. Ebben az időben kezdett szúródni Péter szívtájéka.
Sokáig nem törődtek vele. A gyerek, mint nyár derekán a fecskefiók, már kirepült a fészekből, s ők ismét felfedezték egymást, és az együttlét csodálatát. Bódulva járták az erdőt. Kézen fogva sétáltak a fák alatt, s közben meglesték a dagonyázó kondát, a tisztáson egerésző kölyök rókát, s agancsával a kis tölgyfát verő magányos bikát.
Sétáikra minden alkalommal elkísérte őket a fegyver, s Klári sokszor jegyezte meg nevetve:
– Ha nem tudnám, hogy a szívedben én vagyok az első, most féltékeny lennék erre az öreg szerszámra.
Csak mosolyogtak, és a szívre gondoltak, ami ebben az időben már sokat rakoncátlankodott. Eleinte csak rendetlenkedett, mint egy ósdi zsebóra, aminek meglazult a rugója, de aztán bizonytalanná vált a ketyegése, s néhány hónap múlva – megállt.
Klári megtörölte a szemét.
Mennyi minden megváltozott, az elmúlt egy év alatt. Péter elment, de a kis Péter a temetés után itthon maradt. Úgy tűnik végleg, hiszen a következő szemeszterre már az egyetemre is visszajelentkezett.
A fiú megcsendesedett, otthonülő lett. Apja könyveit bújta, s csodálkozva látta, hogy anyja is ezt teszi. Klári vadászkönyveket olvasott, és régi újságokat lapozgatott. Fia értetlenkedve figyelte:
– Anya, ha nem ismernélek, azt hinném vadásznak készülsz.
– Talán tényleg az leszek – mosolygott fiára.
– De te soha sem akartad lelőni az állatokat!
Klári becsukta a könyvet, s hosszan a gyerekre nézett, mielőtt folytatta:
– Apád azt vallotta: a vad halála beteljesedés, és ünnep is egyben. Ő hitt a zsákmányolás, atavisztikus szükségességében. De a vadászat nem erről, nem csak erről szól.
– Neked miről szól, anya?
Klári elgondolkodott.
– Apád fegyveréről. Megígértem neki, hogy vigyázok rá. Most a nagybátyád őrzi, de, ha levizsgáztam, szeretném haza hozni.
S valóban így történt. A gyerek után a bizottság tagjai is hitetlenkedve figyelték, amikor beült a vizsgázók közé, de a kérdésekre tudta a választ, s hetekkel később féltő gondoskodással, visszatette Péter szekrényébe a fegyvert.
A fegyver tulajdonlása új és izgalmas gondolatokat ébresztett benne. Eleinte csak kacérkodott az elképzeléssel, hogy valóban kimegy vadászni, de a múlt hónapban, amikor valamelyik este sétálni indult, szinte önkéntelen mozdulattal, a vállára kanyarította a puskát. Ez a mozdulat azóta megismétlődött néhányszor, s mára szinte rutinszerű cselekedetté vált.
S most itt ül a lesen. Egyedül. Újra és újra végig simít a karabély tusán. Ujjai szinte óvón futnak a fa habos erezetét követve, majd megcirógatják a gyönyörűen gravírozott fémszerkezetet. Egyik oldalon hatalmas agancsú, bőgő bika tereli teheneit a réten, míg a másik oldalon villogó agyarú vadkant szorítanak sarokba a kutyák. Nagyon szép!
Klári mint már olyan sokszor, most is megbűvölve nézi a múlt századi mester munkáját, az aprólékosan kidolgozott meseszerű részleteket.
– Nem csoda, hogy Péter annyira szerette – suttogja magának.
A fegyver körül forgó gondolatait, óvatos motoszkálás szakította félbe. Valami jött a bokrok mögött, s a neszezés mögött jókora testet lehetett sejteni. Megmarkolta a fegyvert, s közben eszébe jutottak Péter szavai, amikor először magyarázta el neki, hogy a különböző zörejek mögött, milyen vad közeledhet. Milyen régen volt!
Gyakran ültek együtt ezen a lesen, s ő a lövés előtt sokszor szurkolt férjének, vagy titokban – a vadnak. Tudta már, hogy vaddisznó szöszmötöl mellette – az előbb már a szusszanását is hallotta –, s a karabélyt hangtalanul a korlátra fektette.
A vad előbukkant, s Klári kibiztosította a fegyvert. Tényleg disznó volt, ha nem is akkora, mint amekkorát a kopók fogtak közre a tenyere alatti miniatúrán, de azért derék kan volt ez is. Óvatlanul turkált, s úgy viselkedett, mintha vadász nem is lenne a világon.
A szálkereszt óvatosan a lapockájára kúszott, de a lövés késett, és egyre csak késett. A vad valamit megsejthetett, s fejét felkapva a hideg lencsék mögül Klárira pillantott. Talán az elmúlás közelsége érintette meg, de az is lehet, hogy valami kóbor fuvallat sietett a segítségére. A következő pillanatban egy méltatlankodó fújással, a sűrűbe ugrott.
Klári elzárta a fegyverét. Csak most vette észre, hogy szíve hangosan dörömböl, s keze rányirkosodott a tusra. Fejét csóválva mászott le a lesről, és haza indult. Gondolatai csapongva követték.
Nem tudott, nem akart rálőni a disznóra. Péter most talán mosolyogna, de biztosan megértené. Ez a vad így is az övé marad, s ugyan olyan sokáig fog rá emlékezni, mintha lelőtte volna. Neki erről szól a vadászat, s a zsákmányolás örömét meghagyja másnak.
Péterre gondolt, annak apjára, s nagyapjára. Ők biztosan nem tétováztak volna. Vajon hogyan, és kinek lesz így örökül hagyva a tradíció?
Elmosolyodott. Talán a fiát is megérinti még a vadászat ősisége, s, ha nem, hát az sem baj. Hangosan felnevetett, és belelegyintett a sötétbe:
– Hiszen unokák is vannak a világon!
Legutóbbi módosítás: 2010.03.10. @ 15:00 :: Pintér Norbert
