Hosszú sor állt a bérház bejáratánál, pedig még korán volt, és az eső is esett. Öreg, viharvert épület volt már szegény; a vakolata sem ragaszkodott hozzá már annyira, mint a kötödésük kezdetén.
A bejárat előtt eléggé vegyes társaság várakozott. Színesek, arabok, hellyel-közzel toprongyos francia urak is. —
Na, meg három magyar artista.
— Jómagunk.
—„Chambre” — volt kiírva a bejárat fölé, ahol a fogatlan neonlámpa Isten tudja mióta várt új kollégákra, a régkihűlt „h” és „m” betű helyére. Meglehet, annak idején már De Gaulle-ra is rossz szemmel kacsingatott, mikor a generális erre járt. A szótárból tudtuk, hogy felirat szobát jelent. Ez nekünk való! Hiszen Párizs peremén olcsón jutunk szálláshoz. Hiszen csak két hetet akartunk kihúzni, mivel októberre már megvolt a szerződésünk. Akkor Luxemburgban fogjuk a kultúra morzsáit szórni egy éjszaki varietében. Persze jó pénzért.
Mikor végre sorra kerültünk, hál’ Istennek a Concierge mögött még lógott néhány kulcs a szöges táblán.
— Szobát szeretnénk, hármunknak — mondtam a hölgynek, aki nem is csodálkozott, csak ránk nézett.
— Tous les trois? — kérdezett vissza, hogy jól értette-e.
— Van pénzük három lányra, vagy csak egyet és úgy a másik kettő meg? …— de nem fejezte be, mert Béla bátyám közbehadart:
— Nem madame, mi csak harmincadikáig, reggeli nélkül szeretnénk itt lakni.
— Tévedés uraim, itt ez nem olyan hotel — mosolygott. Nem akarom mondani, hogy kacarászott, hogy csak úgy rengtek bödönnyi emlői, hogy még a kulcsok is izegtek-mozogtak a táblán. Mi nem tudtunk velük derülni. Elsompolyogtunk; de hamar.
Autónkat letettük később a belvárosban a Lafayette áruháztól nem messze, és arra kerestünk egy szobát. Csámborgás közben szidalmaztak, hogy most én miattam bóklászunk itt a drága Párizsban, holott szépen kihúztuk volna még a hónapot a csöndes nyaralóban, amit Koppenhága mellett béreltünk. Tényleg jó volt a tengerparton, a három hónapi varietémunka után.
Hiába mondtam volna Attilának és a bátyámnak, hogy ez az ő ajándékuk volt a huszonötödik születésnapomra. Igaz, hogy én kértem, mert már diákéveimtől Párizsról álmodoztam. Az igaz, hogy a nyaralóba minden este kikocsizott fellépése után egyetlen szerelmem Vivi, de hát belefárad az ember, még az állandó örömbe is. Meg aztán szerettem volna felfedezni a párizsi kocsmákban, a hajdani magyar bohémek nyomait. Végre találtunk a Rue de Provence elején egy roggyant hotelt, de annál előkelőbb névvel. Úgy hívták, hogy Hotel d`Amerique. Este kiderült, hogy a vékony falakon, áthallatszott a szomszéd ház kuplerájának mindennapi munkazaja.
*
Miért kötelező Párizsban koplalni? — kérdeztük magunktól már pár nap után a boulogne-i erdőben, mikor megettük az aznapra való kenyér és tejadagunkat a próba után. Már jó lett volna valami meleg levest is kanalazni. Már untam az örökös kártyázást is a fűben, untam, hogy nincs borom, és naponta csak öt cigarettára jutott. — Földről azért sose vettem fel csikket, el se hinnék rólam, akik ismernek. Meg azok a trehány franciák sokszor el is tapossák.
Egy nap aztán Béla — mivel ő beszélt igazán franciául —, ügynököket ment látogatni. Már kora délután allelujával és a kezében egy szerződést lobogtatva rontott be.
Egy osztályon felüli varieté-étterem volt a Boulevard Haussmann –on. Odaszerződtettek jó pénzért a hónap végéig. A zenekar, egy tükörfalu színpadon muzsikált vagy emeletnyi magasságban, s csak előttük volt egy parányi hely az énekesek. Másnap a zenekari próbán — mikor az asztalnyi helyen felmásztam harmadiknak, hogy bátyám fején, egy kézen álljak — már lenézni is féltem. Onnan fentről még kisebbnek látszott a hely, amit a zenészek meghagytak. Te jó isten! Ha innen leesek, s nem a színpadra, hanem egy méterre arrébb, meg se állok a földszintig, biztos agyonütök egy-két nézőt a földszinten — gondoltam. Akkor aztán a Patron becsukhatja pár napra a boltját, s legközelebb biztos, hogy csak hasbeszélőt vagy madárimitátort fog szerződtetni. Szerencsére este csak a gratuláló kezeket kellett markolászni. Meg aláírni a zaftos előleget, amit kézbeszámolt a főnök.
