George Tumpeck : … és eljő a nap

indián mese /saját fotó/ *

 

 

 

— Nah, idefigyelj unokám — mondta az öreg törzsfőnök, aki már hetek óta szótlanul gubbasztott a tipi sarkában. — Az én időm eljött, én lassacskán meghalok.

A feleség helyeslően bólogatott és az unokának sem volt különösebb kifogása ellene. Pont elég bosszúságot okozott már hóbortos ötleteivel.

Indiánoknál ez már csak így szokás. Az öreg egy sastollakkal dekorált lándzsába kapaszkodva méltóságteljesen kitipegett a tipi elé, felnézett az égre. Valamit mormogott, de a kisunoka közbevágott.

— Jaj nagypapa, csak nem itt akarsz meghalni a tipi előtt?

— Egy frászt — mondta legyintve a nagypapa és tovább kémlelte az eget. — Na gyere — szólt csendesen —, induljunk.

Az asszony meg sietve ráterített egy dög nehéz farkasbőr kacagányt, kezébe nyomta a lándzsát tollastul, majd szemlesütve bevonult a tipibe. Az öreg a közeli dombtetőt szemelte ki, szerinte az kiválóan alkalmas a haldoklásra. Szerinte ő ott jó közel van a nagy Manituhoz, aki majd útba igazítja az örök vadászmezők felé. Lassan feltotyogtak a domboldalon, ami így elég sokáig tartott, de az öreget nem lehetett sürgetni.

A dombtetőn már volt egy halott, négy levert cölöpön, egy nyugágyban nyugvott, vagy két méter magasan, kissé összeszáradva. Néhány bölénykoponya tette hangulatossá a sírt. Az öreg csóválta a fejit.

— Ha neki jó volt itt, akkor nekem is — mondta. Pipára gyújtott, később dalra fakadt és táncolt is. A kisunoka türelmetlenül nézte — na mi lesz már — gondolta, de noszogatni nem merte nagypapát. Amikor az öreg már jól elfáradt és köhögött a pipától, leterítették a farkasbőr kacagányt — hogy föl ne fázzon — és ráfeküdt. Természetesen hanyatt, kezeit mellkasán összekulcsolva várta a halált.

A halál is váratott magára. Estére, mint általában szokott, besötétedett. Kisunoka már nagyon unta az egészet és legszívesebben szaladt volna indiánosdit játszani a többi indiánnal.  Ekkor villámlani kezdett. — Na most jött el az én időm — morogta az öreg főnök, felvette legharciasabb nézését és bőrig ázott. Kisunoka méltóságteljesen tüsszögni kezdett, majd odaszaladt a haldokló nagypapához. Most, a sejtelmes fényben a cikkázó villámok között, lándzsával a kézben, tollakkal, tényleg úgy nézett ki, mint egy igazi indián.

— Unokám, ez nem jó nap a halára — morogta és a lándzsára támaszkodva, bizonytalan léptekkel elindultak lefele. Az asszony már a tipi előtt várta csípőre tett kézzel és hársfateával.

   — Mi tartott ilyen sokáig? — kérdezte agresszíven. Az öreg legyintett és bevonult a sátorba, lerogyott a tűz mellé. — Ez még nem az én napom — mondta csendesen —, de majd eljön az is.

   Azon a héten még háromszor felmentek a dombtetőre, és azon a héten még háromszor jöttek haza bőrig ázva. Az unoka tüdőgyulladást kapott és lázálmában többször megesküdött, hogy legközelebb leszúrja a nagypapát, ha fel kell mennie a dombra. A nagypapa is megesküdött, hogy a rosseb fog ennyit gyalogolni, inkább bevonul az öregotthonba.

   Egy napos délután, amikor a sas is csak napszemüvegben kémlelte az eget, elindult. Az unoka biztonságos távolból követte, és amikor az öreg a dombtető fele kanyarodott, egyszerűen hátba szúrta. Az öreg hálás tekintettel rogyott össze, és néhány méltóságteljes hörgés után kilehelte a lelkét.

   Az unoka lélekszakadva rohant vissza a hírrel, és rögtön elfoglalta a nagypapa helyit a tipiben, magára öltve a színes gyöngyökből készült díszeket, a csontokból faragott mellvédőt, az asszony meg elrohant beváltani az utolsó nyugdíjutalványt.

 

 

Legutóbb szerkesztette - George Tumpeck
Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem