Sonkoly Éva : A beosztás

Kinek könnyű, kinek más… *

 

 

— Tavaly nem hullott ennyi hó, a tavasz is előbb érkezett — mondta az asztal fölé hajolva a börtönőr. Alacsony, köpcös kis ember, bajusszal, melyet hegyesre sodor gyakori mozdulattal. Társa épp az ellentéte, magas, sovány, fakó arccal, olyan minden mindegy kifejezéssel. Felkapcsolja az irodában a villanyt.

— Fene sötét lett, újra havazni fog — mondja unottan.

— No nézzük! — hajol egy füzet fölé az alacsonyabb.

— Nem is értem, miért kell előre megtervezni már az áprilisi beosztást is — vonogatja vállát a hórihorgas.

— Hogy ne unatkozzunk — mondja társa, s rágyújt.

— Emlékszel tavaly Húsvétkor is együtt voltunk — jegyzi meg a magasabb.

— Persze, hogy emlékszem — válaszolja a másik, s kezébe veszi a karikára fűzött kulcscsomót, nézi.

— Be is csodálkoztál rendesen, csak tudnám mikor ittál… — hajol fölé a magasabb.

— Egy éve bizonygatom, hogy színjózan voltam, te meg…

— Nekem beszélhetsz, olyan voltál, mint a meszelt fal mikor előkerültél, pedig csak egy kis sétát tettél köztük — fejével kifelé int.

— Na jó, ugye tudod kiket őrzünk?

— Tudom hát, kemény fiúkat.

— Gyilkosok ezek, hiába nevezzük elítélteknek — suttogja.

— Mindenki tudja, ők is… aztán?

— Ha te láttad volna, amit én tavaly Húsvétkor…

— Melyik üvegbe néztél haver? — kérdezi ásítva a magasabb.

— Jól van. Elmesélhetem, de köztünk marad? — néz furcsán, még a szemöldöke is kócosan mered előre, az a széles sötét.

— Nem dumálok én senkinek — válaszol a társa és széket húz maga alá.

— Szóval fogtam ezt a kulcscsomót, tudod a rend szerint, és benéztem mindenkihez. Az elsőnél valami árnyék volt az ágya mellett. Gondoltam, a Hold… meg szerettem volna mielőbb végezni. Nem nagyon nézegettem. Az utolsónál megálltam, valami mozgást láttam bent. Egyedül van mindenki. Képzelődöm? Nézem, újra. Kizárom az ajtót. Belépni már nem tudtam. A párnája mellett két alak ült. Láttam az aktáját, fotókkal. Bár ne láttam volna. Az a két alak ott… — elhallgat.

— Mondd már! — biztatja a másik.

A férfi nagyot nyel, látszik az ádámcsutkája fel-le mozdul, ingnyakát meglazítja, homloka gyöngyözik…

— Szóval ott ült mellette a két áldozat. Olyanok voltak, mint a képen, csak nem olyan élesen, mint a kísértetek, no…

— Ugyan már! Engem ne etess ilyesmivel — lopva az ajtó felé néz, a folyosóra nyílik, arra…

— Én nem, de nézd a kulcscsomót, azóta tisztogatom. Ott a kezemben rozsdásodott meg. Te is kérdezted mi a fene ez… Tudod én nem vagyok vallásos, de ez a feltámadás éjszakáján volt.

— Miket beszélsz, nem a holtak támadnak fel Húsvétkor. Az a Megváltóról szól… — elgondolkodik.

— Hát mondom én, hogy ott voltak, a megváltásért, vagy nem is tudom. Ne keverj össze, nem hiszem én ezt, meg nem is értelek!

— Beosztás kell! — néz a füzetre a magasabb börtönőr.

— Én azon az éjszakán nem nézem végig őket — böngészi a dátumokat figyelmesen.

Összenéznek.

— Hogy eljárt az idő — sodor a bajuszán az alacsonyabb őr, kezével letörli nedves homlokát.

— Tedd a füzetet a szekrénybe, majd holnap — szól foghegyről.

A magas férfi derekát tapogatja, már évek óta fáj. Hajol a füzetért, nyitja a szekrényt. Elneveti magát.

— Még hogy te nem iszol, s ez a két üres üveg itt?

— Tényleg nem iszom. Már kettő? Tegnapelőtt még csak egy volt, Jóskáé. Tudod, jön a váltás utánunk. Neki pedig már mindegy, lebukott, a felmondását dolgozza le. Szép esét! — szól vissza az ajtóból.

 

A szekrényajtó csikorogva csukódik. A magas börtönőr áll előtte, kétségeit latolgatva.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.02.15. @ 11:00 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 576 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"