Másnap aztán étel, ital, hölgytársaság az Eiffel toronyban lévő nem olcsó éteremben. De mikor már a taxival a varieté felé hajtattunk, hirtelen elgyengültem a rám törő oktalan félelemtől. Túl jól ment nekünk eddig minden. Mivel érdemeltem én ki a sorstól ezt a sok jót? Kezem remegett, fáztam, verejték csöpögött a homlokomról. Mint alvajáró öltöztem a kosztümbe. Először leestem fentről, de nem a parkettra hál´istennek. Visszamásztam, mert alapszabály, hogy a trükköt azonnal meg kell ismételni. Azonnal megismételtem. Persze az ismételt zuhanást nem terveztem bele. A második esésnél már csönd lett a földszinten.
A portugál zongorista keresztet vetett, a magyar gitáros a Miatyánkot mormolta, a török dobos Allah segítségét kérte biztos, mert elnehezülő kézzel egyre lassabban dobolászott, de aztán azt is abbahagyta. Nem tudom aztán hogyan, de vége lett szirénázás nélkül az előadásnak.
Hazafelé már megnyugvó kedéllyel, jó hangulatban bandukoltunk. Én, mint álomjáró emlékszem, hogy műsor után a kollégák avval vicceltek, hogy biztos a nők meg ilyesmi, de mindenki örült, hogy nem lett emberhalál a dologból. Elmentünk egy jót vacsorázni. Másnap mikor a varietéba mentünk, már gyanús volt, hogy a képeink, plakátjaink nincsenek a műsorfalon. A Patron az irodában kifizette az egész hónapra a gázsinkat, s azt mondta, hogy hatalmas attrakció a számunk, de nem kockáztathatja vendégei életét. — Hát ebben igaza volt.
Pár nappal később igaz még volt a góré pénzéből, de eladtam a fotógépemet, amit másnap a gitárom követett zokogva. Szerettünk volna a Jordan banktól a luxemburgi szerződésre hitelt kérni, mert már érdekes módon megint szűkiben voltunk a pénznek. Az egyik tisztviselő azért barátságosan kivezetett bennünket az épületből, mikor megmondtuk — a szerződést lobogtatva — hogy miért akarunk direkt az igazgatóval beszélni…
Párizstól szépen akartam búcsúzni. Utolsó este 30-án Händel Vízizenéjét rendezték a Tuilerieák kertjében, ahol már rengeteg szökőkút lakott. Még Medici Katalin építtette a 16. században és a szerencsétlen Marie-Antionette is itt töltötte az utolsó hetét mielőtt a Guillotine alá tette szerencsétlen buksiját. Én már ismertem a kertet, de a koncert jegy négy Frank tíz Centimes volt. Ezért hátra mentem a Szajna parti oldalra. Erősen gebeszkedtem felfelé a stramm, zágrábi esernyőmmel, míg elértem a kőfal tetejét. Beakasztottam a felső perembe a paraplé fogóját, s így már fel tudtam húzni magam. Onnan már bemászhattam a kertbe.
Ez a művészet! Megspóroltam egy liter vörösbor árát! Na, nem hiszem, hogy az itt járt magyar poéták közül, sokan utánam tudták volna ezt utánam csinálni. A hangversenyre még ma is szívesen emlékszem. A kutak, nagy erővel köpték a zene ütemére a reflektorokkal megvilágított vízsugarakat Az utolsó akkordokkal rakéták suhantak az égre, majd ágyúdörgéssel ölelkezve zuhantak a semmibe. Később elmentünk egy olcsó kocsmába búcsúvacsorára de nem voltunk szomorúak, mert tudtuk, hogy még sokszor visszajövünk, mint egy türelmes, de szeszélyes szeretőhöz.
Hajnalban még alig pirkadt, de már az első benzinkútnál eladtuk a csomagtartót a tetőről negyven frankért, mert túl méltó volt hozzánk a párizsi Istenhozzád.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.26. @ 15:17 :: kisslaki
